Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-10 / 6. szám
B alázska fordítva föltett sapkájában űrhajóst játszott. Hirtelen merevedett meg az udvar közepén; épp mint az apja építette hóember. Összenéztek. Adott pillanatban Balázska fejében ugyanannyi gondolat kerengett, mint a hóemberében. Balázska azonban már elemista volt, s feltétlenül többre hivatott, mint az apja építette hóember. Balázska már rég nem csupán éhséget, félelmet, szomjúságot, szeretetet érzett; azt is tudta már, mi az unalom. S néha — most is éppen —, mintha távolról jövő meséskönyvből kikandikáló törpe, manó, beszélő fa vagy porcelán fejőnő valami rejtélyeset, ijesztően izgalmasat súgott volna a fülébe. Olyasmit, hogy azon kívül, amit épp csinál, valami nagyon sivár dolog van; s ettől óvakodnia kell. Mert ha a dolog közelébe lopódzik, s lerántja prémes űrhajós sapkáját, eszébe juttatja, hogy a rémületes, szénszemű, répa orrú hóember egyszer majd elolvad, ő, Balázska borzasztó bajba kerül. Azt is megsúgta valaki — talán a csalánbanya —, hogy mindhiába menekül anyu közelébe; anyu jó, anyu mindig tesz valamit, anyu mindig kitalál valamit, de ettől az a dolog nem oszlik el, nem olvad el, mint a csöbör víztől a gonosz nyugati boszorkány. Balázska tehát meredten nézte a hóembert, s közben az udvar rettenetessé vált. Rettenetesen üressé. Az imént még ezernyi ötlet kavargott a fejében; ezt is szeretett volna csinálni, meg amazt is. S hirtelen, semmit. Elfordította tekintetét a hóemberről, s a rongyos zsákdarabokkal körülkötözött kútra esett a pillantása. A kút mintha nyelvet öltött volna, hosszú, csúfondáros jégcsap csüngött le róla. Aztán végre eszébe jutott valami, et tői azonban még jobban megijedt. A jégcsap helyén, nyáron, piros gumicső van. Apu azzal öntözi a kertet. A kertet? Balázska egyre kétségbeesettebben forgatta körbe a fejét. A kertet? A hófoltos, fagyos földű udvaron feketés csomók dudorodtak azoknak a bokroknak a helyén, amelyekről paradicsomot lehet szedni; s ott is, ahonnan a krumplit ássák ki. Balázska megrettent. Az most hol van? Az a sok bokor, levél, az a jó- szagúság. Az most "hói van? Tudta, hogy tél után tavasz következik, s azután nyár. Deltát az borzasztóan messze van. Annyi idő nincs is. S Balázska, mint afféle második elemista, csaknem elsírta magát azon, hogy annyi idő nincs, amennyi elég volna nyáriig. S 'ha volna is, azt nem lehet kibírni. Körülbelül idáig jutott gondolataiban Balázska, s noha még tovább is juthatott volna, egyetlen érzés töltötte el minden porcikáját, a menekülésé. Menekülni akart, de moccanni sem tudott. Kezét az áliához emelte, mintha ütés ellen védekezne, s egész testében reszketni kezdett. A reszketés előbb a vállát markolta meg, majd átterjedt a törzsére, végül összeverte térdét. Az egyetlen emberre emlékeztető lényre függesztette a tekintetét — innen a ház mögötti udvarról még az utcára sem láthatott ki —, a duci hóemberre. De a hóember szénszeme elmeredt Balázska feje fölött; az oldalába szúrt söprűnyél mintha eltaszította volna a kisfiúit; idomtalan teste olyan volt, mint földig érő palást, melyet klcsor- bult télikabátgombok tartottak össze. Balázskának ekkor eszébe