Új Szó, 1980. december (33. évfolyam, 284-308. szám)
1980-12-16 / 297. szám, kedd
Haliii képzőművészek — önmagukról Oj filmek HAZASZÖKÉSEK __________ (cseh) A F iatalok élete és munkája című kiállítást a bratislavai Fiatalok Galériájában rendezték meg. Valamennyi résztvevője 1945 után született csehszlovákiai képzőművész. A megszabott témakör elég széles volt ahhoz, hogy a kiállító művészek vallhassanak életükről, tapasztalataikról, érzésvilágukről. A művek túlnyomó része az alkotókat közvetlenül vagy közvetve körülvevő környezetet próbálja megjeleníteni. Az emberi figura és a geometrikus alakzatok összekapcsolása, de még gyakrabban a bizonytalan, meghatározatlan térben elmosódva feltüntetett emberalak az utóbbi évek elterjedt stílusa, s a mostani kiállításon is nagy mértékben teret hódított magának. Francis Bacon angol festő különleges űrtartalmű helyiségeire emlékeztet ez a stílus, azzal a különbséggel, hogy a morbid, magárahagyott embertípusokat nálunk többnyire egészséges lelkületű, optimistább emberekkel helyettesítik. Talán Tomáš Rafl Játékosok című képe idézi leginkább Bacont. Füstös, lehangoló atmosz- férájú teremben szürkeségből előbukkanó arcrészletek, a kártyázok jellemző arckifejezésével ... Vladimír Kováč festő (Környezet, A város átépítésének tervrajza) munkáin rideg, mértani ábrák közt tűnik fel a gyermek, illetve egy anya kisgyermekével, alig kivehetően. Hasonlóan, épphogy csak jelzi a gyerekek figuráit Pavel Vav- rys a Háromkerekű biciklin és Gyerekek a műteremben című képein. Itt azonban a napfénynek fontos szerep jut. Az üde megformálás az optimista hangot még jobban kiemeli. Magdaléna Dúbravková-Lehots- ká játékok és álmok című festményén szokásához híven újra a gyermekvilágból mérít ihletet. A naivizáló, gyermekrajzot Répaszedésen című képén a téma háttérbe szorul, a felület festőiségén van a hangsúly, valamint az atmoszférán. Roskoványi István önálló tárlatáról már ismert Tájképével s új alkotásával, a Narancshéjas csendélettel jelentkezett. Az intuitív, szenvedélyes előadásmód, tüzes színek, festői érzékiség s a mindezek mögött bujkáló tragikum művei ismertető- jegyei. Peter Kalman temperáin a sportmotívumok mozgásban, fényben, levegőben bomlanak ki. A futólépésben ábrázolt emberi alakokat élénk színekkel pöttyözés- és csíkozás-technikával kialakított „civilizált" tájba helyezte. A két vagy három összefüggő képből álló ún. diptich, illetve triptich is nagyon elterjedt a szlovákiai fesztészetben az utóbbi években. A jelen kiállításon Milan Rašla képtrilógiája a legjobb példa rá. Jirí Ptá- ček Jó napot I. II. című képkettősén autók, zebrák, lámpafények, női alakok villannak fel a reggel utcai valóságából. Petr Bmaha munkáin is időrendbeli- leg mintha egymásba illeszthető lenne a cselekmény s a figurák helyzetei (Telefon IV., Beszélgetés). Nemcsak a feszülő farmernadrágos, rúzsos ajkú, cigarettázó, gauguinosan egzotikus és rouaultosan érzéki mai lányalakok, hanem az uralkodó piros szín is a fiatalság és szerelem jelképe itt. Ján Kudlička meleg, sötét tónusú pasztelljei (Este, Gertrú- da) ezzel szemben csöndesen líraiak, befeléfordulók, egy-egy hangulat rögzítései. Marta Cha- badová Nő című alkotása nem kevésbé költői. A tovasuhanó nőalak vászonra ragasztott, valódi fehér ruhája azonban már nem egészen eredeti ötlet. Pavel Mühlbauer Utca I. és Erdőszéle című temperáin az emberkéz alakította természet vaálomképszerű légkörét árasztják. František