Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-17 / 7. szám
ÚJ szó A „FELKELŐ NAP" ORSZÁGA 1. 198«. A mikor Japánból hazatértem, barátaim és ismerőseim kérdésekkel árasztottak el: Milyen ott? Hogyan élnek a japánok? Mit esznek? Hogyan öltözködnek? Milyen a japán ifjúság? Szépek a japán nők? Hát a gésák? Mit tudnak rólunk a japánok? És így tovább . .. Rövid japáni látogatásom után nehéz kimerítő választ adni ezekre a kérdésekre. Ez az ország azonban annyira megfogott, hogy előkerestem az idevágó irodalmat és egypár napra elmerültem a japán történelem, az erkölcsök és szokások tanulmányozásába, majd ezeket összehasonlítottam élményeimmel. Úgy gondolom, minden nemzet megismeréséhez szükséges ismerni történelmét, ugyanis benne gyökerezik jellemének alakulása. Tehát — hogyan élnek? Szerényen, mondhatnám, a mi viszonyainkhoz képest igen szerényen. Igaz, ez az egyszerű emberekre érvényes, nem pedig a' felső tízezerre, ahová Japán legelőkelőbb társadalmi rétege tartozik. Velük nem kerültem kapcsolatba, nem is igyekeztem. A japán ember mindenekelőtt dolgos, lelkiismeretes, mind a családi életben, mind a munkában. Csodálatra méltóan fegyelmezett, a személyes kapcsolatokban tartózkodó. Vele született tulajdonsága, hogy embertársaival szemben tisztelettudő, udvarias, szolgálatkész. Szereti a virágokat, a fákat, a hegyeket és hazáját, szükségét érzi annak, hogy szép és tiszta környezet vegye körül. Sehol máshol a világon nem születhetett meg a híres ikebana, a virágok elrendezésének művészete. Felkeltette érdeklődésemet az emberek — a gyermekek és szülők, a férfi és a nő, a beosztott és a vezető — kapcsolata. Ezekre a kapcsolatokra az ősi hagyomány — az idősebb emberek iránti tisztelet a jellemző. A japánok mély meghajlással köszöntik egymást. Nekem is alkalmazkodnom kellett ehhez a szokáshoz, így esténként fájós háttal tértem aludni. Ellátogattam japán sofőrünk házába. Ezer és ezer ilyen pici faház van a külvárosokban és a centrum 30 emeletes óriásainak árnyékában. Az egyetlen helyiségben, amelyet elmozdítható furnérfal oszt ketté, alig található bútor, sofőrünk felesége és két kisgyermeke, a nagypapa és a nagymama, továbbá egy rokon lakik. A tisztaságra rendkívül ügyelnek, cipőben nem volt szabad belépni. A család a padlón éli életét, alacsony asztalkákon fogyasztja ételét, a földre terített szőnyegeken alszik, pihen. A család a legnagyobb tiszteletben az apró, aszott testű nagypapát tartotta. A felhőkarcolókban a lakások igen drágák, és csak a módosabb középrétegektől kezdve engedhetik meg maguknak az emberek, hogy ezekben lakjanak. A japánok ebédje, vacsorája szerény: halat, rákot, tengeri algát és zöldséget fogyasztanak. A hús nagyon drága. Amikor elmondtam, hogy nálunk egy lakosra évente 80 kg hús jut, a családtagok elmosolyodtak — talán nem hittek nekem vagy csodálkoztak. Evés közben a földre helyezett párnán ülnek, és fapálcikákkal ügyesen ürítik ki a tálakat. Nekem ez sehogy sem ment. Az étkezésekhez elmaradhatatlanul hozzátartozik a tea. Egyszerűen, de ízlésesen öltözködnek. A híres tarka kimonót az utcán nem nagyon látni. Az öltözék csak otthon „japános“, a férfiak és a nők egyaránt magukra öltik a kényelmes kimonót. Egész idő alatt nem láttam sem fiúkon, sem lányokon kopott farmernadrágot (mint nálunk). A lányok és az asszonyok ügyelnek arra, hogy megőrizzék női bájukat, tartózkodóak és szerények, az eladónők az üzletekben készségesek, arcuk csupa mosoly. A férfiak a munkába is rendesen öltözve járnak, a hivatalnokok és közalkalmazottak fehér inget, nyakkendőt, vasalt öltönyt hordanak. Sem Tokióban, sem Osakában nem láttam toprongyos embert, hosszú hajú vagy szakállas férfit. Ha egy japán ilyesmit látna, bizonyára elmosolyodna. A híres josivarok, a nyilvános házak már nem léteznek. A mai gésák tulajdonképpen valamiféle kísérők, több nyelvet beszélnek, művelt fiatal és idősebb nők. Főleg a külföldiek szolgálatában állnak mint tolmácsok és segítők. Az éjszakai lokálokban ugyanis leginkább külföldiek, mindenekelőtt amerikaiak szórakoznak. Japánban is előfordulnak ugyan bűncselekmények, de távolról sem érik el az amerikai bűnözés mértékét. Japánban nem lopnak! — mondták nagykövetségünkön, és erről mindjárt az első nap meggyőződhettem, amikor a repülőtéren felejtettem kézitáskámat, és vissza kellett érte mennem. Úgy feküdt a pádon, ahogy oda letettem, senki sem nyúlt hozzá, bár a csarnok tele volt emberekkel. A büntetés itt igen szigorú, a gyilkosságért általában halál jár. A japán pincér a szállodában vagy az étteremben nem fogad el borravalót. De nemcsak a pincér, a házmester, a sofőr, a szerelő stb. sem. A szolgáltatások, csakúgy, mint Japánban minden más, igen drágák, azonban tökéletesen működnek. Egy inget úgyszólván megvárásra mosnak és vasalnak ki, a szerelő hívásra azonnal megérkezik, hogy megjavítsa a fürdőszobában vagy máshol keletkezett hibát. Borravalót nem fogad el, azonban mély meghajlásokkal búcsúzik. Kellemesen meglepett, hogy menynyire ismerik Csehszlovákiát Japánban. Mindenekelőtt a zene tette hazánkat népszerűvé ebben az országban. Smetana, Dvorák, Janáéek, Mar- tinű'nevét csodálattal és tisztelettel ejtik ki. A japánok nagyon szeretik a zenét és van is hozzá tehetségük. Tokióban ellátogattam a Muszisinóba, a híres zeneakadémiára: hangversenytermekből, stúdiókból, hangszermúzeumból álló ultramodern épületek hatalmas együttese. Itt láthattam Bach, Chopin, Ravel, de Smetana mellszobrát is, A hangszermúzeum a főépület egy teljes emeletét foglalja el, és megtalálhatók benne talán a világ összes országának hangszerei. Egy szlovák furulyát is láttam. Amikor Tokióban voltam, a Japán —Csehszlovák Társaság éppen megalakulásának 20. évfordulóját ünnepelte. Meghívtak minket az ez alkalomból rendezett vacsorára. Azt hittük, hogy csupán 20—30 tisztségviselővel találkozunk, a teremben azonJellegzetes japán utcakép Tokió épülő IT-Iornya ban mintegy 600-an, főleg fiatalok gyűltek össze. A Japán—Csehszlovák Társaság, amelynek hat fiókszervezete van az országban (a távoli északon levő Sapporóban is) „Japán és Csehszlovákia“ néven brosúrát ad ki, ezzel is népszerűsíti hazánkat. Különböző cikkek találhatók benne, cseh mesék japán fordításban, zeneszerzőink arcképei, prágai színházak, és nem hiányzik Prága térképe sem. Hasonló érdeklődéssel találkoztunk osakai barátaink körében is. Örömmel venném, ha ugyanilyen lelkesedéssel fogadnák Japánban a csehszlovák termékeket is. De ez inkább tőlünk függ. A zenénk már megtalálta hozzájuk az utat. Valahogy ezek a dolgok azok, íme lyek tetszettek nekem, és örömmel emlékezem rájuk. Vannak azonban olyanok is, amelyek nem tetszettek, és úgy gondolom, hogy a japán átlagpolgárnak sem tetszenek: a Japán élet szembetűnő amerikanizálódása. Ennek mindjárt a főváros bekötő útjain haladva tanúi lehetünk: az amerikai bankok és monopóliumok, a Coca-cola, rágógumi, stb. hatalmas reklámtáblái. Az amerikai stílusú bisztrók, játéktermek és lokálok sokasága a harsány beat zenével háttérbe szorítja a bájos japán teaházakat, az amerikai giccs áradata pedig el- özönli a televízió összes csatornáját. Mit szólnánk ahhoz, ha a mi televíziónk mondjuk egy tévéjáték közve títése során tízszer vagy többször is megszakítaná az adást a legizgalmasabb pillanatban, és fogkrém-, whisky- vagy más reklámot közölne? Mit szólnánk ahhoz, ha a televízió reggeltől estig horrorfilmekkel, erőszakkal és gyilkosságokkal „szórakoztatna“ bennünket. Japán barátom szerint egy napra tíz televíziós gyilkosság jut... A lényeget azonban máshol kell keresni: az amerikai monopóliumok mindinkább behatolnak a japán gazdaságba, s fokozatosan egybeolvadnak a japán tőkével. Ez természetesen hatással van az ország bel- és külpolitikájára, kulturális életére. Az amerikai „életstílus“ a mosoly és a virágok országában úgy hat, mint egy zakatoló bulldózer a virágoskertben. Mindennek egyetlen közös nevezője van — a biznisz. Amerikanizálódott az ősi sintoista egyház is. Tokióban egyik este tanúi lehettünk a hagyományos sintoista búcsújárásnak. Tízezrek az utcán, zene, hangzavar, elárusító bódék százai, jövendömondók, sorsjegyárusok. példátlan tolongás, s a sintoista pa pok vörös öltözékben osztják szét a díjakat, és pénzérmék sokaságát gyűjtik be, amelyet az emberek a templom területére dobáltak. Fosszátok meg a nemzetet leikétől, és megölitek öt! S a barbár amerikai hatás erre irányul. Természetesen ez elképzelhetetlen lenne a japán nagytőke segédlete nélkül, amelyet a közös érdekek köldökzsinórja köt az amerikai nagytőkéhez. Rosszabb ez, mint Hirosima elpusztítása, ugyanis nemcsak egy városra korlátozódik, hanem az egész nemzetre kihat. Évszázadokon keresztül Európa mit sem tudott Japán létezéséről. Az első, aki hírt adott róla, Marco Polo, a velencei kereskedő és utazó volt, aki beutaz'a Ázsiát, és 17 évi távol-keleti tartózkodása után tért vissza Itáliába. Felfedezéseiről ezután kiadta híres könyvét — később Miiionnak nevezték el —, amelyben egyebek között megemlíti „Cipungo“ szigetét, ahogy akkor a mandzsuk Japánt nevezték. Ö maga azonban sohasem járt Japánban. A japán szigetbirodalomról annak a Kublaj kán mongol uralkodónak az udvarában szerzett információkat, aki 1281-ben — sikertelenül - megkísérelte Japán meghódítását. Japán létezésének egész ideje alatt (kb. 2400 év) sohasem vált idegen hódítók martalékává. Az első hódítók a második világháború után az amerikaiak voltak. Marco Polo könyvében ezt írja Japánról: „Cipango egy sziget Keleten, s a szárazföldtől és Mandzsi (értsd: Mandzsúria) partjaitól mély tenger választja el. Cipango nagy sziget lakosai fehérek és gyönyörűek, nagyon udvariasak, istenfélők és külön igazgatásuk van, ami annyit jelent, hogy saját királyuk uralkodik felettük. Ez a sziget olyan gazdag, hogy amikor a Nagy kán. aki jelenleg uralkodik és neve Kublaj, hírét hallotta, elhatározta, hogy meghódítja“. A Japán létezéséről szóló hír azonban az akkori Európát nemigen izgatta. Több itáliai tudós Marco Pólót még hazugnak is tartotta és csak később, a középkor végén és az újkor elején indítottak útnak hajókat a tengeren túlra fűszerért és aranyért, fedélzetükön hollandok, portugálok, spanyolok és angolok, majd később oroszok is — Japánt végérvényesen felfedezték. VILÉM NOVÍ (Folytatjuk) I ¥Men
