Új Szó, 1980. december (33. évfolyam, 284-308. szám)
1980-12-19 / 300. szám, péntek
Üresjáratok helyett — életet BATTA GYÖRGY GYERMEKSZÍNMÜVÉNEK ŐSBEMUTATÓJÁRÓL Kosztolányi írta le, hogy a színpad valaha gyerekes volt. És gyerekes volt a közönsége is, valaha. Nem vasalt, kifinomult. Már az előadás előtt láz- ban égett, nem restellte hangosan is, különféle tag lejtéseikkel kinyilvánítatni érzelmeit. Olyan lehetett ez a közönség, mint ma is a gyerekek, akik például nem csendesednek el, amikor elsötétül a színházterem, hanem ujjongva és ugyancsak szaporázva ütik össze csöpp tenyerüket. Pedig még semmi különös nem történt — gondoljuk mi, felnőttek —, csak annyi, hogy kialudtak a lámpák, sötét van. Mégis: a kicsinyek számára már ez is esemény — mert ilyen tömegben és ilyen körülmények között ritkán van alkalmuk együtt lenni, és mert az „elsötétítés“ valaminek a kezdetét is jelzi, valaminek, ami csoda. Ami mindenekelőtt izgalmas vagy mulatságos események — történések, cselekmények, helyzetek, kalandok, ütközések — sorozata, különféle figurák fölvonulása. Ezt is várják a gyerekek, akik a színházon kívül a valóságot is, a környezetükben tapasztaltakat mindig válogatott, lényegre törő, mindig egy irányba ható gesztusokkal fejezik ki, másolják le vagy alakítják át. Az ő játékukban nincsenek üresjáratok, nem viselik el azokat a felnőttektől sem, legyenek bár a felnőttek írók, költők, zenészek, képzőművészek, színművészek — nekik, értük dolgozók. Ha ezek a felnőttek nem tudnak hozzájuk hasonlókká válni alkotás közben, ha nem ismeriik ős nem tudják követni az ő gondolkodásuk és cselekvésük logikáját, tapasztalati és érzelmi világuk alakulását, ha úgy akarnak nekik eszmét, mondanivalót, esz- tétiikumot nyújtani, hogy azokat nem kötik „fogható“ cselekményhez (eseményhez, akár nyelvi eseményhez), hiábavaló volt a legnemesebb szándékok által is vezérelt törekvésük. Nem sietek annak kijelentésével, hogy hiábavaló volt vagy nem Batta György és a Magyar Területi Színház legnemesebb szándékok által vezérelt közös törekvése, azt viszont már most megkockáztat- hf tóm, hogy a Töklámpás előadásával nem sikerült elmondaniuk azt, amit szerettek volna. Maga 'a történet vérszegény és naiv, már az indítása is. Egy tízéves kisfiú, Faggyú Bertalan édesanyja megbetegszik, „megbillen vele a világ“ (1) amikor hallja a gonosz Kalóz Plityit lövöldözni. Az édesanyát előbb Fityf iritty bácsi próbálja meggyógyítani öt alma varázserejével, majd Guba, a kutya, aiki éppen a kutyák világtalálkozójáról érkezett haza, ő úgy kísérletezik, hogy beledudál egy kesztyűbe, de eredménytelenül; nem sikerül doktor Dugó Dömötör kísérlete sem, ő tüsszentéssel próbálja orvosolni a bajt; hiába kérnek segítséget Bertalanék az űrből is, nem segít semmi. Marad végül a csodafű, melyet megkapnak a madaraktól, ha megszabadítják őket Kalóz Plityitől. De ez csak Bertalan édesapjának, az első gömöri hajóskapitánynak a közbelépésével sikerül, akit a távoli viKönözsi István felvétele haros tengerről a töklámpás fénye szólít haza, hogy segítsen feleségén, aki természetesen nyomban meggyógyul, mihelyt Kalóz Plityit lefegyver- zik és többé nem lövöldözhet. Minden igyekezete ellenére sem győzött meg Batta György arról — és a gyerekeket még kevésbé —, ami tulajdonképpen a darab végki csengése lenne: hogy „puska nélkül mindenki jó“. Egyszerűen azért nem, mert ez nem igaz. Még akkor sem, ha a puskát úgy fogjuk föl, mint minden rosszak jelképét. A gyerekek meg, akik egyébiránt nem (képesek még ilyen elvonatkoztatásokra, azért is nem hihetnek benne, mert épp elég olyan filmet látnak a tévé képernyőjén, amelyben a jó, az igaz erő éppen fegyverrel győzedelmeskedik, vívja ki a szabadságot önmaga vagy akár egy nép számára. Idézhetnénk történelmi példákat is, sőt néhány mondatot az igazságos háborúkról szóló fejezetekből is. Ugyancsak ebből a szemléletből született meg Guba kutyának az alakja, aki azzal kérkedik, hogy: „nem ugatok, nem harapok', a békesség híve vagyokÉs ezért még kitüntetést is kap. Szeretném hinni, hogy a gyerekek, akik komolyan szoktak venni mindent, hamar elfelejtik ezt a kutyát, mert az ilyen kutya nem kutya, hanem elkorcsosult valami, fajának szégyene. A természet ellenére van, következésképpen a rossz irányija terelheti a gyerekek alakuló természet- és világképét is. Persze, ha a darab úgy lett volna megkomponálva, hogy tréfaként, paródiaként szatirikus elemként foghatjuk föl szerepét, egy szavam sínos. A béke és a szülőföld iránti szeretet gondolata, melyet több versében, cikkében olyan szépen fejezett ki Batta György, ebben a gyermekdarabban ki is siklik, el is sikkad. El a sok fölösleges, sőt, fékező epizódban, öncélú és üres párbeszédek, megmosolyogtató, a gyermekeket nyelvi kalandozásokra is csábítani akaró, de valójában követhetetlen, képzettársításokra alkalmatlan, „csinált“ versekben, (hosszadalmas a nekifutás; a tüsszentés-jelenet előkészítése; ahelyett, hogy cselekedne, csak szövegel E’ityfiritty (különítménye, Guba kolbász-jelenete, Plityi téli története, Só Ab- ris és Pincsi bábukkal megjelenített története stb.). Ezek miatt vontatottan halad előre a lineárisan épített történet, eredeti humor helyett eredeties- kedő „ízesíti“. A szülőföld iránti szeretet nem a történetben konkretizálódik, egy-két szó utal rá csupán, nem tud szimbólumává válni a töklámpás sem, mely mindvégig csupán egy kellék a sok közül. Ennek a darabnak nagy hibája az is, hogy nincs szereplő, akivel a gyermekközönség azonosulhatná; nincs igazi konfliktus, összecsapás, mert igazi ellenfelek sincsenek, legföljebb a szöveg szintjén csapnak ösz- sze, és nem a jellemüket is erősebb vonalakban mutató cselekedetekben. Mindez nagyjából vonatkozik az előadásra is. Nagy kár, hogy a színház nem volt szigorúbb a szövegkönyvhöz. A dramaturgiai üresjáratok kiiktatásával pergőbbé, fordulatosabbá vált volna az előadás, a történések közvetlenül következhettek volna egymásból, a iközponti gondolatokat nyilvánvalóbban hordozhatták volna és akkor nincs szükség a „puska nélkül mindenki jó“ szájbarágó ismételgetésére sem. Holocsy István csaknem az egész szövegkönyvet megrendezte, eljátszatta, ahogy az volt. Vagyis nem úgy építkezett, mint a gyerekek, nem válogatott, lényegre törő egy irányija ható megoldásokból teremtett gyermekszínházat. Az előadás is csupa szöveg. kevés a játék, még kevesebb az eredeti rendezői ötlet, kettő-három kivételével (a második felvonásban, mely egyébként nekünk is, a gyerekeknek is jobban tetszett az elsőnél) a helyzetek érdektelenek voltak. Kalóz Plityi kóbojosra sikeredett alakja Ropog József megformálásában nem képviselhette