Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-06 / 1. szám
ß ltán illusztrációja tatlan betegségben szenved, s ezzel még másokat is megmételyezzek, hogy azok mind hozzám hasonlítsanak, anélkül, hogy védekezni tudná nak? Egy metamorfózis csíráit szórtam szét, amelyért talán én magam vagyok a felelős? Vagy talán nem is átváltozásról van szó, s hasonmásaimat valahonnan előrángatták, hogy velük a társadalmi élet ezt vagy azt a kitaszítottját helyettesítsék? De miért ignorálnak? Ja, persze: ők nem is sejtik, hogy én voltam az ő őstípusuk, amolyan ősi forma, amely mintájára ők létrejöttek, ezenkívül számuk úgy megsokszorozódott, hogy a kezdeti ámulat már réges-rég el- műit, s ők megszokták {az én), a saját pillantásukat. Két hónapon keresztül megfigyeléseket végeztem, de nem vettem észre, hogy a lakosság száma megnőtt volna: a közlekedési eszközök nem lettek zsúfoltabbak, sem a mulatóhelyek, sem pedig az üzletek, de még a színházak és mozik sem. E negatív tapasztalat ellenére elhatároztam, hogy még egyszer szomszédom elébe állok, s megkérdem, mi a véleménye a jelenségről: tud-e rá magyarázatot. Szolgálat után megvártam hát a lakása előtt, de ő csak hebegett, vonogatta a vállát, bizonytalanságát sűrű karmozdulatokkal leplezvén, mint a foglyul ejtett vergődő madár, ijedten és ijesztően, míg csak szabadon nem engedtem, s ő sietve tovasurrant, ö sem tudott semmit, én se tudtam semmit, valószínűleg nem tudta, hogy én nem tudok semmit; még a tudatlanságunk is megegyezett. Egyetlenegyszer megkockáztattam még, hogy individuálfiziognómiai személyek kiléte felől érdeklődjem: egy mulatóhelyen, ahol valamennyi asztal foglalt volt, s mindegyik mellett én ültem. Egy üres hely után kutatva megállapítottam, hogy hátul, a sarokban ül egy egyetlen nem-én, egyedül, egy abrosszal borított üres asztalnál. Igazán várhattam volna, s leülhettem volna valamelyik önmagamhoz, hiszen már rég felfedeztem: a hasonlóság nem korlátozódik csupán a külsőre, gondolataim, elképzeléseim sugároztak felém valamennyi itt ülő énemből. Éppen ezért beszélgetésbe sem elegyedek velük. Mert ha az ember mindenkivel mindenben egyetért, már jó előre sejti, mire gondol az a másik {aki lényegében nem is másik), minden kérdésre előre ismer feleletet, egyetlenegy jelentéktelen kivételtől eltekintve: s ez az őskor, a dátum, s — amennyiben az ember háttal az ablaknak áll — az időjárás. Már leüléskor észrevettem, hogy valami szokatlan történt. A légkör hirtelen megváltozott, s körültekintvén rájöttem, én magam oikoztam e nagy izgalmat: minden szem felém fordult, s rögtön elkanyarodott, képmásaim lesütötték szemüket vagy szemüveg mögé rejtették, egyesek a plafonra emelték vagy sértődötten lezárták. A velem szemben ülő idegesen játszott a terítékkel. Hogy a társalgást megkezdjem az őskorról, a dátumról, az időjárásról kérdeztem, de többnyire csak egyszótagos feleleteket kaptam. Tovább már nem tudtam türtőztetni magam, megkértem, magyarázza meg, hová lettek azok az emberek, akik hozzám nem hasonlítanak. Egy pillanatig zavartan mért végig, szeme szivárványszínben játszott, pupillái kitágultak, miközben a villát és a kést szorosan egymás mellé rakta. Mielőtt bármit is válaszolhatott volna, pincérnőként álltam mellette,- eléje rakva a számlát: Ön fizetni akart, igaz, uram?! Néhány pénzérmét nyújtott át nekem, némán felállt, s elutasítóan hátat fordítva igyekezett a kijárat felé. Miután a csapóajtó mögött eltűnt, fiatal önmagam egy csoportja törtetett befelé, s mivelhogy az én asztalom üres lett, a szomszédos székeket is odacipelve, köszönés nélkül mellém telepedtek. Kőrbeadogat- ták az étlapot, az őskorról, a dátumról és az időjárásról beszélgettek, s közben úgy tettek, mintha nem tudnák pontosan, hogy november 19-e, szerda van, tizenkét óra negyvenöt, s kinn irgalmatlan napsütés. URBAN KLARA fordítása * 1929-ben született NDK-beli elbe szélű dőt, berket? dja szörnyön, én-lábán, pkó jóról, dókáról, íllényéről, 5ről, nya szórja, dja róka. il hamarjában, mjén láttam, lát mondok, et mondok, t rőt róka, fióka, oda-é? - :ölyök-móka. a lepke, i mind szerette, d tisztásra, I várta. Igyfa-gallyon, 5, rácsapjon, gyanútlan, 3 surran, légi zsarnok - 5karmok. yermek, vermek, ereg, rog, eleg, isorogva ótosba, nem fér, ellenfél. 