Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-17 / 7. szám
ELEVEN TÉTELEK . minden közönségnek olyan színháza van, amilyent megérdemel. En épp a megfor- dítottját hiszem: minden színháznak olyan közönsége van, amilyent megérdemel.“ — vallja Bálint Lajos, aki nyolcvanhét évéből hetvenet töltött a színházban. Volt színész, dramaturg színigazgató; szinte mindent kipróbált, ami a színházban és vidékén kipróbálható. Elméleti tapasztalatait, amelyekből már eddig is többet közreadott, elsősorban rendezőasszisztensi tevékenységéiből merítette. A halála után öt évvel megjelent Színészek, táncosok, artisták című ikönyve a színházelméletben járatos Olvasónak szerezhet némi büszkeséget, hiszen Bálint színészpszichológiai elveiben már a századelőn kikerekedtek olyan tételek, amelyek csak jóval később, néhány színházi egyéniség gyakorlati tapasztalatai után terjedtek el. Legfontosabb tételei ma is elevennek tűnnek, ezért csak fokozódik az olvasó csodálkozása, vajon e tanulmányok miért nem jelentek meg korábban. Ennek elsősorban az volt az Oka, hogy Bálint Lajosnak mindig rengeteg szervező- munkája akadt a magyar színházi életben. Részt vállalt a Thália Társaság alapításában, 1910-től színikritikákat ír, 1915-ben már a Nemzeti Színház dramaturgja, a Tanácsiköztársaság alatt Lukács György rábízta hatszáz állástalan színész sorsát, s bizony nem maradt ideje az elméleti kérdésekre. A húszas évekig írt tanulmányait pedig a Tanácsiköztársaság leverése utáni hangulatban nem fogadta volna örömmel az akkori vezetés. így hát látszólag hallgatott, közben tette, amit tehetett. Elméleti tisztánlátásához nagyban hozzájárult a már említett rendezőasszisztensi esztendő, amelyet 1907-ben és 1908-ban Berlinben, Otto Brahm mellett töltött. Hazatérte után nyújtja be Beöthy Zsolthoz A színészi munka pszichológiájáról szóló disszertációját, csakhogy a professzorral valamilyen elméleti kérdésen összekülönbözik, ezért nem doktorál (t) le. De továbbra is ír és publikál. Igaz, mindig csak töredékeket. A Gondolat Könyvkiadónál tavaly megjelent tanulmánykönyv válogatója és gondozója, Cenner Mihály nem vállalkozhatott Bálint Lajos fontosabb tanulmányának egy kötetben! közreadására. Az asztalunkra tett, részben csak kéziratban fennmaradt tanulmányok így is igazi értéket képviselnek. Nagyrészt a század elején született elméleti igényű dolgozatok, amelyekben Bálint Lajos a színház-, a tánc- és az artista- művészetre vonatkozólag fogalmaz meg máig érvényes esztétikai megállapításokat. Olyanokat, amelyeket ma is illik, sőt, kell ismernie a színházzal foglalkozó embernek. —szeg— M ár az ősszel — vagy már tavalyelőtt ősszel? — összemarkolta a szívem, amikor megfellebbezhetetlen véletdenség- gel asztalomra került Gyökeres György felvételén. Nem éreztem sem a félélem tiltását, sem az adósság szégyenét, annál inkább szeretethiányt, amit azóta többször is fölszítottam, mint fény után só- vángő didergő lélék. Mondom, először a véletlen műve volt, hogy asztalomra került a fotográfia, a későbbiekben azonban tudatosan vettem elő a fiókból, s e mozdulatomhoz azonnal magyarázatot kerestem. De nyomban nehezteltem magamra: minek mindenhez magyarázatot keresni? — és kényszerű könnyelműséggel mondtam: tetszik a felvétel, ennyi az egész! Csakhogy harsogó magabiztossággal állítottam ezt, amit gyűlölök, ezért már akkor sejtettem, hogy legközelebb nem csupán azért ikerül elő a fiókból a fénykép, mert jó. Igazából azért, mert meg- válthatatlanul magányos az, akit ábrázol: Csehov Sirályának Másáját, Tamás Jolán