igazán a rosszat, a már említett okok miatt, sőt, olykor vpnzóbbnak tűnt föl a kicsinyek számára — lásd az indiános filmeket —, mint Bertalanék, Fityf iritty bácsiék. Egyszóval nem volt ellenszenves, nem úgy viselkedett, mint aki „mindenki réme“. A Fagy- gyú Bertalant alakító Varsányi Mari lelkesen játszott, olykor túlságosan is, így az ő „magatartása“ nem emlékeztetett egy mai tízéves gyerekére. Vetočcs Anni kellemetlenül érezhette magát az édesanya szerepében, nemcsak a néhány mondatos gügyögő szövege miatt, hanem azért is, mert nem kapott lehetőséget n a játékra, hosszú percekig ült tétlenül. Az édesapát Holocsy István játszotta, neki sem volt sok feladata, de azt is patetikusan oldotta meg, nem belülről jövő erővel, hanem külsődleges gesztusokkal. Semmi újat nem mutatott Benes Ildikó Guba szerepében, ugyanazokkal az eszközökkel alakított, amelyeket már a korábbi bemutatókon is láttunk tőle és egy kicsit meg is szoktunk. Bugár Gáspár (Fityfiritty bácsi) és Tóth László (Doktor Dugó) viszont remekelt, nem csupán a szerepekhez képest. Pőthe István (Nagy Madár) és Molnár László (Kis Madár), aki először játszott hivatásos színpadon, megoldotta feladatát. Meg kell itt jegyezni még, hogy a kollektív teljesítmény jobb volt mint az egyénenkénti, ennek alapján bátran leírhatom: annak ellenére, hogy színészeink kevés gyermekszínházi gyakorlattal rendelkeznek, meg tudnak, meg tudnának birkózni igényesebb feladatokkal is gyermekszínpadon. Most is tulajdonképpen nekik volt köszönhető, meg a színpadi eszközök varázsának, hogy valami élményt mégis jelentett ez az előadás a gyerekeknek. Még többet jelenthetett volna, ha Kopócs Tibor díszlete nem annyira lezárt, gondosan kidolgozott-megoldott képi világ, hanem inkább jel- zéses, a gyermek fantáziáját megmozgató. Ugyanilyenek lehettek volna a jelmezek is. Németh Imre zenéje nem érvényesülhetett kellőképpen, hol a harsány éneklés, hol a szürkeség miatt. Többnyire nem volt mit szolgálnia. Quittner János koreográfiája is nagyobb hatást ért volna el egy elevenebb színpadi világban, nem olyanban, melyben szándékos aktivizálásra van szükség ahhoz, hogy ébren maradjon a közönség figyelme. Gyermekeinknek jót vagy semmit — írom le végezetül. Különösképpen, ha művészetről van szó. Nincs, nem lehet mentség: sem az, hogy első gyermekdarabja ez a szerzőnek, sem az, hogy első munkája ez a rendezőnek, a zeneszerzőnek, sem az, hogy nincs számottevő gyermekirodalmunk, alaposabb gyermekszínházi gyakorlatunk. Mi, felnőttek olykor elfogadjuk a mentségeket, melyek talán véleményalkotásunkba is belejátszanak, melyek miatt talán enyhébben fogalmazunk. A gyermekek nem. bodnár gyula A mikor Balla Kálmán, tavaly a Hétben feltette a kérdést, vau-e költészetünk, sokan felzúdul talk, mivel a mi rövid távú célokra berendezett és a saját kuriózumunktól olykor a, könnyekig meghatódó szlovákiai magyar szellemi életünkben nemigen szokták meg- kaparrii, ami evidensnek tetszik. Pedig érdemes néha. Ha másért nem. hát azért, mivel az evidenciákról kiderülhet, hogy mégsem evidenciák. Jo példa rá az Űj Szóban most alakuló eszmecsere. Szándékosan nem vitának nevezem, mert az alapvető kérdesben az eddigi hozzászólók között neru volt vita. ^ Abban tudniillik, hogy a szlovákiai magyar irodalmat nem, vagy ha igen, úgy csak 'így egyetemes magyar