5v, három, ilgyágon, Sta a róka. igyágra, lárra, lóit menten, emetetlen. It a holló rá a golyhó. akap, foga villan, holló lélek el-kiilián. Kérdem én:- Van-e a rókánál okosabb? Ravasz róka? - Okos róka! Gonosz róka? - Igaz róka! / S száll a piros szanaszéjjel, száll a forró déli széllel, leng a réten, leng a marton, gabonában, árokparton, lobog sziken és mocsáron, lebeg erdőn, libeg lápon, legelőn és udvaron, homokon és parlagon. Izzik a holdviolában, ég a piros mécsvirágban, réti iszalagban kormol, lobogtatja minden kosbor. Felkúszik a sóska szárán, lebeg a lednek indáján, felszökik a füzikében, gyöngyikének üstökében, kockásliliomban hódol, turbónliliomban bókol, baltacimban riadót harsog, s karcsú füvek veszik körül: égre lengő könnyű kardok. S hull a piros, hull a sárga pipacsba és gabonába, pipacsban a piros lángol, pipacs lobog - nem akárhol: élettermő dús határban, kenyéradó gabonában. Bizony mondom: ez is jelfény, kalászok közt tüzes jelvény, újkenyér hava betelvén újkenyér hava betelvén piros pecsét a föld mellén. Ha leszáll az est a nyáron, opált gyújt a láthatáron: egy szín néki nem elég, nem jó, ha csak kék az ég, kölyök még, hát úgy akarja, vörös legyen az ég alja, s legyen följeb narancssárga, s zöld legyen a kupolája. Később csak piros az ég, de nem gyilkos lángban ég, hanem csak a mennység játszik színeinkkel mindig, váltig: este mindet fölszippantja, s virradatkor visszaadja. Hull az alkony, hull az este, mély tenger az éjjel teste, már a színek mind kihúnytak, mindenek éjbe simultak, anyagtalan tömegével mindent old a korom-éjjel. Csak ez a sötét oldat van, csak a korom, oldhatatlan. Oldhatatlan? Nem egészen! Vörös gyúl az ében égen, ég alatt gyúl, fölszivórog, erdők égnek - fák, virágok! Szörnyű pír ez, halál pírja. Ki az, aki égre Írja?! Erdőtűz, rőt kannibál, minden élőt fölzabái, föl a sárgát, föl a zöldet, fölfalná az eget-földet, egyre tágul a pofája, önmagát is fölzabálja. S mikor eljön az új reggel, harmattal és új színekkel: ami sötét volt, lesz tarka, ég mit elcsent, visszaadja, s ami lángolt, az korom ma, elevenek üszke-romja. Eltelt egy hét, kettő-három, s élet sarjadt a halálon, zápor hullt a kormos fára, minden szál üszök-virágra, s pernye alól friss zöld támadt, friss nedv járta át a fákat, rügyet táplált a faágon, levelet a bokorágon. Nos, ilyen az opál alma, szín a húsa, szín a hamva, hull az első záporokkal, hull az éji harmatokkal, s ott muzsikál füben-fában, tündököl minden virágban, hull tavasszal, zuhog nyáron, s télről télre csak őt várom. POOR JfiZSEF Ha lehunynám szememet, tudom, képzeletemben megjelenne egy csákány. Az a csákány, amelyik ott van nekitámasztva a falnak a szeneskamrában. Látszatra közönséges szerszám. Egyenes, erős nyél, rajta az öreg rozsdás vasfej, miből kiderül, hogy nincs gyakran használatban. Vén. Sok időt megért, olyan, mint egy százéves néne. Bölcs, hallgatag és csodákra képes. Ma délután, hogy rokonaim csöppségei fölborzolták idegeimet s kihoztak sodromból, bosszút akartam állni rajtuk, így szóltam hozzájuk: — Van nekem egy halam, beszélni is tud. — Kikacagtak. Pirosán, egészségesen sikongtak, a földre rogytak, s fuldokolva nevettek. — Beszélő halam van — ismételtem meg, hátha rosszul értettek. Bár ne mondtam volna. Kiáltoztak, heherésztek, handabandáztak, nyerítettek, nyelvüket öltötték rám. Tudtukra akartam adni, hogy nekem van valamim, ami nékik nem lehet. Egy csodálatos halam. Látni akartam, hogy elszomorítom őket, akartam, hogy kérjenek, könyörögjenek. Eszük ágába se volt. Mintha átláttak volna a szitán. Egyszer csak hozzám jön az egyik csemete, s megkérdezi: — Igazi beszélő halad van? Komolyan bólintottam. — És teljesíti három kívánságodat? Ez eszembe se ötlött. Milyen szép ez ettől a gyerektől. Gyorsan bólintottam. Az emberpalánta szemében kigyulladt egy fény, mintha titkos sugárzás ért volna, megértettem valamit. Megsimítottam fejét, kis mosolyra húzta száját, szeme előtt már látta a halat, beszélt vele, s szíve eltelt örömmel. Leforrázottan álltam, s bámultunk egymásra. Most mit mondjak, mit tegyek. — Ez nagyon szép — szólt, és leült a díványra. Képzeletében várták a kalandok. Utóbb még én vagyok az irigy. Leráznám magamról a gondolatokat, ha úgy akarnám. De a játék komolyabb. Tudom, a kisfiú találkozni fog a beszélő hallal. Számtalanszor. Bizonyára a javára válik. Annál kétségesebb az én találkozásom a csákánnyal. Kinek mondhatnám: van egy beszélő csákányom. Mert beszélő hal van a mesében, no de beszélő csákány? Éppen egy felnőttnek van beszélő csákánya? Jönne a szerszám. — Jó napot, csákány vagyok — mondaná. — Jó napot, ember vagyok — hangzana a válasz. — Ha te vagy az ember, gyere velem, vágjunk fagyökeret. Ha nem láttam volna a csákány álét, nem érezném a vas hidegét, az a fa már nem állna. Olyan közönséges vagyok, mint az a csákány ott a szeneskamrában. Hiszen tudatomnál fogva képes vagyok gondolkodni, s lém, elindítottam egy csákány beszédét, ami szürke és unalmas, nem tudom pergetni a beszédet, mert elakadtam önnöm kérésében. Jönne a szerszám. — Jó napot, csákány vagyok. — Jó napot, ember vagyok — köszönteném én is. — Mi az, hogy ember — kér- tő csákány. Így igazán nem. Az a csákány, amelyik tudatomat pillanatnyilag hatalmában tartja, nem ilyen elmélkedő. Sokkal egyszerűbb, csak csákány. Beismerem, nem jellemezhető így: beszélő csákány. Nézzük a csodatevéseit. Most töröm a fejemet, hogy mit is kívánjak. Nem vágyok a király legkisebb lánya után. Nem kérek szép házat, mert azt magam fogom felépíteni, nem kívánhatok egy autót, mert jelenleg nincs rá szükségem, nem kívánhatom, hogy engedjék szét a hadseregeket, mert újabb embereket soroznának be, nem kívánhatom, hogy szűnjön meg a rákos megbetegedés, mert azt csak az ember győzheti le, s minél később, annál nagyobb vétkéül. Nem kérhetem, hogy szűnjön meg az éhség, mert az ember szeret enni, szereti az ízeket, illatokat, de nem kérhetem a csákánytól, hogy az éhségben szenvedőknek eledelt szolgáljon ... mert, lesütöm szememet, ez csak egy szemfényvesztő csákány. Mikor észrevettem a sarokban, feltámasztott bennem valami vágyat, ami aztán cselekvésre ösztökélt. Kézbe vettem, s töprengtem, milyen munkába kezdjek. Egy szerszám. A nyele ugyancsak feltöri a bőrét a kezdőnek. A kérges tenyérnek csiszolópapír- ja. December volt, köd szállt az udvaron, az emberek inkább odabenn tartózkodtak. De izipaim bizseregtek a munkára. Kimentem a kertbe, találtam egy halom vályogtéglát. Tenyerembe köptem, s kezdtem szétverni. Bár a munkát helyettem elintézte volna az idő, a fagy, a hó, az eső: a tégla szét- mállott volna a tavaszi ásásig. De három hónapja, hogy nem végeztem kétkezi munkát. Lódítottam karjaimat, a csákány lecsapott, koppant a fagyott földtégla. Felemeltem karjaimat, lesújtottam karjaimmal. Csattant a csákány, kavicsot ért, testem felmelegedett, leheletem párája fehérlett. Mikor befejeztem a munkát, a szél űzni kezdte a ködöt. Ablakok képződtek, a fehér színben megjelént egy kopasz diófa, majd egy madárijesztő. Egyszer csak fellibbent a függöny a fekete szántásról. Nem tudom, mi indított meg, de kifutottam a kert végébe a megszántott földhöz. Megbabonázva néztem a mély, fekete barázdákat. Megfordultam, s odébb téli salátát láttam, szép zöld színű salátát. Ahogy ballagtam befelé, friss tejeskukorica szagot éreztem, nevető sárga napraforgókat láttam, hangos madárzsivajt hallottam, s szívemben valami melegséget éreztem. Letöröltem a csákányról a port, s beállítottam a helyére. Megkerestem anyámat, beszéltettem őt a szántásról, a vetésről, vetéstől a betakarításig, a föld titkairól, megismétlődő csodáiról, mert ez volt az, ami nem hagyott ma nyugodni, s tehet róla a vétkes, a csákány! m 1-jesr .
