Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-06 / 1. szám
Az Amicus még alig gördült ki a Nyugatiból, amikor a magyar vámtiszt fölrezzentett gondolataimból: — Mit hoz Budapestről? — Színházi élményeket. — Mutatom a táskám, amely tele van fényképekkel, műsorfüzetekkel, jegyzetekkel, húsz színházi előadás, sok-sok próba, cigarettafüstbe burkolózó beszélgetés és vita tárgyi emlékeivel. S mint az ablak előtt eliram- ló táj, bennem is fölvillannak az élmények, szivszorító színházi jelenetek. Forgatom a Magyar Kulturális Minisztérium meghívóját: „Két hétre... a magyar színházi élet jobb, alaposabb megismerése érdekében.“ Rendezgetem az élmény-mozaikot. Négy-öt gépelt oldalon, húsz előadásról? Ezen a reménytelenül kevés helyen lehetséges-e legalább jellemzőnek vélt tendenciákat fölmutatni? Kíséreljük meg. A magyarországi színházi élet az erőteljes átalakulás évadjait éli. Lépést, szemléletet, eszközöket vált. Igyekszik tartalmában és formáiban sokrétű, szocialista színházzá válni. Olyanná, amely marxista eszmei és esztétikai alapállásból tátja és láttatja összekuszálódott, fejlődő és ellentmondásokkal teli világunkat, s benne a helyét, célját kereső, megtalálni vélő embert, örömeivel, félelmeivel egyaránt. Talbottnénak az egyébként szirupos szöveggel megédesített Orfeusz alászáll-ban van egy ma is bennem lüktető mondata: „egy ilyen világban, melyben sokáig elélnek együtt gyűlöletben az emberek, egy olyan világban, melyben, ami szörnyűség, az többnyire igaz'. S mintegy példaként furij Trifonov Csere című kisregényéből készült színművében a haszonleső felesége villan elém, aki férje haldokló anyját is eszköznek tekinti a valamivel tágasabb lakás kiügyeskedése, kicsikarása érdekében. És sorjáznak előttem napjaink megannyi szépszavú, jópofa és kaján negatív figurái. A korszerűsödést, a nagyobb szellemi pezsgést célzó és sok szenzációt, vitát, igenlést, kételkedést egyaránt kiváltó szerkezeti, valamint személyi változások — néhány szolnoki, kaposvári, kecskeméti színész és rendező elszerződése Budapestre, a Nemzeti Színház felfrissítése, a Népszínház megalakulása — egyik körvonalazódó eredménye, hogy megszaporodott az olyan szellemi közösségek száma, amelyek túl akarnak lépni a rutinelőadások, a jól megcsinált darabok eléggé bejárt, s mindenképpen körülhatárolt területén, ennél jóval többet, mást akarnak. A jelek szerint az érvágást kiheverték az említett vidéki színházak is, hiszen az elmúlt évadban több figyelemre méltó előadással jelentkeztek. Megújul, korszerűsödik a Nemzeti, s az újabb vezetőcserék után talán a Népszínház társulata is elmozdul a holtpontról. A szellemi pezsgés egyik jele új színpadok megalakulása. Mindez, persze nem mentes a szélsőségektől. Például az újdonsült Astoria Bárszínházban minden hétfőn tizenegykor 180 forintos helyárért látni lehet Hernádi Gyula új, polgárpukkasztó darabját, a Mata Harit, fancsó Miklós rendezésében görögtűzzel, ledér lányokkal. Az új színpadok közül úgy vélem, elsősorban a Játékszín megalakulására érdemes igazából odafigyelni. Részlet Griricz Mátyás igazgató nyilatkozatából: ,Jiincs állandó társulatunk, csupán kisszámú vezető és kiszolgáló apparátusunk. Célunk felkutatni mindazokat az eredeti, érdekes színházi törekvéseket, amely a hagyományos keretek között nem vagy csak nehezen valósíthatók meg. Nyitott színház a Játékszín. Nem áll szándékomban innen bármilyen irányzatot, műfajt kiszorítani. Bárki jöhet, aki újat akar, s akinek elgondolása figyelemre méltó. Semmi korlát, semmi előítélet.“ A Játékszín idei évadja igazolja az igazgató szavait. A szellemi felpezsdítés további hatásos eszköze neves külföldi rendezők magyarországi meghívása. Harag György nagyhatású győri Vihar vendég rendezéséről a bemutató után már beszámoltunk. Az előadás most a budapesti művészeti hetek során két estén a Vígszínházban aratott ritkán tapasztalt sikert. Jurij Ljubimov a Bűn és bűnhödéssei kavart vihart és szakmai vitát, az idei évad elején pedig szolnoki vendégrendezése gyűrűzteti tovább az elismerést és a vita hullámait. Trifonov kisregényének és Ljubimov színpadi átdolgozásáilyen magaslatokig és mélységekig. Vampilov Vádkacsavadá- szata Budapesten csaknem teljesen moralizálóvá sikeredett, hiányzik a cselekmény többsí- kúsága, líraisága, a dialógusok polifóniája. Az idei évad másik nagyhatású előadását a Játékszínben játsszák. Slawomír Mrozek Emigránsokja minden skatulyázó szándék ellenére nem abszurd darab, szerzője egy létforma abszurditását mutatja föl. Időben, földrajzi előfordulás szempontjából sem határolja körül két emigráns figura — XX és AA — zsákutcába torkolló életútját. AA lecsúszott értelmiségi, aki demagógiával, anarchista jegyekkel vegyes szabadságeszményeket hirdet egy pincében XX-nek. ö viszont pénzét a remélt hazautazásra kuporgatja. AA felismeri, hogy XX minden gondolatát, cselekedetét egy célnak rendeli alá: annyi pénzt akar gyűjteni, hogy hazatérve mindenkinél különb családi házat építhessen, ahol idillikus boldogságban élhet rá várakozó feleségével és gyermekeivel. XX mindezért minden megalázkodásra, hazugságra hajlamos, AA szerint tehát egy nyárspolgári eszmény rabszolgája. AA lelki szadistaként hergeli XX-et. Szerinte ez az embertípus a cél érdekében mindent elvisel, nem képes lázadni. Téved. XX végül is kirobban, összetépi a kuHarsányi Gábor és Dózsa László az Egerek és emberekben HUB IBM KÉT HÉT MAGYARORSZÁGI SZÍNHÁZAKBAN nak középpontjában Vityka áll, aki mindent elért és mindent elvesztett. Elkábítják haszonleső feleségének mézes mázos szavai: elügyeskedi legjobb barátjától a zsíros állást, protekciókkal éviekéi előre, szerez meg tárgyakat, embereket, végül halálosan beteg anyját rászedi a lakáscserére. (Felesége hideg logikája: a mama ideköltözik, rövidesen meghal, s így ez a nagyobb lakás teljes egészében a mienk lesz.) A rendező attól a pillanattól pergeti vissza az epizódokat, amikor Vityka felocsúdik. Rádöbben, hogy nemcsak a lakást cserélték ki, hanem ő maga is kicserélődött: a haszonlesés minden érzelmét, emberszeretetét kiölte, érzelemvilága sivár lett. Ljubimov David Borovszkij dísz- -letei között nem analizál, nem keresi a lélektani motívumokat, hanem sok-sok epikus epizóddal jellemez és érvel értelmünkhöz és érzelmeinkhez szói. A háttérben — ellenpontozásként — műkorcsolyázást közvetít a tévé, föl-fölerősödik a hang, megelevenedik a különböző figurákat bemutató, a magasabb pontszámért küzdő, vi- gyorgó, a jégen megbicsakló páros. A színpad teljes szélességében szemben ülnek velünk a szereplők. Nem egymással, hanem a nézőkkel, a nézőkhöz beszélnek. Két óra hosszat, szünet nélkül pereg a történet, s nem válik egy pillanatra sem unalmassá, mert tele van vizuális ötletekkel, ljubimovi kiemelkedésekkel, korunkra jellemző víziókkal. S aztán jön a döbbenetes zárókép. A szereplők szürkésfehér, átalakuló műanyaggal borítják be önmagukat, víz csöpög rájuk, s Ljubimov ránk bízza a megfejtést: sirassuk-e saját gyarlóságainkat, avagy borítsunk fátylat az egészre, vagy netán melegágyat (fóliát] látunk, amelyben az ügyeskedők, haszonlesők szaporodnak? Sajnos Oleg Jefremov, a másik szovjet vendégrendező a Vígszínházban nem jutott el porgatott pénzt, s ezzel a hazatéréssel kecsegtető vékonyka reményfonalat is. De értelmetlenné válik AA élete is, hiszen megdőlt az a teóriája, hogy az ilyen figura örökre rabja marad kiagyalt vagy ráerőszakolt eszményeinek. Mindketten vesztettek — egy életet. A megrázó és lebilincselő előadás Avar István és Garas Dezső játéka, valamint Székely Gábor invenciózus rendezésének az eredménye. A Játékszín másik nagy sikerű előadása, Steinbeck Egerek és emberekjének felújítása Szász Péter rendezésében, a „film- gyári csapat“, elsősorban Harsány i Gábor (George) és Dózsa László (Lennie) kimagasló alakításában. Zsámbéki Gábor Moliére Az úrhatnám polgárának színrevi- telével is mai — pontosabban napjainkban is — föllelhető emberi gyarlóságokat, — rongyrázás, kivagyiság, mindenáron többnek látszani, mint ami valójában vagyok — Bánsági Ildikó és Szilágyi Tibor Csuk* István Deficitjének egyik jelenetében (Iklády László felvételei) pellengérez ki szellemesen, moralizálás nélkül, mégis elgondolkoztató erkölcsi tanulsággal. A csillogó, tudása legjavát nyújtó szereplőgárdából a Jourdaint alakító Kállai Fe renc, valamint a grófot játszó Major Tamás játéka felejthetetlen élményt nyújt. A sikeres bemutatók között a helye Csurka István tíz évvel ezelőtt írott, de színpadra csak néhány hete jutott De/icifjének, amely két házaspár tragikomikus, groteszk, amolyan „csur- kásan“ ábrázolt története Hor- vaí István őtletgazdag, jól pergő rendezésében. A sort az elmúlt évadban bemutatott, de ma is telt házakat vonzó darabok egészítik ki: Arnold Wesker Konyhája, a Nemzetiben Örkény István Pisti a vérzivatarban című műve a Pesti Színházban és Csurka Házmester sirat ója a Vígszínházban. Néhány bemutató viszont meglehetősen vegyes benyomást keltett bennem. A már említett Orfeusz alászállt Rutt- kai Éva és Lukács Sándor alakítása miatt érdemes megnézni, Illyés Gyula Dániel az övéi között című színművében a dramaturgiai szempontból nem hibátlan, de nemes veretű szöveg jóval színvonalasabb a rendezésnél. S hogy teljes legyen a kép: láttam gyengébb előadásokat is. Az Énekek énekét és a Ház- szentelőt a Thália Színházban, a Búcsúzás júniusban című megzenésített Vampilov-művet Kecskeméten. Két hétig néztem azt a tükröt, amelyet a magyar színházak tettek elém: lám, ilyen a világunk, s ilyenek vagyunk benne, mi, halandók. Nem mindig derűs, sőt néha szívbemar- koló ez a kép, de sok ezer nézővel én is úgy éreztem, hogy szembenézve a világ dolgaival, örömeivel és gondjaival, mintha biztatást kaptam volna. Pisti, továbbá a Konyha Péterje, Vityka, Steinbeck Georg-ja, XX és AA, Ampilov Zilovja nyújtotta a kezét, legyen a világ bennünk, körülöttünk, a mi tetteink által is örömtelibb. S voltaképpen ez a színház — és főleg a szocialista színház — küldetése: erkölcsi erőt nyúj-- tani életünkhöz, társadalmi céljaink valóra váltásához. Ezt a kisugárzást éreztem az említett sikeres előadásokban is. Sugalmazza a „változtasd meg élted“ költői parancsszavának teljesítését. ... s a körforgás nem áll meg, újabb elgondolások, vallomások kapnak színpadi formát; felszállás előtt megvettem a Pesti Műsort, amely már új bemutatókat hirdetett: Bulgakov Mester és Margaritáját a Thá- liában, Camus Az igazak-ját Pécsett, A három nővért a Madáchiban. S újra meg újra megpróbálkozunk színészek, rendezők, nézők, hogy száműzzük mindazt, ami fáj, ami nehéz álmot, riadtságot okoz, hogy egy kicsivel ismét emberibben, boldogabban éljünk. SZILVASSY JÓZSEF 198*. I. 8. •* ÚJ SZÓ