irodalom félig meddig szánni - való fattyúhajtásaként tanítják iskoláinkban. Legalábbis ott, ahol a tanár a tantervhez iga zodik. De hadd beszéljek előbb valami egészen másról, ami mégis szorosan a tárgyhoz tartozik. Az irodalomra tekinthetünk úgy is. mint az emberei; közötti kommunikáció egyik sajátos módjára. Igaz, nem a legsűrűbben használt kommunikációs csatorna ez. Ám ennek a csatornának a közvetítésével érkeznek el hozzánk azok a tartalmak, amelyek a létezésünk, a sorsunk virtuális iljraélésére és átértékelésére hívnak fel. Ezek a tartalmak ala pv e tőén meg ha t ározha t j á k egész embert profilunkat. Sosem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az irodalom létezést módját tekintve, legsajátabb karakterében kommunikációs folyamat, amely folyamatban a befogadó partnere az írónak, önmagában, elolvasatlamil a remekmű is csupán egy halom papiros. Éppen ezért nem mindegy, hogy az irodalmi alkotás tartalmai maradéktalanul eljutnak-e hozzánk. S itt jön az első bökkenő. Világjelenség, hogy a legtöbb befogadó nincs felkészítve az irodalmi alkotás befogadására és helyes értelmezésére. Nem az irodalom vált napjainkban ezoterikussá, hanem a befogadás folyamata nem tart lépést az irodalom mozgásával. Minden valamirevaló irodalmi alkotásban a valóság felületi, köznapi jelenségeinek ábrázolása legföljebb a jelzőbója szerepét töltheti be, amelyekből az értelmezés kiindulhat. A mű végső értelme ennél sokkal rejtettebb és összetettebb. Ha az író nem csupán a valódit, hanem az igazat akarja mondani, kénytelen a homályból a napvilágra hozni a valóságnak azt a rejtettebb szerkezetét is, amely a köznapi belátható- ságon és a pragmatikus-gyakorlatias beállítódáson messze túl van, s nem láttatható másképpen, csakis az irodalom sajátos eszközeivel. Az irodalom zavartalan befogadása attól függ, mennyire ismeri az olvasó egy adott kor irodalmának kifejezésformáit, s mindazokat az egyezményes játék- szabályokat, amelyeknek egy- egy korszakra nézve normateremtő érvényük van, amelyek a korszakra jellemzőek, s annak létezési modelljeit megalkotják. Magyarán: az irodalmi mű csakis az irodalomtörténet és -elmélet kulcsaival nyitható. Irodalomtörténeten azonban nem faktográfiai leltárt értek, hanem az irodalmi folyamatok történetét. Véleményem szerint az irodalom oktatása ebben az irányban léphetne előbbre, s vihetné végbe a maga fölöttébb időszerű belső megújulását. Olyan komplex oktatási modell lenne kívánatos, amely nem fokozza le az irodalmi műveket bölcseleti, történelmi és egyéb igazságok szimpla illusztrálásával, hanem az irodalom belső, autonóm fejlődésének irányát próbálja megragadni a kor történeti—társadalmi—közérzeti állapotaival való dialektikus egységben. Az eddiginél sokkal nagyobb figyelmet kellene szentelni annak, hogy egy adott társadalmi-történelmi. helyzet, osztály- ideológiák és nemzeti karakter, a kor teljes művelődéstörténeti háttere és szellemi irányzatai miként csapódnak le tudatformaként, stílusként, Irodalmi áramként, létezési módként a kor irodalmi alkotásaiban, s az irodalom önmozgása miniként lép túl mindeme determinációkon, hogyan anticipálja a következő korszakot, s főleg, milyen arcát mutatja meg benne az ember. Az irodalomórákon sok esetben a legfontosabbra nem tanítanak meg bennünket: hogyan kell olvasni, vagyis