alakjában. De elválasztható-e ezen a fényképen Tamás Jolántól Mása, illetve Másától Tamás Jolán? Kit ábrázol e fénykép, Tamás Jolánt vagy Mását? Netán mindkettőt? Nincs szerencsém ismerni e fiatal hazai magyar művésznő magánéletét, sorsának hajszálereit, de .láthattam őt néhány szerepben, minek folytán állíthatom, a Sirály Másá- jával önmagát (is) játszotta, önmagát (is) megfogalmazta, s ha másvalakit nem, önmagával a nőt biztosan. Csak ezért lehetséges, hogy a képzelet ábrándszövő izgalmaiként elevenednék föl színpadi mozdulatai, és remegő esetlenséggel az a szorongás, amely a belső felszabadultság Gyökeres György felvétele HEGVAITHATAHANUÍ fj?1«4Í\ ő°\dv ellentéteként a belső raboskodás folyamatát elindította. Persze, a néző számára a végső eredmény, vagyis a színészi alakítás egységes volta alkalmi élmény, amiből jobb esetben ráébred rejtettebb lehetőségeire, azonban a színész számára a végső eredmény alkalmi győzelem, amiből vagy ráébred, meddig merészelt emberileg és társadalmilag nyitni, vagy (még önmagával szemben is) gyáva marad, önmaga korlátaiba zárultán. Tamás Jolán emberileg és társadalmilag nyitott, színésznőként pedig kellően zárkózott volt Mása szerepében. S mivel e két dolog az elmében ellentmond, a lélekben rímel egymásra, nem csodá, hogy immáron másfél esztendeje visszajár hozzám földet súroló fekete ruhájában, nyúlánk Modigliani-arcával, szorongásoktól feszült idegrendszerével. Holdkóros aszszonyként lépdel a szerelemteten éjsza kában, vodkás vagy konyakos fiaskójával, jön zargatni, mint valami önmagától füg getlen élet, kopogtat, hogy leplezetlenül könyörtelen remegésben találjon — meri olyikor-olykor remegek attól, hogy Ma sanyka éppúgy otthonos ezen a tájon, mint a világ bármelyik híg ború kocsmájában, nyáron jó illatú, télen dermesztő kertjeiben és nyaralóiban, verejtékszagban és porban szunnyadó vidékein. A színjátékban megjelenő világ ugyan már a múlté, de a Másák helyzete mintha azóta egyfolytában sokszorozódna. Tamás Jolánnak nem kellett ídőszerűsítenie, mához kötnie Másáját, hiszen legmélyebb érzelmi rétegződéseinkben alig lettünk fölvilágosultabbak, előrehaladottabbak nagyvonalúbbak. Melyikünk ne ismerne ma asszonyt, akit ugyan holmi kényszerházasság eljuttatott a világ érzéki felfedezésének öröméig, s akit már egy szabadabb lélegzetvétel, egy akarattalan mozdulat is elárul: mást szeret! Mindig mást szeretett, nem azt a szerencsétlen Med- vegyenko férjét, hanem azt a hatványozottabban szerencsétlen Trepljovot. És ebből fakad az örökös bűntudat! Dorn doktor csupán nehezített nihilista részvétével, akárcsak az édesanya, Polina Andrejevna a Trepljovhoz intézett könyörgésével, hiszen „a nőnek nem kell egyéb, Kosztya, csak az, hogy gyöngéden nézzen rá a férfi.“ Csakhogy Kosztya, balga reménytelenséggel, Nyinába szerelmes, nem a züllés zárdájába költözött Másába, aki, hogy enyhítsen szenvedésén, hogy kitépje szívéből ezt a szerelmet, férjhez megy, gyermeket szül. Csakhogy a szerelem nem elvadult gyöp, amit ki lehet tépni. A reménytelen szerelem a mozdu'at.anság kövülete, a legforróbb vegetáció. Trepljov dolgozószobájára és a vánkosra élesen emlékszem. A vankosra, ami az ő fekete ruhája mellett eleinte csak pislákolt, mint az érlelődő botrány; csak azután, hogy az ölébe vette, s ujjaival nyuvasztotta a csücskét, gyulladt meg, s vált az érzékiség érzéketlen tárgyává. Talán a reménytelen szerelemből menekvést nem hozó gyermekét simogatta, ölelgette Mása e vánkosban, a gyermekét, akit már három napja nem szoptatott? Vagy a számára elérhetetlen, akkor