Új Szó, 1980. december (33. évfolyam, 284-308. szám)

1980-12-02 / 285. szám, kedd

Függöny nélkül 'TALÁLKOZÁS EGY AMATÖR SZÍNHÁZI RENDEZŐVEL Sötét van, az országút nedves, síkos, néhol teljesen eltűnik a ködben. Fáradtak vagyunk mindnyájan, nagyon gyűrött le­het az arcunk. Messze még a Bodrogköz, csak most hagytuk el Gombaszögöt. — Meg kellene állnunk egy kávéra valahol — mondja vala­melyikünk. — Álljunk meg Rozsnyónl — Ha már Rozsnyón, akkor Zabari Bélánál. Úgyis régen ta­lálkoztunk vele. Hát bizony régen, utoljára ta­lán a Dunamenti Tavaszon, ahol Tamási Áron A szegény ördög című darabjának szép előadásá­val országos első lett az általa vezetett színjátszó csoport, a Mandiko. Vajon hogyan fogad­ták Itthon a sikert?; vajon mit csinál most ez a lendületes, Ízes beszédű ember, a magyar tanítási nyelvű alapiskola bioló­gia-kertészet szakos tanítója?; vajon lesz-e újra csoportja, győ­zelemre képes? — sorjáznak bennünk mindjárt a kérdések. Szerencsénk van, és örömünk van. Talán mindegyikünkénél nagyobb a Zabari Béláé, akinek a lelke nemcsak az örömében van ott jól láthatón, a munká­jában úgyszintén. Nem akar ar­ról hallani, hogy csak egy rö­vid pihenőre álltunk meg, és arról sem, hogy írjunk róla. Mi azért csak jegyzetelünk, és sie­tünk. — Hogyan fogadták az isko­lában eredményünket? Lelkese­déssel. A kollégák, az igazgató a gyerekek. Ügy volt, hogy az egész iskola előtt lesz kiérté­kelve a Mandiko szereplése, de közbeszólt az időjárás. Végül is az igazgató irodájában volt, a városi nemzeti bizottság osz­tályvezetőjének a jelenlétében. Külön-külön minden tanulónak megköszönték a munkát, mind­egyik kapott könyvet, melybe bele volt írva, hogy melyik sze­rep alakításáért. Végre, ilyet is hallunk. Annyi elszomorító példa után egy fel­emelő: egy közösség, vezetőjé­vel az élen, megbecsüli, értéke­li egy kis csoport tevékenysé­gét, tudatosítván, hogy a szín­játszás okos, hozzáértő irányí­tással mit jelent, jelenthet a gyermek életében — a nevelési folyamatban, a közösségi érzés kialakításában, az anyanyelvi kultúra fejlesztésében. — Láttam a csillogó szeme­ket és meghatódtam: ezek a gyerekek megérezték a világot jelentő deszkákat. És most már szeretnének játszani, ötvenen, százan. — Kell-e hát kérdeznem ak­kor, van-e ismét gyermek szín­játszó csoportod? — Elfáradtam egy kicsit, az az igazság. Nem tudom, mit csi­náljak, hiszen ott van a felnőtt együttes is. Gondoltam arra, hogy megrendezem Weöres Sán­dor Csalóka Péter című játékát. Magyarországon láttam egy ka­zincbarcikai csoporttól, nagyon megtetszett. A lelkemre öleltem volna azokat a gyerekeket. Ha jól tudom, ez a bábjátéknak írt darab még nem szerepelt ná­lunk gyermekszínpadon. Szeret­ném megcsinálni. Ránk néz Zabari Béla, biztató szót vár. És nincs jelen köz­tünk a kávé illatától is kelle­mes szobában, aki ne biztatná őt. — Első számú feladatunk most, hogy minél jobban szere­peljen felnőtt csoportunk Mo- liére Dandin Györgyével. Az idén februárban kezdtük a pró­bákat, májusban volt a bemuta­tó, aztán még ötször léptünk fel vele az elmúlt évadban. A gombaszögi járási fesztiválon háromezer ember látta, Kecső- ben is úgy élvezték az emberek. És élvezik maguk a szereplők. Nem lehetne eltiltani őket a já­téktól. Úgy szeretnék még több embert bevonni a színjátszásba. Főként férfiakat nehéz. Ősz Fe­renc egyik kabaréjelenetével Is megpróbálkozunk, éppen a szín­játszás népszerűsítése végett. Hitvallásom sarkalatos pontja a humor. Nem rontom el az élete­met drámával. A közönség is szereti a vidám dolgokat. Kö­zönség