értelmezni. Nem hiszem, hogy az irodalom oktatásában érdemleges fordulat bekövetkezhetnék anélkül, hogy ne számolnánk fel végre a pozitivista és szellemtörténeti módszerek maradványait. Ehhez viszont az is elkerülhetetlennek látszik, hogy az irodalomelmélet, sőt a nyelv- elmélet alapjainak oktatása az eddiginél hatványozottabb szerephez jusson az irodalomórákon. Úgy vélem, a fenti tűnődésekben jelzett kérdések átgondolása nélkül lehetetlen érdemben a szlovákiai magyar irodalom oktatásáról bármit is szólni. Mindenekelőtt fel kell tenni a kérdést: érdemes e tanítani az irodalmunkat? Nem provokáció akar ez lenni, és nem is szónoki kérdés. Az olyan irodalom, amely a legjobb esetben is csak írásbeliség, egy népcsoport létének puszta öndokumentálása, s nem a kor emberi—társadalmi—művészi kihívásait a kor esztétikai tudatának szintjen megválaszoló művészi tett, nem méltó arra, hogy oktatásával a klasszikusság pecsétjét üssük rá. Milyen hát a mi irodalmunk? Teremtett-e olyan értékeket, amelyeknek a megismerése nélkül szegényebbek lennénk? Ezekre a kérdésekre az lrodalomtörténet-írás volna a legtiivatottabb válaszolni. Ám Turczel Lajos könyvét, a Két kor mezsgyéjén kivéve, amelynek az első köztársaság szlovenszkói magyar írásbelisége a tárgya, a mai napig feldolgozatlan irodalmunk története. Vannak forrás értékű résztanulmányok, kiváló elemzések, egy-két jól megírt író- portré, ezeket azonban hamar befújja az a sivatagi szél, amely a selejt, és érték, dilettantizmus és igazi irodalom elvtelen kompromisszumán nyugvó szlovákiai magyar irodalmi élet kavernáiból süvölt. Addig, amíg az irodalomtörténet-írás az értékeset a selejttől következetesen és megalkuvások nélkül szét nem választja, a szlovákiai magyar irodalom oktatásában kedvező fordulat nem várható. Még abban sem vagyok biztos, érdemes-e addig is tanítani irodalmunkat, így, kényszerű penzumként, valami félreértett és önigazoló buzgalomból. Végtére is a szlovákiai magyar jelző a nyelvi összetartozáson és a közös kulturális hagyományokon túl, szellemi értékeket is kellene, hogy jelentsen, olyan szellemi értékek birtoklását, amelyek az önazonosságot táplálják és erősítik. Egy dilettáns vers vagy rossz regény nem fogja erősíteni. A „kicsi, de miénk“ szemlélet ideig-óráig táplálhat bennünk illúziókat, s hízeleghet szlovákiai magyar öntudatunknak, ám hosszabb távon olyan önkéntes, perverz agymosás, amely a józan ítélőképességünket s ezen keresztül az azonosságtudatunkat rombolhatja szét. Az igénytelenség sosem volt még a megmaradás útja. I rodalmunk ma kilábaló- ban van több évtizedes átmeneti helyzetéből. Az a viszony, ami sajátos létfeltételeinkből, rosszul értelmezett szerepvállalásainkból, irodalmunk fejlődésének kezdeti vargabetűiből következően író és olvasó kapcsolatát jellemezte, eltűnőben van. A valóság mélyebb, áttételesebb elemzése vár irodalmunkra, s ami ezzel velejár, nyelve, jelrendszere, kifejezési formái is megváltoznak. Tőzsér Árpádék fellépése óta ez a folyamat visszafordíthatatlannak látszik, s az utóbbi néhány évben felgyorsult. Irodalmunk oktatásának egyik legfontosabb kérdése, tudja-e követni azt a minőségi átalakulást, amelynek, hitem szerint, a szlovákiai magyar irodalom éppen napjainkban néz elébe. GRENDEL LAJOS Lépést tartani irodalmunk oktatásának kérdéseiről