Hodonský Be- rounka melletti tája hideg, anilines színekkel, vastag festék* rétegezéssel, érzelgősség nélkül megfestett, konstruktív felépítésű táj. Munkát ábrázoló alkotásokat Marcel Dübravec, Jozef Haščák, Stanislav Harangozó hozott. A bemutató legértékesebb darabjainak Milan Kohout és Ľubomír Dušek prágai grafikusok munkáit tartom. A sok színvonalas mű közt az övék talán a legegyénibbek és legperspektí- vikussabbak. Kohout Lövölde és A Ranán című grafikái élénk színvilágukkal, a vidámparkok ricsaját idéző mozgalmasságukkal és közvetlen hangvételükkel viccrajzsorozatokra, ún. ko- miks^okra emlékeztetnek. A népi vigasságok színhelyét gyakran élénkítő falfeliratok, szófoszlányok a kép síkján is teret kapnak. Másik grafikáját, mely hasonlóan vidám és levegős, alkotójuk több síkban oldotta meg. Dušek Centrum és Tömeg című grafikái mintegy ugyanannak a gondolatnak két ellenpólusát dolgozzák fel. Az elsőn sötét térben elhelyezett fehér téglalap, mely önmagába zárt, centripetális erejű központ. A másodikon a tömeg a kép síkjának megannyi apró négyzetére bomlik, mindegyikükben egy- egy arc-, vagy testrész vehető ki. A modern törekvések közül az ún. új figuráción belül ahhoz az ághoz sorolható, mely narratív (elbeszélő) művészet néven ismeretes. Mivel a négyzetekből leolvasható egyes motívumok nem időbeli sorrendben következnek, hanem tartalmuk egymás mellé állítható, egyidejű, ún. poliptich jön létre. A képek bármelyike egyidejűleg olvasható le, vagyis hasonlóan, mint ahogy a poliekrán filmkockái melyekből a szem a tetszése szerintit választhatja ki. Alexander Bugán grafikái (Faust és Margaréta I. II.) fantáziadús képzettársításokból állnak egybe. Boris Tesar prágai grafikus tusrajzaira is (Mühlbauerénél II., III.) a képzeletgazdagság és a rajzoló könnyedség jellemző. - Daniela Havlíčkova Gondolat és A nagy egyedüllét című grafikai lapjai a magány költői kifejezései. Veronika Rónaiová ismét jelen valóságunk — utcáink, hivatalaink, telefonfülkéink stb. — konkrét elemeinek sajátos, pillanatfelvételszerű „kiszakításá- val" mutatkozik be. A rohanó életből ellesett, emlékezetében rögzített helyzetképeket grafikáin egyénien stilizálja fémek, üvegek visszaverődő fényével, futó mozdulatok, elejtett szavak sejtésével. Jan Holoubek a nagyváros esti ridegségét linómetszete hűvös szerkezetével érezteti (Este a megállóban). Mint a legtöbb közös kiállításon, a mostanin is szerepel néhány klasszikus szoborportré (Karéi Némectől, František Sándortól, Borek Zemantól). Közülük a Márta című mellszobor Sasa ZahradníktóX líraisá- gával viszonylag megkapó. Ellen Jilemnická Onduláció című gipsz-szobra a téma újszerűségével, ironikus hangjával és szokatlan megoldásával (a haj többszínű) tűnik ki. A tárlat kisplasztikái, illetve érméi is figyelemre méltók. A Vojtech Mihálik egyik kötetéhez készített érmék a versek légkörének megfelelő hangulatot teremtenek. A dombormű mélységének növelésével, a diagonális vonalak gyakori fel- használásával, romantikus és mértani elemek változtatásával oldotta meg őket alkotójuk, Jozef Höger kremnicai érmész. Oldrich Karban kisplasztikáinak formál simák, elegánsak. Az ökológus vallomása című kisplasztikáján a környezetszennyeződés képzeletbeli áldozata, egy torz alak tekint ránk. Még e kényes téma, mely köny- nyen vezethet a gusztustalan naturalizmusba, sem téríthette el a szobrászt lezseren elegáns stílusától. Mindent összegezve megállapíthatjuk: a fiatal képzőművészek