már országos hírű írót, a közelítő öngyilkosság lázában égő Trepljovot? Egyiket sem, hanem élete egyetlen bizonyosságát: az abszolút hiányt. Tamás Mása — fogalmaztam meg talán fél évvel ezelőtt, de így, leírva és hangosan kimondva, most élem át először e párosítást. Dicséret ez, tisztelgő dicséret a színésznek, aki birtokosa a tett értékű szavaknak, a tett értékű mozdulatoknak, és szenvedője a vallomás értékű átlényegülésnek és átlényegí- tésnek. Tamás Jolánnak egy rekvizítumot sikerült gondolattá lényegítenie, s ami ennél jóval több, életének kifejezőjévé avatnia. Ez lenne e fotográfia lényege? Nem csupán ez. Talán az állandó készenlét sugallata is. Pontos választ senki nem ad hat, esetleg megközelítőt, amelyben a színes és örvényes múlt által hevített és termékenyített képzelet azt járja körül, miként szüntethető meg az a tartósnak mutatkozó válság, amely Csehov Másáját ugyanúgy bezsaluzta, ahogy vágyak nélküli szemlélővé fagyasztja napjaink Máséit. Napjaink szerelemnélküliségtől, egymással feleselő szándékoktól, áttételes várakozásoktól, csalódásoktól és válásoktól boldogtalan, a látszat fekete ruhájába öltözött nőjeit. Az életüket pótszemélyekkel leélő nőket hozta elém e Gyökeresfotográfia, ezekért a nőkért néztem lopva, két-háramhetenkémt e carrarai márvány- arcot, amit a bemutató után még kétszer megfigyeltem, egyszer a bodrogközi, egyszer pedig a csallóközi Szerdahelyen, s mindháromszor megremegtetett az a magányosság, amelyet a női lelkek hiányérzeteiből szőtt a Thálila Színpad művésznője, s amely azóta nemegyszer vendégeskedett bennem egy-egy asszonyarc formájában. S e pontra elérve be kell vallanom, azért kényszerültem e fotográfia megfogalmazására, hogy elűzzem magamtól a hívatlanokat. Mert a Sirály 1978. november kilencedikéi bemutatója óta nyugtalanítóan kínoz a megválthatatlanul magányosok örökös vendégjárása. SZIGETI LÄSZLÖ SZÍNPADON ÉS MOZIVÁSZNON Liv Ullmann. A név elsősorban Bergman-filmeket idéz föl bennünk, belső csendekből és kiáltásokból, kimondhatatlan érzelmekből és szenvedélyes kitörésekből pattanásig feszített jeleneteket, nő és nő, férfi és férfi, nő és férfi kapcsolatáról addig soha nem látott mély képeket. Liv Ullmann. A név színművésznőt is jelent, a legkiválóbbak közül valót, aki tudatosan, önmagát szüntelenül ellenőrizve és elemezve indult és van jelen ma is a pályán. A New York-i Circle Reportery Theatre-ban olyan sikerrel játszik egy Coateau-műben, hogy a nézők száz dollárt sem sajnálnak az előadásért. Csupán hatszor lép föl havonta (közben az l Remember Mama című musical egyik szerepét próbálja), és a bevétel ráeső részével a kis, gyakran súlyos egzisztenciális gondokkal küszködő színházakat támogatja. Talán egy hasonló színházét is, amilyenben ő kezdett valamikor: „A Színművészeti Iskolának nem kellettem, de egy kis vidéki színháznak egy éppen velem egyidős lányra volt szüksége. Elérkezett a nagy nap. Egy vonat kifutott az oslói pályaudvarról, elindult Stavanger felé. Tizennyolc éves voltam. Es ragyogtam a boldogságtól... A fizetés évi hatszáz dollár, a boldogság pedig milliókkal felérő" — írja Liv Ullmann önéletrajzi írásában, amely őszinteségével, gondolatiságával, melegségével, tárgyilagos szemléletével és egy sajátos művészet fejlődésébe bepillantást kínáló részeivel ugyancsak siker, •mindenütt, ahol kiadták, keresett olvasmány. A világhírű svéd színésznőt nemrégiben újabb kitüntetés érte: a philadelphiai College of the Performing Arts a színházművészet doktorává avatta. — bor > ÚJ szó Ut U llmann as édesanyjával