és színészek között füg­gönyt nem ismerünk. A Dandin György egyik elő­adásáról készült színes felvéte­leket mutat közben Zabari Béla. Leolvasható róluk: eleven a ren­dező „felnőtt“ színháza is. Egy­szerű díszletek felhasználásával került színre a mű, könnyebb így vele utazni. Mostanában újabb próbákon, fellépéseken csiszolódik, érlelődik az elő­adás, hogy aztán versenyképes is lehessen az elkövetkező ama­tőr színházi találkozókon. — Minden olyan helyre elme­gyünk, ahol szeretnek bennün­ket. Reméljük, a gyermekcsoport­tal is. Ezt azonban már a ko­csiban gondoljuk, mely alá to­vábbra is nedvesen, síkosán fut az országút, néhol teljesen el­tűnvén a ködben. De mintha már nem lennénk olyan fárad­tak. BODNÁR GYULA 'Táncaikban az élet Vendégünk volt a Mojszejev-együttes „Nézd a tánc nemeit, mint festik játszi ecsettel a népek lelkét s nemzetek ízleteiť — írta egykoron Berzsenyi. Való­ban, a népzene és -tánc, amely az öröm és bánat, a lelkiálla­pot kifejezésére szolgál, min­den nép kultúrájában jelen van. Egy-egy motívum régi örökséget, gyakran évezredes emlékeket hordoz. A néptánc valamennyi értékének feltárása rendkívüli tudást igényel. A Szovjet Állami Népi Együttes több mint négy évtizedes pá­lyafutása során öt világrész mintegy 60 országában aratott osztatlan sikert, a közelmúltban pedig a szovjet kultúra napjai­nak eseménysorozatát gazdagí­totta Prágában, Mladá Boles- lavban, Teplicén, Üstí nad La- bemban, Brnóban, Bratislavá­ban és Trnaván. A Szovjetunió gazdag folklór­ja népszerűsítésének céljából alakult együttest alapítója és vezetője Igor Mojszejev Len-in- díjas nemzeti művész révén Mojszejev-együttesként ismerik világszerte. A már legendás hírű Igor Mojszajev a harmincas évek második felében a Nagyszín­ház balettmestere, a népi kul­túra értője és szerelmese nagy­méretű néprajzi gyűjtésbe kez­dett. Beutazta a Szovjetuniót, Ukrajnától Tádzsikisztánig, Be­lorusziát csakúgy mint a Kau­kázust és az Ural-vidéket, ta­nulmányozta és összegyűjtötte a néptánc fellelhető emlékeit, hogy később mindent felülmú­ló művészi feldolgozásban színpadra vigye azokat. Az amatőr népi táncegyüttesek legtehetségesebb tagjaiból 1937-ben megalapította azt az Állami Népi Együttest, amely­nek'1' már az első bemutatója szenzációt keltett. Példakép lett, az ő mintájára alakult meg később több ország álla­mi népi együttese. A koreográ­fusok természetesen már Moj­szejev előtt is felhasználták a néptánc elemeit. E táncművé­szet teljes gazdagságát azonban hozzá hasonlóan még senkinek sem sikerült felmutatni. Ez az együttes nem népi táncformá­kat akart előadni a színpadon, hanem a néptáncban kifejezett gondolatot, érzést, a mű lénye­gét is felszínre hozva. Az együttes tagjai nemcsak ra­gyogó táncosok és zenészek, de a néprajz kiváló ismerői is, akik a népi kultúra — archi­tektúra, népviselet, népdal stb. — motívumaiból alkotó módon •komponálják meg táncképeiket, jeleneteiket. A Mojszejev-együttes reper­toárja magában foglalja a Szovjetunió népeinek 200 kü­lönböző, valamint a világ több nemzetének 100 táncát. Köztük valamennyi egy felbecsülhetet­len értékű kincsesláda egy-egy drágaköve. Mojszejev vallomá­sa szerint az együttes egy­részt a már létező népi táncok interpretálására összpontosítja figyelmét, másrészt a népha­gyományokból merítve új tán­cokat alkot. Programjából ter­mészetesen nem hiányzik a Szovjteunió népei mai életének koreográfiái ábrázolása sem. Az együttes szuverén tánc- technikájával, könnyed és ter­mészetes előadásmódjával el­kápráztatta a csehszlovákiai