Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-02-17 / 7. szám

:lust dél­annyira nagy taka n megfe- isról. Az döbbent kell men aradt ide­as üzene knak. ök vacsorára mit se ta­imílldözött ti lesz ve­3m a kö ázott Szll­i.m ilyen etbe men- kedvetle- megoldás, szednünk található tőn újból rényt. romszögle- íimétemyi gy sárga­tojás, egy z minden — fintor­unk volna a a feje nem volna izsló, min ihóckodott hűtő ajta- mszer cé- ba ... Íme, tízszeresé- ent a hű­ozdulatok- tőszekrény sdten tap- mereven Peti már ogy csoda illantott a y csak az islakodott. tévesztette örlént? zélünk h miért nem os anyag­gsokszoro izilvla. Pe- nézett az apjára. Ő már megértette az öt let nagyszerűségét. — Az egyetemes kozmikus transzformátor elvének felhasz­nálására gondolsz? — Természetesen! Minden C9ak anyag és az anyag mozgá sának a formája... Ha tehát si­kerülne az anyagot legelemibb részeire bontanunk, úgy tulaj­donképpen megkapnánk az adott anyag képletét. A képlet ismeretében viszont az adott anyagot — tehát például a szepesi kolbászt — bármilyen más anyagból előállíthatnánk. — Vízből, levegőből, kőből... — fűzte tovább a gondolatot Péter. — Elment az eszetek? Fából vaskarikát akartok csinálni? .. — méltatlankodott Szilvia. jaiban tárolnánk. Az egyete­mes kozmikus transzformátor pedig bebiztosítaná az infor­mációs képlet materializálá- sát... Vagyis a készülék három részből állna: az első: ahova betesszük a sokszorosításra szánt anyagot, a másik: ahol az anyag információs képlete fog­lal helyet, a harmadik pedig: ahol az anyag háromdimenziós képe lassan megtelne, anyagi­vá válna... — Szabad szemmel megfi­gyelhetnénk a miaterializáló- dást? — álmélkodott Péter. — A biztonság kedvéért azért majd egy üvegajtó mögül fogjuk lesni... Feltéve, ha si­kerül ... Sokat kell kísérletez­nünk ... — Sikerülni fog, apu, hisz el­csak el, ha egy meggondolatlan sokszorosítás után két Szilvia lenne a nyakunkon! Péter megrázta a fejét. Ez valóban elképzelhetetlen volt. — Meg aztán — folytatta apu — lehetetlen konkrét kísérle­tek nélkül felbecsülni a szük­séges energia mennyiségét. Tu­dod, hogy eleinte arra gondol­tunk, majd a vízből készítünk mindent, de ez túlságosan bo­nyolulttá tenné készülékünket. Kénytelenek vagyunk a leguni- verzállsabb energiaforráshoz, az elektromossághoz fordul­ni... — Már szívesen rákapcsol­nám az áramot arra a bűvös szekrényre... — mondta el­ábrándozva Péter. A készülék vázát valóban egy Mészáros László — Fogd be a szád, te ehhez nem érteszl — Az anyagi világ az elemi részecskék szintjén egyforma, édes lányom ... Minden csak az elemi részecskék hálója... — Hát akkor ti csak vacso­rázzatok elemi részecskéket, én majd megeszem azt, ami a hű­tőben van! Szilvia tüntetőén nekilátott az evésnek. A két férfi szó nél kül otthagyta őt a konyhában. Már nem voltak éhesek. — Sok pénzre lesz szüksé­günk — hümmögött apu. — Eladjuk a robogómat! — vágta rá Peti. — Nincs kihasz­nálva — tette hozzá. — Néhány száz könyvet el- vihetnénk az antikváriumba ... Péter megrendültén nézett az apjára. Soha még egyetlenegy könyvet sem vitt az antikvá­riumba. Ez azt jelentette, hogy mindenre elszánta magát az ál­talános anyagsokszorosító meg­építése érdekében. — Megoldható egyáltalán a probléma? — tette fel Péter bá­tortalanul a kérdést. — Elméletileg semmi akadá­lya... Nézd, egy holográfiái kombinált röntgenkészülékkel megoldjuk a letapogatás, a képfélvevés, az elemzés prob­lémáját. Az adatokat író-olva­só lézersugárral a levegő atom­méletileg olyan egyszerű a do­log! Az elmélettől a gyakorlatig azért néha hosszú az út. A részletes tervek kidolgozása után a leghamarabb számítás­ba jöhető időpont a karácsony lett. — Káir — csóválgatta a fejét Péter —, szerettem volna gö- rögdinyét sokszorosítani... — Először még a dinnyétől is egyszerűbb szerkezetű anya­gokkal kell próbálkoznunk — mondta mosolyogva Apu. — Például? — Mondjuk vízzel, jéggel, fával, papírral... — Papírral? Apu, akkor pénzt is sokszorosíthatnánk, nem? Apu akkorát nevetett, hogy még a könnyei is kicsordultak. Majd megpaskolta fia arcát. — Csakhogy, édes fiam, az már hamisítás lenne! Remélem, ezt nem nehéz megérteni... Peti zavartan mosolygott. Majd komoly témára fordította ai szót. — Igazán, apu, hol van a sokszorosítás lehetőségének az elméleti határa? Megduplázhat­nánk például... például egy egeret, egy békát? — Elméletileg még az em­bert is. Más kérdés azonban az ebből származható bonyo­dalmak sokasága ... Képzeld kimustrált hatalmas hűtőszek­rény alkotta. A munka befeje­zésének közeledtével egyre na­gyobb izgalom lett úrrá a fér­fiakon. Meg anyura és Szilviá­vá és átragadt belőle valami, mert már nem csúfondáros, ha­nem kíváncsi hangon érdeklőd­tek a bemutató időpontja felől. Katalin-mapra elkészült a cso­dálatos szekrény. Péter valóság gal belebetegedett a kíváncsi­ságba. Többször is könyörgött az apjának, hogy próbálják ki a készüléket az összeszerelés előtt, de apu hajthatatlan volt. Az utolsó csavarnak, az utolsó ecsetvonásnak is a helyére kel­lett kerülnie. Anyu és Szilvia félve ültek le a karcsú lábakon álló hosz- szúikás szekrény elé. Apu in­tett Petinek, hogy hozhatja a jégkockát. Majd a szekrényhez lépett és kinyitotta az ajtajúit. Péter már vissza is loholt a jég­gel. Apu a bal oldali részbe tette a kockát és becsapta a szekrény belső, üvegből készült ajtaját. Intett. Az indítógombot természete­sen Péter nyomta meg. Aztán gyorsan a villanyt is lekap­csolta. A szekrény bal oldali reke­szében széles, kékes fénynyaláb világította meg a jégkockát. A készülék alig hallhatóan züm­mögött. Majd hirtelen a jobb oldali rekesz is kivilágosodott, és megjelentek benne a jégkoc­ka körvonalai. A kocka egyre tömörebb lett... Alig néhány másodperc múlva aztán kialud­tak a szekrény fényei. — Villanyt! — kiáltotta apu, és a szekrényhez ugrott. Resz­kető kézzel nyitotta ki az üveg­ajtót. Két teljesen egyforma jég­kocka csillant meg a kezében. Először csak nézte, majd meg­tapogatták, megízlelték ... Va lódi volt mind a kettő. Már nem is tudták, hogy melyik a sokszorosított. — Gyerünk tovább! Hozz egy darab fát! Péter egy fából készült, szí­nes játékautóval tért vissza a gyerekszobából. Aztán megbű­völve nézték, amint a színes háromdimenziós kép lassan ma­terializálódott a bűvös szekrény jobb oldali rekeszében. Alig több mint tíz másodpercig tar­tott az egész. — Még egyszeri — kiáltotta Peti. — Tessék parancsolni! Anyu alig tudott szóhoz jut­ni. Hanem aztán mindjárt az ügy gyakorlati oldalára tért át. — Egy zsemlét hozzál be, Peti! — Miért egyet? Egyszerre ötöt! — kiáltotta Apu a fiú után. Egy perc múlva már har­minc zsemle hevert a kenyeres kosárban. — Megálljatok! — kiáltotta anyu, és fürgén kiszaladt a konyhába. Egy kiló hússal tért vissza. — Hová tegyem a tá­nyért? — Lekopírozzuk azt is — mo­solygott Apu. A készülék beindult. Most észrevehetően hosszabb ideig működött, mint eddig. De né­hány perc múlva valósággá vált a másik tányér hús is. Anyu diadalmasan mosolyogva vette át. Azt hiszem, gyerekek — mondta elpityeredve —, ez lesz a legboldogabb karácso­nyunk ... — Hohó, anyu! Hát te azt hiszed, hogy mindez ingyen van?! — kiáltott fel Peti ne­vetve. — Hát nem? ... — Nem bizony! Alaposan fel­ugrik majd a villanyszámlánk, ugye, apu? — Hiába ... semmi sincs in­gyen ezen a világon ... TÖRÖK ELEMÉR A HALÁSZ REMÉNYE Az éji sötét konokul körém fonódva szétterül a hold arca elkomorul az éqi mezőn egyedül ülök a tónál s hallgatok nézem a víz sötét fodrát a város fénye fölragyog a némán álló fákon át . a halak halk csobbanása egyesül a néma csenddel és közöttük tétovázva lelkem vajon min töprengel az hogy halat ma sem fogtam sebaj a halász reménye örök akár a kozmoszban a csillagok roppant fénye hallom árnyékként hogy suhan fejem fölött egy denevér s mondom magamnak álmosan: várni csak az tud ki remél VÉGHETETLEN Mozdulatlan havas táj - kiterített lepedő ránctalanul, egyenes síkba futó dűlőutak, körben szabályos rendben a fák, s a bokrok, közel az ég- komor homok -, szinte a földig görnyed, embert nyomnak így a gondok. Egyébként csendes minden, akár a képek egy némafilmben csak ez a véghetetlen fehérség makacsabb a csendnél. a költő­családapa kalandora, ■nni, hogy ibb kalan- ;yogő kor­ijában be- ival együtt :. Az öröm, n az afe- megmene- ndat Mon- Fölhf szná- igjek előt- imi pedig id ez iránt n, azt hi- néltó. Mint merősömet hogy meg­vet, és azt Ebben a (negyven- 5t) a leg- js arccal lómat. Van zt hiszem, <ik azért ta- ást és há- ikuspincsit 9t volt az, kimondha- nem. Pré- 3 gondol­epő tüne- é csodála­igyan szü- kifakadá- ;! Ez nem íagam lök- ilista! stb.) i. Nyilván majd ha­lak: „HIv- volítsa el rá szük­ség. Nem dicsekszem, de láttam ennél súlyosabb dolgokat Is. Nem szülést, természetesen. Éppen ellenkezőleg.) Nem féltem. Megfeszültek az idegeim. Hal­vány visszfénye voltam feleségem fáj­dalmának. De amikor megszületett a gyermek, fölkelt bennem a nap. A fiam néhány napi duzzogás után mohóbban kezdett szopni, és ekkor megértettem ezt a szólást (úgy hangzik, mint egy arab közmondás): „A gyermek érkezése előtt földre néz. Banális? De ez a banalitás azt bizonyítja, hogy Bébé ismeri a macs­kát, a fejét, a szemét, és hogy olyan fon­tosságot tulajdonit ennek a fejnek és szemnek, amilyet megérdemel. Ezenkí­vül, tudja a macska nevét. Nem is olyan kevés egy emésztőcsatornától! Gilles rony-ronyozik. Ezt persze le kell fordítanom. Kéthónapos kora óta mindig ugyanazzal a szertartással alszik el: jobb hüvelykujja a szájában, a bal ke­a férfi az első a házasságban. Amikor a gyermek már megszületett, a férfi a harmadik.“ Még hogy egyéves koruk után érde­kesek! A hatodik hét fölé Gilles elmoso­lyodott. Én pedig majdnem elsírtam ma­gam. Mert jól tudtam, hogy ez a bizony­talan kis mosoly, amelyet önök talán el is vitatnak tőlem, és ideges izomgörcs­nek minősítenek — jól tudtam, hogy ez az első szava a külvilág számára. Gilles bepisilt és az anyja átpelenkáz- ta. Biquet, a fehér macska, fölugrott az asztalra, és Gilles őt figyeli. Csodálko­zás és öröm váltakozik a pofikáján. A macska félprofilját látja, ezért megfo­gom Biquet-t, 'és szembe fordítom Gil- les-lel. A gyermek hangosan fölnevet és ránk néz, hogy bevonjon minket az örö­mébe. Biquet megúnja a játékot, és le­ugrik a földre. A mama utánakiált: „Bi- quuet! Biquet!“ Gilles tévedhetetlenül a zével egy darab vásznat fogdos: közben dünnyög; valami olyan hangot hallat, hogy „rony-rony“. A rony-rony egyidejű­leg jelenti a vásznat, a hüvelykujját, az ágyat és az alvást. Az anyja lefekteti, s azután halálkomolyan kijelenti: „Me­gyek rony-rony ózni.“ Fülgyulladása van. Lázas. Most is mo­solyog, de a színei elhalványodtak. A fülész fölszúrta a két dobhártyáját. Gil­les egész éjszaka sírt; az anyja a karjá­ban ringatta, és eldúdolta neki először gyermekkori dalait, majd mindenféle szöveget énekelt mindenféle dallamra. Én csak hallgattam a feleségemet, aki ab­szurd szavakat talált ki, és a fiamat, aki sírt. Másnap Gilles „mama-mamával“ hívta az anyját, és teljesen tisztán ejtet­te ki a szavakat. A fájdalom egy éjsza­ka megtanította őt arra a szóra, amely igazán a legfontosabb szava az emberi­ségnek. Ez a kis „állat“ (sic!) a tizenegyedik hónap felé észreveszi, hogy képek dí­szítik a szobája falát. Csodálkozva bá­mulja őket. De egy szomorú bohóc meg­ijeszti. Nem tévedek! Gilles állandóan a felé a maszk felé bámuil. Két nap lefor­gása alatt tudomásul kell vennünk, hogy rémíti őt ez a bemázolt téglalap. Föl- megyek a műterembe, és lehozok egy másik bohócot, amely ugyanakkora, ugyanúgy van bekeretezve, de vidáman mosolyog. Mialatt Gilles alszik, kicseré­lem a képet. A gyermek fölébred. Gü­gyög. Meglátja a bohócot. Elmosolyodik, azután hangosan fölkacag. Tetszik neki. És ha azt mondom: „bohóc“, tévedhetet­lenül e felé a kép felé fordítja a sze­mét. Ledobálja a földre a csörgőit, faálla tait, csengettyűit: úgy látszik, még nem nagyon érdeklik őt. És követelőzik: „En, en, en ...“ mindaddig, amíg vissza nem kapja őket. Azután megint mindent le­dobál. A végtelenségig. Ha nem szereti is még a játékait, de szeret játszani. Tankként használva a járókáját, min­denhová behatol. De úgy látszik, első­sorban a szülei szobája vonzza. Tudja, hogy van ott egy tükör. Mihelyt, bármi­lyen messziről, meglátja a tükörképét, fölkacag. Pofákat vág. Komédiázik. Oj- jáéleszti Narcissus legendáját. André őszintén kimondja, amit gon­dol: — Te csak egy dolgot bizonyítasz: azt, hogy bele vagy esve a fiadba. A cikke­det (ha egyáltalán annak nevezhetem) egyetlenegy mondatban össze lehet fog­lalni: „A gyermekek érdekesek, mert én érdekesnek tartom őket.“ Fölháborodva tiltakozom: — Szó sincs róla! Ezekből a kis anek­dotákból mindenki okulhat. A gyermek (most már nem az enyémről van szó, hanem a Gyermekről) önmagában is ér­dekes, és azért is, amivel az életünket gazdagítja. Először: Olyan lény, aki el­szenvedte az élővé válás nagy megráz­kódtatását s fölgyógyult belőle! Azután: Fejlődő lény, aki egyidejűleg formálja és fejezi ki az egyéniségét! Rab, aki kom­munikálni akar a külvilággal, és fölfe­dezi az erre szolgáló módszereket! Kis szfinx, aki többet tud, mint amennyit valaha is föltételeztek róla! Már szeret. És milyen ravasz! Nem fedezi-e föl igen gyorsan a környezetében azokat a pon­tokat, ahol a legkisebb az ellenállás? Ezenkívül: az életed nem teljes nélküle! Nem hiányzik-e örökre az emlékezeted­ből az a (legalább) két év, amelyből nincsenek emlékeid: életednek első hu­szonnégy hónapja? Ő megajándékoz ve­lük! Visszaadja őket neked! Fölfedi élőt ted, hogy az apád mi volt számodra! Eddig fogalmad sem volt róla. Mindent átalakít körülötted. Alapjaiban változtat­ja meg a kapcsolatot közied és a felesé­ged között. Forradalom zajlott le a csa­ládi sejtben! Ugyan már! Semmit sem ta­lálok ki! Ezek tények! Egészen távoli vo­natkozásban is mindent átalakított ma ga körül. Te magad mondtad, hogy a gyermeked születése előtt rá sem néztél a csecsemőkre. És aztán rájöttél, hogy a vonatok, az utcák, a házaik, az autóbu­szok, metrók tele vannak gyerekek­kel ... — Igen — mondta André, bizonyára azért, hogy lélegzethez jusson. Gilles gőgicsél, mialatt ezeket a soro­kat írom az ő tiszteletére. Hát akkor hadd veszítsem el most már az egész tekintélyemet a komoly embe­rek előtt: én attól félek, hogy az ón fiaim egyéves kora után kevésbé lesz ér­dekes. Elképzelem első hazugságát, és hogy milyen elnéző leszek iránta. Szeret­ném, ha soká maradna gőgicsélőnek és mosolygósnak. És higgyék el, igazán nem szégyellem magam ezért. RAYMAN KATALIN fordítása *Mai francia elbeszélő Armand Lonau x* ___________________ ml mévít tmK ELŐTT 12 m/BKU&i

Next

/
Thumbnails
Contents