évenkénti rendszeres kö- * zös tárlatai közül a mostani egyike volt a legjobbaknak, nagyobb kilengések nélkül. A. GÄLY TAMARA Rendhagyó családot mutat be Jaromil Jireš legújabb filmjében: fiatal férj, középkorú feleség és örökbefogadott, tizenkét éves fiuk. Az asszony színházi jelmeztervezőként dolgozik, túlságosan is ambiciózus és emancipált, a férfi repülőgép-szerelő. Amikor megismerkedtünk veiük, boldogságuk nem éppen felhőtlen; az asz- szony az élettől már kissé megfáradt, s mert érzi, hogy ereje fogytán és lassan kiég, Valósággal beletemetkezik munkájába, kíméletlenül hajszolja magát. Kedélye szinte megmételyezi s feszültté teszi a család légkörét. Az asszony és a férfi közt egyre gyakoribbak a viták, a szóváltások. Egy ilyen összetűzés során a gyerek véletlenül fültanúja lesz annak, hogy szülei nem vérszerintiek, csak nevelőszülők, ő állami gondozott, akit örökbe fogadtak. A kis emberkében teljesen összekuszálód- nak a vélt és valós sérelmek, felkerekedik hát, hogy kinyomozza igazi szüleit s választ kapjon kérdéseire. Útja a gyer- mektotthonba vezet... A férfi és a nő közti kapcsolat ezek után — úgy látszik — már teljesen zátonyra fut. Az asszony azonban váratlanul észbe kap: a gyermek eltűnése tudatosít- tatja vele, mit jelent anyának lenni, mit jelent számára a biztos családi háttér és végtelen elkeseredettség, a magánytól való félelem lesz rajta úrrá. Jaromil Jireš rendező realista Elgondolkodtató figura a vígjátékokban a kisember. Sorsa eleve részvétet kelt, hiszen kalandjai velünk is megtörténhetnek — s gyakran meg is történnek —, apróbb kudarcai kinev etése közben — talán észre sem vesszük — egy kicsit önmagunkon is mulatunk. Akár e francia vígjáték rokonszenves és szánandó, ártalmatlan és fantasztikus kalandokat elszenvedő, riadozó hősén. Középszerű, kissé hevenyészett történet Pierre Richard újabb vígjáték-dolgozata. A csillogó és mulatságos felszín ugyan mélységeket sejtet, a rendező azonban tartalmatlanná silányítja a filmet. Humorforrását csupán a szituációk, stílusban pergeti a cselekményt. Rokonszenves, hogy a film felnőt thőseit sokszínően, a maguk összetettségében ábrázolja. Sajnos, ugyanez nem mondható el a gyermekhősről. A fiúcska életkorát meghazudtolva gondolkodik, cselekszik. A legszembeötlőbb ez akkor, amikor vándorlásaiba belefáradva ráeszmél: az igazi szülei azok, akik törődnek vele, akik távollétében izgulnak érte és félnek, hogy elvesztik őt. (Erre az igazságra a gyermek önmaga — a felnőttek felvilágosítása nélkül — jön rá. Kissé koraérett gondolkodásra mutat.) Elnagyolt az asszony igazi anyává válásának ábrázolása is. Évek során kevésbé tudatosította szerepét, kevésbé érezte a gyermek szükségét. Elvesztésével mintha túl gyorsan rádöbbent volna arra, hogy a család iát elhanyagolta, a kelleténél kisebb fontosságot tulajdonított a szeretetnek, a családi kapcsolatoknak. Jana Brejchová (a feleség alakítója) föléje nő szerepének, önmagával teszi teljessé a figurát, hiszen tekintetével, arcjátékával egész sorsot és drámai akaratot tud varázsolni az anya alakjába, s helyenként képes feledtetni a forgatókönyv fogyatékosságait is. Partnere, Jan Kanyza, szintén említést érdemel, épp úgy, mint Tomáš Holý a fiú életre keltője. Láthatjuk még a filmben Miloš Ko- peckýt, Andrea Cunderlikovát és Evald Schormot. nem pedig az emberi jellemek táplálják és szívesen építkezik elkoptatott ötletekből. Pierre Richard, a korábbi filmjeiben felemás cipőben