Új Szó, 1980. október (33. évfolyam, 232-258. szám)
1980-10-30 / 257. szám, csütörtök
Naplemente - Rómeóval és lóival A NÉP! TÁNC ÜNNEPE TANULSÁGOKKAL Többször megfogadtam már, hogy az egyes MÄTESZ-bemu- tatók alkalmából kibocsátott műsorfüzeteket, legalábbis a darab körüli vallomásokat nem olvasom el, sem az előadás előtt, sem az után. így nem bosszankodhatom, hogy miért nem látom viszont a színpadon, ami a papíron általában olyan szépen, világosan — olykor a gyönge müvet is remekművé emelőn — vagyon írva-nyilat- kozva a rendező, dramaturg, színész vagy szerző által. Aztán mégi csak áttanulmányozom az egyébként kevés fantáziával készített, külső megjelenésében és belső szerkezetében, tártál mában változatlanul egyhangú színlapot, az előadás előtt is, után is. És keresem, mi valósult meg a szándékból, hogyan jelent meg az, amit színházunk a darabbal kifejezni akart, mondani kívánt nekünk. Persze, egyetlen szót se vesztegetnék erre a tulajdonképpen értelmetlen egybevetésre, hisz a műsorfüzet „csak“ műsorfüzet, ha az előadás úgy lenne más, hogy több, jobb, izgalmasabb az elő- rejelzettnél, meglepetéssel szolgál, és nem úgy, hogy még abból is csak morzsák tűnnek föl a színen, amit a rendező, drc naturg, színész vagy szerző eszmeként, mondanivalóként, tanulságként emelt ki a nyomtatott szövegben. Itt van például az új évad első bemutatója a Magyar Terii leti Színház komáromi (Komárno) színpadán. A műsorfüzetben mind a színház dramaturgja, mind az előadásban résztvevő két scínésze jól látja-értelmezi az egészet, illetve a darab egy- egy szereplőjének életformáját, magatartását. Nagyjából egyet is érthetünk velük. De csak addig, amíg a műsorfüzetet nézzük. Mert aztán a színpadon vajmi kevés van abból, amiről beszéltek. Félreértést kerülendő: az sem lett volna baj, ha valami egészen más van, ha valami mást akar kiemelni a rendező, határozottan és következetesen, mint amit Jan Otče- nášek Naplemente — Rómeóval és Júliával című darabja is sugall. Jóllehet, ez a darab nem tartozik az igényesebb, különösebben erőpróbáló színmüvek közé, azért több van benne, több lehetőség annál, amennyit a társulat kihasznált. Arról szól, hogy egy nyugdíjas mérnök, aki egy fedél alatt él lányával, fiával, menyével, vejével meg unokájával, még nem érzi magát öregnek, gondolkodásában, lelkében, testében túlságosan is eleven ahhoz, hogy ne érdekelné a munka, a szerelem, hogy ne akarna és ne tudna megnősülni. Természetesen, föltűnik számára a darabban egy magányos nő, és természetesen megkedvelik egymást, megszeretik. Szerelmük azonban nem lehet ütközésektől mentes, mert egyfelől a férfinak családja van, különféle (elő)ítéletekkel, másfelől a nőnek okoz gondot, mit szól majd kapcsolatához nővére, az egykori színésznő, aki ugyancsak szeretne még tetszeni valakinek. Van még egy közeg, az üreg barátok kávéházi köre, mely az öregedés öregség örök kérdésén tűnődik tréfálkozik, és biliárdozik, és csak kívülről érinti a szerelmesek ügyét. Egymásra épülő, a három közeget felváltva mutató képekben alakul az előadás. A képek legtöbbje azonban hangsúlytalan, csak sejlik valami abból, egy egy direkt mondatban vagy külsőséges jegyben bukkan föl, ami Pluhár mérnököt belülről mozgatja és ami kívülről hat rá, befolyásolni igyekszik cselekvésének irányát, döntését. Családjában elfoglalt helyzete a legproblematikusabb, egyáltalán a családon belüli helyzet, hiszen nemcsak arról van szó, hogyan viselkedik az apával munkás lánya és veje, értelmiségi fia és menye, hanem arról is, hogy ez a két pár (munkásértelmiségi) hogyan viszonyul egymáshoz, továbbá az élethez, miközben fölmerül a családi béke, a lakásgondok megoldatlanságának kérdése. Konrád József rendező ezekben a képekben végezte a legjobb munkát, de csak a többihez képest, a tartalmi hangsúlyok — a „kiemelések tőlem, a rendezőtől“ — ezekből is hiányoztak, illetve az eszközökre, a kevésbé jelentős mozzanatokra kerültek, nem a lényeget szolgálván, hanem — meglehetősen olcsó, „közönségfogó“ megoldásokkal — a pillanatnyi szórakoztatást. Az öregek ábrázolásában is mintha ezek kaptak volna gondosabb figyelmet, a frizura, a kabaréba illő együttes ugrándo- zás, dalolás. Az öregek és a mérnök kapcsolata tulajdonképpen csak abban nyilvánult meg, hogy az utóbbi külön ült, nem biliárdozott, így aztán alig volt jelentősége annak például, hogy a szeretett nő egy kisebb összetűzés után Pluhár kezébe nyomja a dákót, tartozzon ő A közönség zsúfolásig megtöltötte a Szlovák Filharmónia nagytermét. A nem mindennapi érdeklődés a fiatal cseh hegedűművésznek, Václav Hude- čeknek és a Kölni Rádiózenekarnak szólt. A közönség feszült, izgatott hangulatban várta a nagy zenei élménnyel kecsegtető koncert kezdetét. Nem sejtettük, hogy a negyvenöt éves Hiroshi Wakasuginak, a híres rádiózenekar vezető japán karmesterének közvetlen a koncert előtt heves szívrohama volt. Húsz perc elteltével a rendezők kérésére Hudeček úgy döntött, hogy előadja Mozart A-dúr hegedűversenyét zenekarkísérettel — karmester nélkül. A koncert folytatása — érthetően — bizonytalan volt. Hudeček, a kivételes zenei adottságokkal rendelkező fiatal hegedűművész — a közönség kedvence — ezen az előadáson sajnos nem részesítette művészi élményben a közönséget. Virtuozitása a külsőségekben merült ki. A fergeteges lendület, a túlhajtott tempók, is az „öregek“ közé. És az udvarlás kapott hangsúlyt, a két koros ember szerelmének alakulása, de helyenként olyan gyermeteg módon (jaj, meg ne lásson az anyukám), játszva úgy is, mintha fiatalok lennének, hogy az már-már visz- szataszítónak tetszett, még manapság is, a nosztalgiahullám idején. Hogy közben mi játszódott le a nőben, mérnökben: hogy miért képviselnek az öregek nagyobb érlékeket, „mint az egyébként nagyon vitálisnak tűnő fiatalok“, és hogy tovább idézzek a műsorfüzetből, „ki a fiatal, illetve meddig fiatal az ember“, ebből az előadásból nem nagyon derül ki. Hogy ebben mennyire ludasak a színészek, nem tudom, de ilyen halványan játszani már régen láttam mindenekelőtt Bugár Bélát és Ferenezy Annát. Pedig ők igazán nem tartoznak azok közé, akik csak úgy elintézik szerepüket. Olyan esetlennek tűntek föl, helyenként bárgyú szövegükkel együtt, különösen, amikor kettesben voltak a színen, hogy szinte megsajnálta őket az ember. Amennyire-annyira elfogadható teljesítményt csak a családi környezetben nyújtottak. Udvardy Anna színesen alakított, harsányabb eszközökkel tudta elfedni, tagadni a világ előtt, és amikor kellett, érzékeltetni azt a fájdalmat, amely a nővérével közös magányában gyökerezett. Boráros Imre ezúttal is elsősorban a hangszínének, a szó- és mondathangsúlyoknak a változtatásával, valamint mimikával építette föl a fiú szerepét, energikusan. Pét- récs Anni mint jelenség tűnt ki, ellenszenves szerepének megformálása nem jelenthetett nagyobb gondot. Eredeti volt Benes Ildikó, viszont mesterkélt a férje, akit Holocsy István mintázott, leegyszerűsítve feladatát — bensőjét nem érinthette meg a szerep, hát az igénytelenebb eszközök tárába nyúlt. Elveszett — vagy kihasználatlanul maradt? — ebben az előadásban az ő tehetsége, mint ahogy a főszereplőké, és szinte majdnem mindenkié. A képek közötti rövid szünetek sejtelmes homályában andalító zene szólt, amolyan „halk futam a zongorán“ (Dobi Géza munkája), közben tüllfalak mozdultak el, lakáson belül és kívül ugyanaz a nagylevelű növény futott a magasba (a díszletterveket Platzner Tibor készíthette). Mindehhez még ille- nének is az olyan bájos mondatok, hogy: „Olyan verőfényes ragyogás van, mintha aranyból lenne minden“ — de valahogy az egész nem akart összeállni egységes, tiszta, ritmusában is jó produkcióvá. Példázzam ezt még azzal, hogy mondanak ebben az előadásban Václav-teret, ugyanakkor ilyet is: — Karéi vagyok. — Én Man- cika. BODNÁR GYULA a kétes frazírozás nem Mozart világát tükrözte. Az elfogult