közönséget. Ez az óriási fel- készültség és összpontosítás eredménye. Előadásukat utol­érhetetlen virtuozitás jellemez­te, fő erényük azonban nem­csak a hihetetlen technikai tu­dás, hanem az is, hogy az egyes táncokat magas művészi színvonalú feldolgozásban vi­szik színre, átérezve annak va­lamennyi értékét, szépségét. Plasztikus, érzelemtől fűtött előadásukban megelevenedik az orosz népi táncművészet min­den bája, megmarad emléke­zetünkben a dagesztáni táncot előadó lányok tarka, sajátos díszítésű viselete, az ukrán ug­rótánc — a gopak — bravúros előadása. A koreográfus ötletgazdagsá­gáról tanúskodik a tengerész­szvit, amelyben a táncosok je­lenítik meg a tengerész-élet napjait, a hajót, annak gépeze­tét is. Magával ragadó volt a partizánok-táncjelenet, amely az ellenség fölött végső győ­zelmet aratott szovjet nép hő­siességét idézte meg eredeti koreográfiái megoldásokkal. Minden számuk egy-egy fe­lejthetetlen művészi kép, igaz, vallomás az életről, múlt és jelen szépségéről. MOLNÁR ANGÉLA Különböző korok drámái Érdekes találkozás — bizo­nyára véletlen —, hogy a kö­zelmúltban az Európa Kiadó, il­letve annak Magyar Helikon ki­adói műhelye szinte egy időben három kor jeles drámáit jelen­tette meg. A Devecseri Gábor művei sorozatban a Helikon igen szép köntösben adta ki Görög tragédiák című kötetét. Deve­cseri műfordítói pályája folya­mán mindvégig az ókori görög irodalom csúcsainak meghódítá­sát tartotta fő feladatának? Az élete nagyobbik felén végighú­zódó Homérosz-fordítással pár­huzamosan foglalkoztatta az ötödik századi nagy tragikus triász: Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész tragédiáinak ma­gyar megszólaltatása. Ez egyben próbája volt számára szünet nélkül és szenvedélyesen alakí­tott műfordítói elvei érvényes­ségének is. A jelen kötet a ne­gyedszázadon át belső ösztön­zés és külső alkalmak szeren­csés találkozása során készült valamennyi tragédia fordítását tartalmazza, a legrégebbi szo- phoklészi Elektrától a műfordí­tói pályája egyik fő teljesítmé­nyének vallott euripidészi Bak- hánsnőkig. Halálának 175. évfordulója al­kalmából jelentette meg az Eu­rópai Kiadó Friedrich Schiller, a nagy német költő drámáinak kétkötetes gyűjteményét. A kö­tetek Schiller legnépszerűbb drámáit tartalmazzák, az Ár­mány és szerelemtől a Don Car- loson, a Wallensteinen, a Stuart Márián át a Teli Vilmosig. Ugyancsak az Európai Kiadó gondozásában jelent meg August Strindberg Álomjáték című drá­mája. Az Álomjáték nagyszabású vízió, misztériumjáték az Ember sorsáról, küldetéséről. Strind­berg fellazítja korábbi műveinek zárt szerkezetét: ezúttal a köl­tői képzelet magától értetődően lép át a valóságból a skandináv mítosz világába. Műve nagy ere­jű, személyes vallomás az alko­tásra hivatott ember megpróbál­tatásairól. A csehszlovákiai szakemberek és mások is nyil­ván érdeklődéssel lapozzák majd e kiadványokat. O. V. SZOVJET FILMEK fE&THMUA Moszkva nem hisz a könnyeknek Sikerfilm a Moszkva nem hisz a könnyeknek. De mi si­kerének a titka? Érdekes és fordulatos cselekménye? Színe­sen megrajzolt alakjai? Szel­lemes, sőt ironikus párbeszé­dei? A rendező és az alkotó­gárda mesterségbeli tudása? Is­is. De ezen felül a történet me­se volta is. Mert a film való­ban olyan, mint a mese, csak­hogy az élet is írhatta volna. Ám lássuk a cselekményt. Egy moszkvai munkásszálló szobái tárulnak elénk a film első kockáin. A naptár 1958-at tó. Jól élnek, igazán nem nél­külöznek, mégsem teljes az éle­tük. Kátyát elkerülte a boldog­ság, s bár nem panaszkodik, mégis