pompázó remek jellemszínész most ugyan nem felemás cipőben csetlik- botlik, de nem kevésbé sete-sután, szerencsétlenkedve. Nem az a baja Pierre Richard maga írta, rendezte, játszotta filmjének, hogy egyes helyzetei visszaköszönnek, hogy maga az alaptörténet is szörnyen ismer ősnek tetszik. Legfőbb hibája, hogy csak a felszínt borzolja, s nincs egyetlen képsora, amelyre fél óránál tovább emlékeznénk, vagy amelyre emlékezni egyáltalán érdemes. —ym— utánzó motívumok realisztikusan megfestett gyermekalakkal egészülnek ki. Éva Hermanská jjogy mennyire a televízió MM rabjai lettünk, azt csak akkor érezzük igazán, amikor lerobban a készülék. Egyszeriben nem találjuk a helyünket. Szokatlanul ingerlékenyek vagyunk, jelentéktelen dolgokon A képernyő rabjai is zsémbelődünk a gyerekekkel meg az élettársunkkal. Mintha elloptak volna valamit az életünkből. Mert most már nem úgy van, mint a televízió őskorában, amikor üzemhiba esetén egyszerűen fogtuk magunkat és átvonultunk testületileg a szomszédba vagy máshová, ahol volt készülék. A szomszédok meg hozzánk jöttek, ha náluk aludt ki a képernyő. Ilyenkor aztán rendszerint nem is a tévét néztük, hanem elbeszélgettünk egymással. Jó húsz, huszonöt évvel ezelőtt még divatban volt a szomszédolás. Nemcsak a hibás tévékészülék miatt, egyébként is. Jó húsz, huszonöt évvel ezelőtt még valahogy mások voltunk. Szabadabbak, nyíltabbak, közvetlenebbek. Néha elmentünk valahová vacsorázni egy kisvendéglőbe, emberek közé. Vagy csak leültünk egy kávéra, traccsolni. Ellátogattunk a barátainkhoz, átvitat- koztuk az éjszakát, de nem a tévésorozatról. Vagy csak sakkoztunk. Megtörtént, hogy lóságos részleteit inkább csak sejteti. Nikolaj Fedkovič olajképei a tökéletes csend szinte egyetlen este elolvastunk egy könyvet. És főleg — sokat beszélgettünk mindenkivel és mindenféléről. Előfordult, hogy unatkoztunk is, de sohasem a képernyő élőit. És ma? A szomszédokkal már csak köszönőviszonyban vagyunk, ha egyáltalán ismerjük egymást. Elfelejtettük, hogy milyen is este egy kisvendéglő belülről. Az esti sakkpartiknak is már csak az emléke él. Az olvasás nehezünkre esik. A legkétségbeejtőbb azonban az, hogy elfelejtettünk beszéU getni. Nem járunk össze a régi barátokkal, inkább kerüljük egymást. De a családon belül se - sokat beszélgetünk. Legfeljebb csak annyit, hogy mi van vacsorára, milyen jegyet hozott megiňt a kölyök, és képzeld, az a lehetetten Slezacsek megint összeQalhézott a főnökkel. Ha ismerőssel találkozunk az utcán, nem azt kérdezzük tőle, hogy van, és hogy érzi magát a kedves felesége, hanem azt, hogy látta-e este a kilencvenedik folytatást a tévében, és mit szól hozzá, milyen belevaló gyerek a hadnagy. Aztán elromlik a tévé, és magunkra maradunk a szobánk csöndjében. Hirtelen nem tudunk mit kezdeni az idővel. Azzal a napi két, három, négy órával, melyet végérvényesen a televízió sajátított ki magának az életünkből. Észre sem vesszük, hogy itt a nagy alkalom, hogy felidézzük a régi szép, meghitt estéket. De ilyenkor is legfeljebb azt kérdezzük az élettársunktól, hoyg mit mondtak a szervizben? Mikor jönnek ki? Holnap vagy holnapután? Csak? Felháborító. \ja, akkor ennek az estének l\ sem lesz vége soha — állapítok meg, és még bosszúsak is vagyunk. Ahelyett, hogy örülnénk. PALÁGYI LAJOS Jana Brejchová és Evald Schorm a cseh filmben (Jan Kudéla felvétele) FÉLÉNK VAGYOK, DE HÓDÍTANI AKAROK (francia) Jelenet a francia vígjátékból; középen Pierre Richard