jutott, hogy a hóember hópalástja alatt hólábaknak kell lenni'ök, s ezzel szinte egyidőben az is eszébe jutott, hogy a hóembernek nincsenek hólábai. Nincsen lába, nem mozdulhat, NEM ÉL. Ennyi már túlságosan sok volt Balázska második elemista fejecskéjének. Testéből kioldódott a merevség. Futásnak eredt. Előbb abba az irányba, amerre űrhajőskodás közben nézett, az udvar, a kert végében álló, lomtárnak használt, düledező fészer felé. Már csaknem odaért, amikor újabb kérdést súgott a fülébe a mesék valamelyik gonosz mostohája. Valami olyasmit, hogy mit keres ő jjtt. A jeges hó ráfagyott a kalyiba redves deszkáira, keresztül-kasul bevonalazta fehérrel, mint egy számtanfüzet. A füzetlapon fekete ablak tátongott, a rejtekajtó. Nyáron itt járt be Balázska a fészerbe, hogy rejtelmes szigetet játsszon. Amikor Balázska még csak épphogy silabi- zálta a betűket, apja fölolvasta neki az egész könyvet, ^alázska nagyon unta a fölolvasást, de apu hangjában, arcában valami olyasmit érzett, amit addig még soha. Akárhányszor szerette volna azt mondani: „Unom“, valami zsongító, elaltató érzés tartotta vissza; ült szófogadőan apja mellett, néha fölélénkül, amikor a könyvben egy képhez érkeztek, s aztán visszalebbent abba a meleg csendességbe, abba az ernyedtségbe, amelyet apja egyforma hangja parancsolt rá. Később az egészből mégiscsak tetszett valami; el is határozta, hogy a fészerben rendezi be a rejtelmes szigetet, mindent maga csinál,/ mint azok, ott a könyvben... Most rejtelmes szigetének rejtekajtaja meredt rá, fehér zúzmarakoszorúban, s Balázska abban a pillanatban pontosan tudta, hogy a rejtekajtó mögött nincsen semmi. Semmi, csak kerti szerszámok, egy porlepte, összehasa- dozott dívány, végükön kihegyezett rudak — hegyes végükre göröngyök tapadnak —, földmocskos, ép és tö redezett virágcserepek. Nincsen ottan semmil. Balázska Iménti rettegése kissé alábbhagyott a pár lépésnyi szaladástól, de még mindig nagyon félt. Ennyi elég volt ahhoz, hogy nagyon gyorsan megforduljon, s befusson az igazi, az egyetlen valódi mendékhelyre, a szombat délelőtti házba. A szobákban húslevesszag. Balázska megtorpant a tágas előszobában, majd minden szigorú tilalomról megfeledkezve, havas kiscsizmájával föl- telepedett a szobákból ide száműzött karosszékek egyikébe. A konyhából edény koccanás hallatszott; beszédfoszlány is. Balázska nem értette, mi van. Borzongva, félve kuporgott a székben, s az ablakon át nézte az ellenséggé vált hóember hátát. A kiscsizmáról a székbe olvadt a hó. Balázskának, míg a feneke alá befolyó patakocskát nézte, a gonosz, alattomos kígyó jutott eszébe. Kesz- tűs mutatóujjával megpróbált más irányt szabni a kígyó kúszásának, de a hóié kígyó csak egyre folytatta útját a karosszék műbőr öble felé. Balázska megfeledkezett a rettenetes hóemberről, leült a földre; a kígyó összegömbölyödött a székben. Míg megbűvölten bámulta az állatot, hallotta a konyhaajtó nyitódását. A beszéd már a középső szobából hallatszott. Egyre élesedett, búgássá, majd vijjogássá erősödött, a kisfiú azonban csak az ütés előtt fölhördülő régi falióra ketyegésére figyelt föl. Otthagyta a műbőrön tócsává változó szennyes kígyót, s fölnézett az órára. A nagymutató vége mágus sipkára emlékeztetett; a gömbölyded kismutató mintha a mágus lassú mozgású zsörtölődő felesége lett volna. Olyanok, mint anyu és apu, gondolta Balázska, s hirtelen a szoba felé kezdett figyelni. A szobából kihallatszó beszéd — anyu és apu beszélgetése — olyan volt, mint az éjszakai utcán közeledő, távolabb még csak zümmögő, az ablak előtt már állatként bőgő, majd halkulva eltávolodó autók berregése. Balázskának eszébe jutott, hogy ezt csak éjszaka hallja, csak éjszaka, most nem. S az éjszaka is olyan távolinak, soha meg nem érthetőnek tetszett előtte. Most azonban nem félt. Most minden ismerős volt körülötte. Az a távoli dolog, az az elérhetetlen valami kint volt az udvaron. Kint maradt, az ajtó becsapásával kívül rekesztődött. Balázska nézte az órát, s elhatározta, meglesi, hogyan üt. Épp tizenkettőt. Az óra második hörrenése után megkezdődtek a kondulások. A kisfiú azonban mit sem tudott meg az óra titkából. Az órát rejtélyes, apró lény, vagy valami varázslat mozgatja. Az óra varázslat, megérthető bűbáj. De mi az, hogy idő, kérdezhette volna a kisfiú, míg a visszhangos előszobában elzengő utolsó kondulást hallotta, s pillantása az ablak előtti gallyra tapadt hőhurkára esett. Letépte a fejéről űrhajós sapkáját, kibújt a kabátjából, s lerugdalta csiz- mácskáját. Indiánként kúszott, mászott az ajtó felé, s amikor fölágaskodott a kilincshez, s hallotta fölerősödni a benti beszéd értelmetlen moraját, visszanézett. Csizma, kabát, sapka a padlón; alóluk újabb kis hóié csúszómászók indultak útnak. Balázska megborzongott, s ismét hatalmába kerítette a kinti félelem. Az jutott eszébe, hogy az imént ő benne volt a ruháiban, most meg nincs benne. Ezek a ruhák mozogtak, ÉLTEK, vele voltak. Ö fekszik most kiterítve a padlón, jutott eszébe a kisfiúnak, de ekkor már ránehezedett a kilincsre, az ajtó kinyílott, s ő beesett a meleg szobába. Balázska épp veszekedő szülei semmi szokatlant nem találtak kisfiúk érkezésében. A húsleves szaga a szobába is beszivárgott. Balázska példátlan dolgot művelt, becsukta maga mögött az ajtót. Aztán négykézláb bemászott az asztal alá. Még mindig előbbi riadalma hatása alatt, mohón szívta be az asztal ismerős szagát. A régi, keresztlécekkel megerősített, esztergapadon dudorosra formált lábú asztal volt a kisfiú vára. Néha, ostrom idején, amikor a vár imbolygóit, már-már összedőlés fenyegette, apró fűrészpor halmok gyülekeztek a szőnyegen, az asztal alatt. Balázska megfigyelte, hogy a semmihez sem hasonlítható finomságú por gombos- tűfejnyi lyukakból pereg ki. S ennek az egésznek, az asztalnak, a pornak, a rojtos, körbe lecsüngő asztalterítőnek — ritka szép darab, hallotta többször is a felnőttektől a kisfiú, s nem értette, hogyan lehet egy abrosz 0 „darab“ — ennek az egésznek barna volt a szaga. Balázska nem merte senkinek sem elmondani, hogy a szagoknak színe van. Tudta, hogy kinevetik: tudta, hogy megmagyarázzák, a színeknek nem lehet szaga. Balázska rengeteg dolgot tudott, látott, s ezeket senkinek sem merte elmondani. Félt a magyarázattól; nem is a magyarázattól, hanem attól a távolságtól, amely a magyarázat és a tapasztalat között keletkezik abban a pillanatban, amikor e kettővel magára marad. A dolgok nem olyanok, amilyeneknek a nagyok mondják, gondolhatta volna Balázska, ha nem épp az asztal lábát vette volna szemügyre addig soha nem tanúsított alapossággal. Balázska már rég megszokta, hogy míg ö asztal alatt mászkál, farkas- csapdát állít föl a dívány alatt, megalapítja az egerek láthatatlan országát az egész szobában, titkos utakat, folyosókat, ki- és bejáratokat létesít a székek lába között — feje fölött őróla folyik a szó. Másról is, de arra nem figyelt. Valójában erre sem. Nem tett tehát semmit, amikor fülét már nem először ütötte meg a „gyerek“ szó. Figyelme azért elterelődött az asztallábról, s szülei lábára tevődött át. Mintha az álmában sokszor bejárt végtelen fekete alagútból bukkant volna a napfényre, úgy tört ki Ba- lázskából az öröm. Előbb az jutott eszébe, hogy holnap nem kell iskolába menni: aztán éhséget érzett, s orra már nem az asztal és a rojtos terítő szagát érezte, hanem a húslevesét. A szoba távoli sarkában megpillantotta a piros-kék búgócsigát; olyan volt, mint egy óriás nevető szája. Abban a pillanatban a beszéd moraja megszakadt, s anyjának várakozóan engedelmes, egymás mellé, az asztal alá helyezett, seíyemharisnyás lába megelevenedett. A kisfiú csodálkozva nézte. A láb hátracsusszant, hátratolta a széket is, majd mintha kifacsarodott volna, megfordult, sarkát mutatta Balázska felé; aztán ismét a hegyét. A gyerek boldogan, megbüvöl- ten nézte a forgást. Az egyik láb kissé a levegőbe emelkedett, majd toppantva lecsapódott. A vastag szőnyegen semmi zajt nem ütött. A kisfiú érezte, hogy a búgócsiga a sarokban vigyorog. S a felnőttek hangja most már félreismerhetetlenül búgö- csiga vijjogássá, zengéssé, morajjá, hörgéssé, csörömpöléssé változott. Balázska apja lábát is elkísérte forgó-pörgő útjára. A játék olyan tökéletes volt, hogy a kisfiú lassú, szakavatott mozdulattal pörgetni kezdte az anyu-búgócsigát és az apu-búgócsigát. Valahányszor hangjuk alábbhagyott, élénk nyomogatással újra fölhangolta őket, s csodák csodája, ilyenkor mozgásuk, forgásuk is megélénkült. Zengésükből egy-egy sző- vagy mondatKOLOZSVÁRI PAPP LÁSZLÓ KISS TIBOR ILLUSZTRÁCIÓJA töredék is el ba. A mindé ka most —j érezte magái mélybe lep mondja anyi az élet, neh tudja, hogy t s minden fc dörzsölődő nehéz az éle den lépésért orráról föli nagy hal ve a kishalat; d az éhes nag fürge, pörge Balázska, a kapni ezekn halaknak. A lázska az a pörgéséből, szott, labdá: Itt ül, a gyi az anyu-búg dalra bicsak legyekre va< taposni a lej elszáll. Még ez a gyerek leg, milyen- és nem ott v ha ott volni hogy volna? na. Bolna, ki Balázska ; cát, de csal kiálljon a c csigák egyre máshoz, már nie őket. Cs még anyu-bí kért helyese ka a kinti, dőlt, s már i a gondolat, ha de soha lázska a hí futó pillanat még nyár, s penő érzés hoz, hogy belőle a fél Balázska Egész nap. S na az asztal gyök“ —, mi gócsigát, am ba két távo fordulva pih is, a harmati kék tátott s dogtalanul, fölpörgetheti talóan nevei M I / A gye könny Látja minte - de még i Ez ac örül, lezárj a kát „Szar Lepki Hajál Ó, ve Ö, jó Fülét vará2 égés; sőt n Aztár egyei fél, tizen s én< „Vari van i van van van nemi nemi