úgy érzi, a sors adósa maradt. Vannak ugyan férfiis­merősei. de egy sem akad. aki közösségei vállalna vele, s osz­tozna örömében-bánatában. Egy napon azonban a sors útjába sodor egy kivételes embert. Megcsillan előtte a remény ... És Ljudmila? Házassága zá­tonyra futott. Sportbajnok fér­je kiégett, alkoholba menekült, az asszony magára maradt. Jelenet a szovjet filmből; középen Vera Alentova mutat. A nyüzsgő leányszállás lakói közül az alkotó három ha- jadonra irányítja figyelmünket, hogy majd az ő sorsukat kö­vethessük nyomon. Kátya ered­ménytelenül felvételizett a fő­iskolán, s meg kell békélnie a gondolattal, hogy visszamegy a gyárba, ahol addig dolgozott. Ljudmila barátnője valami „jó partiról“ álmodik, mindenkép­pen férjhez szeretne menni, de nem akárkihez. Talán csak To­nya jutott révbe, hiszen vőle­génye van, igaz, csak „egy­szerű“ munkásfiú, s házasságuk is afféle tucathálzasságnak ígérkezik — legalábbis a fe­lette ambiciózus Ljudmila szei- mében. Aztán megcsillan előtte a lehetőség: egy professzor lá­nyának „álcázva“ magát jóké­pű és jó beosztásban dolgozó értelmiségi férfiakat szemel ki, hogy valamelyiket megkaparint­va valóra váljon dédelgetett ál­ma. E kétes játékba magával rántja Kátyát is. Ljudmila fog is magának egy ismert jégko- rongozót, Kátyának pedig egy tévé-operatőr csapja a szelet. Nem is következmények nél­kül: rövidesen Kátya egy kis­lánynak ad életet... Éjszakába nyúló nappalok, tanulás, vir­rasztás a síró gyermek mellett. Ezzel ér véget a film első ré­sze. A második részben az alkotó főleg Kátya életútját kíséri fi­gyelemmel. Csakhogy húsz év telt el. Az asszony keményen és céltudatosan küzdött, s bár nehézségek árán, de elvégezte a főiskolát. Pályája szépen ívelt felfelé: egy gyár igazgatója lett. Leánya pedig egyetemi hallga­Csak Tonya élete változatlan. Békésen telnek napjai, nyugodt férje és három fia mellett. Talán szirupos melodráma a Moszkva nem hisz a könnyek­nek? (Az elmondottak alap­ján az olvasó könnyen erre kö­vetkeztethet.) Korántsem. De alkotói nyíltan vállalják, hogy munkájuk jő értelemben vett közönségfilm. Arra törekedtek, hogy vonzó formában, érdeke­sen mutassák be: az élet nem szerencsejáték, az embernek a saját boldogulásáért és boldog­ságáért tennie is kell valamit és elsősorban önmagának kell tennie, hiszen bármennyire is kö'Zhelyes, de így van: ki-ki a maga sorsának kovácsa. Film­jük egyszerűen, őszintén, szen­timentális felhangok, szónokla­tok nélkül szól e kérdésekről. Vlagyimir Mensov rendező ér­deme a valósághű korrajz és a hiteles atmoszféra-teremtés is. Érzékenyen, finom vonásokkal rajzolja meg az ötvenes, majd a hetvenes évek végének vilá­gát. Elismerően kell szólnunk a színészvezetésről is. A rende­ző a főszerepeket kevésbé is­mert művészekre bízta. Kátyát Vera Alentova, Ljudmilát Irina Muravjeva, Tonyűt pedig Rai- sza Rjazanova játssza, ragyo­góan. A film egyik erénye és határozott értéke a népszerű Alekszej Batalov játéka. Köny- nyedén, elegánsan, rendkívül eredetien alakítja a Kátya út­jába került vagányt. Egy epi­zódszerepben pedig Oleg Taba­kov, az egyik legmarkánsabb szovjet karakterszínész jeleske­dik. —ym — ni 1980. XII. 2. 4 A barátsági hónapban országszerte gyermekfilm-fesztiválokat ;s rendeznek. Ünnepélyes megnyitására december 4 én, Krupinán kerül sor. A szemle műsorán a szocialista országok filmjei szere­pelnek. Bemutatják többek közt a KEMÉNYKALAP ÉS KRUMPLI­ORR című magyar alkotást is. A képen ebből látható egy jelenet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents