Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-10 / 6. szám
MINŐSÉG ÉS KORSZERŰSÉG A HETVENES ÉVEK CSEH PRÓZAIRODALMA IBM. ii. la. P ersze azt, amit az ötvenes évek hasonló típusú irodalmától elvártak, a szocialista falu életében végbemenő mélyreható változásoknak — mindenekelőtt a tulajdonviszonyok megváltozásának — rögzítését a mai szerzők műveiben hiába keresnénk; a változás befejeződött, napjainkban inkább a ma emberének belső változásaira figyel az író (és ez mind a falusi, mind a városi témájú alkotásokra érvényes), azokra a belső módosulásokra, •amelyeket elsősorban nem az új termelési viszonyok, hanem inkább a modern termeléstechnikában fellelhető gyökeres változások határoznak meg, annál is inkább, mivel e változások talán sokkal nagyobb mértékben hatnak mindennapi életünkre, mint azt az irodalom hajlandó tudomásul venni és tükrözni. A falusi próza említett kiasz szikusainak volt bizonyos előnyük: az emberi sorsok valóban olyanok voltak, s az események valóban úgy zajlottak le, ahogyan ők rögzítették, alakjaik abból az évszázados megállapodott társadalmi rendből nőttek ki, amelyet a változatlan tulajdonviszonyok, az át h ághatat Ion osztálykorlátok (lásd a tragikus szerelmeket, az öregrészen tartottak sínylődését stb.) éppúgy jellemeztek, mint az évszakok váltakozásának, a mezei munkának megszabott ritmusa. A mai prózának sokkal nehezebben megfogható, finomabb szövésű drámákat kell ábrázolnia, melyek nem valami nagy lehetőséget nyújtanak attraktív alakok és konfliktusok teremtésére. A munkához való új viszony — bármennyire kiemeljük is a munka éto- szát — a cselekmény szempontjából nyilvánvalóan nem lesz túlságosan ér dekfeszítő. A klasszikus próza meste reit azonban azért is hoztuk fel példának, mert az alkotás nyelvi és kom- pozíciós oldalát tekintve nem egy eset ben sokkal kifinomultabbak és tökéletesebbek voltak, mint a falusi próza néhány mai művelője. A stílus kérdéseire azonban eszmefuttatásunk végén még visszatérünk, eddigi fejtegetéseinkkel arra akartunk rámutatni, hogy prózairodalmunk e területének, ha egybevetjük az előző korszakok irodalmi alkotásaival, meglehetősen sok pótolnivalója van; az elbeszélői és nyelvi igyekezet nem elég ahhoz, hogy kifejezze a lényeget, azt, amiről az olvasó tudomást akar szerezni. És tegyük hozzá, hogy a falusi próza iránti érdeklődés (különösen a vidéki idősebb olvasók körében) egyáltalán nem lankad; ha népkönyvtáraink kölcsönzési statisztikáiban szinte állandóan Karolina Svétlá, Karel Václav Rais, Jindfich Simon Baar és mások neve áll az élen, ez nem tekinthető egyértelműen csak olvasói konzervativizmusnak. A további nagy témakörnek, nevezetesen az ifjúság életével foglalkozó prózának a problémái természetesen belejátszanak az előzőleg tárgyalt témakörökbe. Külön áttekintést adunk róla, elsősorban azért, mert le akar juk mérni, milyen sajátos színt, többletet hozott a fiatal írónemzedék a jelen irodalmi folyamatba. A fiatal ember érését az érzelmi, szerelmi szférában, a tanulás, a munka területén aratott győzelmeket és elszenvedett vereségeket újra és újra másképpen éli át: a fiatal embernek a felnőttek társadalmába való belépése mindig rendkívül fontos határkő, amelyhez a fiatal szerző éppúgy vissza-visszatér, mint gyermekkorának színhelyére. A kollektívába, a társadalomba való beilleszkedés problémája, az élet harmóniájának megtalálása vagy ellenkezőleg a konfliktusforrások feltárása — mind-mind fontos témául szolgálhat a szerzőnek, minthogy valamennyi említett tényező nemzedékileg meghatározott — minden nemzedékregénynek (a gyermekkor szokásos előzményei után) éppen itt van az első neuralgikus pontja. Ez a fajta próza (a cseh irodalom ismerőjének most Frána Srámek századelejl Ezüstszél című regénye jut eszébe) szintén nem születik könnyen — az írótól nemcsak a személyes tapasztalatok, hanem a nemzedéki életérzés nagyfokú általánosítását is megköveteli, elsősorban azért, hogy közöljön valamit, és viszonylag hiteles legyen. Nem véletlenül keltett figyelemre méltó visszhangot az olvasók körében Petr Skarlant költő Vék slasti (A gyönyör kora) című első prózai műve, mely (bár van néhány eszmei buktatója) megpróbált valami fontosat mondani a imaii harmincévesek mentalitásáról, mégpedig úgy, ahogy ezt a magatartást a bonyolult hatvanas évek formálták. Skarlant prózai alkotása Petr Há- jek Halelúja! című elbeszéléskötetével együtt (melyben az egészen fiatal szerző megkísérelte' kifejezni a maga nem zedéke életérzését) új szemléletet je lent ebben a témakörben. Ez a szemlélet nemcsak az ötvenes évek szerzőinek világlátásától üt el teljesen, hanem a nemzedékileg a hatvanas évekhez közel állókétól is. Ez a megállapítás azokra az irodalmilag némileg stilizált alkotásokra is vonatkozik, melyek szerzői például Danielle Duáková, Alzbeta Serberová, Václav Du§ek, Bed- fich Hlinka, Jifí Svejda és mások. Ennek az örök témának esetében a való- szerűség és az őszinteség mozzanata, főképp pedig a téma megragadásának módja, meglehetősen veszélyes zátony, melyen már egy egész sereg író hajótörést szenvedett: vagy azért, mert egyoldalúan a szexre irányította figyelmét, vagy mert valótlanul felna gyította a munkáért való lelkesedést, de nemegyszer azért, mert határozatlanul próbált egyensúlyozni e két pólus között (pl. Karel Sidon a hetvdnes évek elején, továbbá V. Stuchiy, P. Ve- verka, J. Plachetka, M. Cais, M. Be- zouska, L. Langpaul, s legújabb regényeiben Jifí Svejda is). E témában bizonyos részeredményt mutat fel fana Knitlová Talent na Julii (Oj tehetség Júlia szerepére) című humoros hangvételű kisregénye, melynek fiatal színé szék a hősei; örömünk azonban nem lehet teljes, mert az írónő e munkáját (mint ahogyan két másik művét is) inkább csak a színház világába való kiruccanásnak tekinthetjük. A felnőtté érés témakörében a jelentős művek közé sorolhatjuk fan Dvorak Muí mezt lenami (Csupa nő közt) és Vladimír Klevis Toulavy öas (Kóbor idő) című regényét, valamint Lubomir Macháéek és Petr Prouza elbeszélésköteteit, az idősebb szerzők közül pedig Karel Misár Periférie (Külváros) című regényét. Az igazi nemzedékregény, kisregény vagy elbeszéléskötet, mint ami lyenekkel az előzó nemzedék képviselői közül például Jan OtéenáSek Obóan Brych — (Brych polgártárs), Kulhav? Orfeus — A sánta Orfeusz, Romeo, Júlia a tma — (Rómeó, Júlia és a sötétség) Karel Ptácník és mások ajándékoztak meg bennünket, egyelőre még nem talált szerzőjére. (Olvasó, könyvkiadó és kritika egyaránt érdeklődéssel várja.) A cseh prózairodalomban a történelmi műfajoknak is erős hagyományuk van, mégpedig a nemzeti megújhodás korától kezdve. Az egyik irányzat mindenekelőtt az adott kor reáliáira és a klasszikus elbeszélő stílusra épül, ennek legjellegzetesebb képviselői Alois Jirásek és Zdenék Winter, a másik — a Vladislav Vancura és Jaroslav Du- rych által képviselt — irányzat a stílus expresszionizmusán alapszik. Az első irányzatnak több a folytatója a kortárs írók közt. (Václav Kaplicky, Bohumil Ríha és mások). Elsősorban ott érvényesül, ahol a cseh történelem románt icizmusra hajló feldogozásáról van szó (például Vrbová, Bonhardová, a legfiatalabbak közül V. Kfíl. Z. Ska liöková esetében). Jellegzetesebb és irodalmilag termékenyebb a Vancura- féle irányzat, melyet a jelen korszak ban főként a középnemzedék tagjai képviselnek, például jifí Sót óla (Tova rySstvo Jelisovo — Jézustársaság, Kufe na romi — Nyársra húzva, Svaty na mosté — Szent a hídon) vagy Vladimír Körner (Píseéná kosa — Fövenysarló, Odolí vőel — Méhek völgye). Ezek az írók mindenekelőtt az egyes emberre irányítják a figyelmet, feszült, sorsdöntő történelmi pillanatokban ábrázolják hőseiket, akik — lényegükből fakadó humanizmusuk szavára — a kényszerítő körülményeknek ellenszegülnek. A jelen irodalmi folyamatában a történelmi próza inkább a főbb áramlatok peremén helyezkedik el. Napjaink cseh irodalmának viszonylag szegényes műfaja az utópisztikus próza, noiha a cseh irodalomban ennek a műfajnak is oly kiváló mestere volt, mint Karel Capek, fosef Nesvadbán és a közelmúltban elhunyt Ludvík Souée- ken kívül az úgynevezett sci-fi műfajt a fiatal írók közül nagyon kevesen művelik, például jaroslav Veis, Lubomir Macháéek, Zdenék Volny. Itt azonban megjegyezzük, hogy elég gyakoriak az átfedések a tudományos-fantasztikus irodalom és az olyan tényirodalom között, mely azt próbálja kikövetkeztetni, hogy a modern tudomány, technika és civilizáció eredményeinek milyen hatásuk lesz a 20. század végén az ember életstílusára (például P. Tou- far és mások). A fiatal prőzaírók időnként a második világháborúhoz is visz- szatérnek (amit alighanem az indokol, hogy a háború után születtek), ám ez a próza inlkább deduktív jellegű, nemigen táplálkozik a szerzők saját korai élményanyagából. Az alkotóereje teljében elhunyt Óta Pavelen és a közép» nemzedékhez tartozó Vladimír Klevisen, FrantiSek Stavinohán, Vladimír Körne- ren, Otakar Chaloupkán és Jifí Kfene- ken kívül a fiatalok közül csak fosef Frais, Josef Pavlík, Jifí Medek és fosef Souchop foglalkozott háborús témával. A témakörök globális felvázolásából nyilvánvaló, milyen széles skálájú a a hetvenes évek fiatal cseh prózairodalmának érdeklődése — e tekintetben egyáltalán nem különbözik az előző nemzedéktől, és szervesen beleilleszkedik az irodalom egészébe. Néhol azonban hiányzik az írók kellő élet- tapasztalata, és nincs bennük elég bátorság a művészi kereséshez, nem törekednek eddig feltérképezetlen területek felkutatására, nem sarkallja őket egészséges becsvágy, hogy másféleképpen, újszerűén, modern látásmóddal vegyék birtokba az olyan magától értetődő dolgokat, melyek esetében fennáll a veszély, hogy nem mint valóságot vesszük tudomásul, hanem megrögzött sémákra és átvett nézetekre cseréljük fel őket. Ezzel a kérdéssel szorosan összefügg az a nyelvi, stilisztikai és kompozí- ciós szegénységre való hajlam, amely a mai irodalmi produkció egy részére jellemző. A fiatal cseh próza elég kevéssé aknázza ki a modern világirodalom oly gazdag tapasztalatait, sokszor puszta tájékozatlanságból nagy erőfeszítéssel keresi a már régen felfedezettet (lényegesen kisebb művészi haszonnal). Annak, hogy a prózairodalomban viszonylag kevés az eredetiség, bizonyára egész sereg oka van, kezdve a civilizáció okozta bajokon, melyek akadályozzák a koncentrálást, a kultúrának a film és a televízió hatására bekövetkező kommercionalizálódásán és iparszerűvé válásán át egészen a fiatal írók hiányos műveltségéig, illetve tudatos önművelésük elmulasztásáig. Megfigyelhető az írók bizonyos vándorlása az íróasztal, a televízió és a film között — számos író átpártol a kon- kurrens kifejezőeszközök rendszeréhez, mert világosan'érzi, hogy modern korunkban vannak helyzetek és jelenségek, amelyek már nem fejezhetők ki szóval, hanem csak képpel. Ennek azonban megvannak a maga árnyoldalai is — a film valamikor jótékony, termékenyítő hatással volt az irodalomra, egész sor technikai és stílusbeli fogással gazdagította az irodalmat, ma viszont inkább sorvasztólag hat rá, elsősorban a nyelv szimpllfikálása miatt. Ami az irodalmi alkotás szféráját illeti, a televíziós és a filmtörténet (a csattanó felé fejlődő cselekmény egyenes vonalú felépítésével) a feszültség, a drá- maiság és az elkerülhetetlen kifejtés hamis képzetét vitte bele az írásmű szerkezetébe — aminek például a lírai próza vagy a szüzsé nélküli próza adta meg az árát. E problémák azonban túlságosan általánosak ahhoz, hogy létezésük miatt csak a fiatal prózát marasztaljuk el. Úgy vélem, hogy ezt az írónemzedé két joggal illeti meg a fiatal jelző, éppen kísérletező, kereső kedve miatt, s azért is, mert nemcsak a témát választja meg alkotó módon, forradalmi hozzáállással, hanem a művészi megformálás — szerkezet és stílus — dolgában is újszerűségre törekszik, és művészi megnyilatkozásának minden rétegében féllelhető a lényéből fakadó modernségérzés. Nehéz, és valóban alkotó feladatát egyelőre nem teljesíti úgy, ahogy ezt tőle az igényes olvasó és az irodalomkritika elvárja. KŰVESDI JANOS fordítása ' A tanulmány a Madách Kiadó idei tervében szereplő Hány színű a szivárvány című reprezentatív cseh prózai antológia utószava. Szabó Iván: A BÉKE SUGARAI (Linómetszet)