közönség szűnni nem akaró tapsviharát inkább Hudečeik személyisége váltotta ki, mintsem a Mozart-mű tolmácsolása. A hegedűverseny után jött a meglepetés: Wakasugi saját felelősségére vállalta az előadást. Hátborzongató percek voltak ezek, egy sápadt arcú, alacsony, vékony termetű ember csöndet, tiszteletet parancsoló megjelenésével elnémította a közönséget. Wagner Tristán és Izolda- nyitányána, a zenetörténet e korszakalkotó remekművének titkait a végletekig felkorbácsolt szenvedéllyel tárta fel előttünk. Ennek a zenének önmagából sarjadó végtelen fokozása feledhetetlen élménynyel töltött el bennünket. Azt gondoltuk, hogy ezzel veget is ért a hangverseny, de nem így történt. Wakasugi még egyszer el játszatta a Mozart-hegedű- versenyt. Most már visszafogott tempókkal, több kifejező erővel. A szünet után pedig Hindemith Mathis, a festő cíHáromévenként kerül sor a legjobb szlovákiai és csehországi népiegyüttesek találkozójára. Az 1977 ben lezajlott nagy sikerű összejövetel után a közelmúltban ismét Kassa (Košice) látta vendégül a nyolc szlovák és nyolc cseh, illetve morva együttest. A zsűri és a szakemberek előtt minden csoport félórás műsorral szerepelt. Ezek megtekintése alapján a zsűri az SZSZK és a CSSZK Kulturális Minisztériumának fődíjával négy együttest tüntetett ki: a bratislavai Technik együttest, a gottwaidovi járásban működő Kai>ai>a együttest, a prágai Vye- pálküv népi és táncegyüttest és a Partizán népi együttest Slovenská Lupčáról. Főleg a két utolsóként említett együttes műsora tartalmazott olyan értékeket, amelyek valóban példaképül szolgálhatnak a néptáncmozgalomnak. A Partizán népi együttes a hegyi falvakban mindig nagy érdeklődéssel várt eseményre a Mit- ro-napra összpontosította figyelmét. Ez a pásztorok hazaérkezésének és számadásának a napja. A Detva környéki juhászok lehajtjuk a nyájat a hegyi legelőkről és beszolgáltatják a gazdának a termékeket. Az esemény mozgósítja az egész falut. A koreográfus Igor Kouaöoviö, aki külön el ismerést érdemel a színpadon nyújtott teljesítményéért, nagy szakértelemmel ötvözte egybe a népszokást, a népművészetet és a falusi ember érzelemvilágát. A szereplők egymás közti kapcsolata olyan meggyőzően hatott, ahogy csak az igazi művészet tud hatni az emberre. A prágai együttes más irányból közelítette meg a folklórt, A csehországi folklór már nagyon régen nem található meg olyan eleven formában, mint a szlovák falvak még ma is élő népművészete. Ezért a műsor alkotói — helyesen — az analízis és a szintézis módszeréhez nyúltak és valami olyat alkottak, amiben meg tudjuk találni a régmúltat. A műsort teljes egészében a zene ihlette, gondolom azért, mert az maradt fönn abból a korból a legeredetibb formában. A kitűnően megkomponált tánc tökéletesem visszatükrözte a zene hangulatát, tanúbizonyságot nyújtva arról, milyen csodálatos dolgokat lehet elérni az egyes részletek harmonikus kölcsönhatásával. A kétnapos verseny alatt sok jó zenekart hallottunk, s pozitívan kell értékelni azt a tényt is, hogy az együttesek igyekeznek a zenekar tagjait szervesen beépíteni a színpadi cselekménybe. Sikerrel járt ez az igyekezet nemcsak a már említett két együttes esetében, hanem az Ostravica, az Olšava, a Kunoojan zenészei és főleg a strakonicei dudások esetében is. A fesztivál figyelemre méltó mozzanatai közé tartozik, hogy az együttesek zöme a saját működési helyéhez közel eső vagy saját etnikuma anyagából mű szimfóniájának tolmácsolásával ragadtatta el a közönséget. A mű egy 16. században élt festőművész alakját mintázza meg, egy viharos történelmi korszak harcait, kétségeit, a művész énjének és pályájának válságait, végül diadalmas kiteljesülését. Wakasugi felfogásában a művész küzdelmeinek drámai ábrázolása nagyon is konkrét formát, világos értelmezést nyert. Előadásmódjával mindvégig feszültségben tartotta a közönségét s a mű végső kicsengése felemelő érzéssel töltött el bennünket. A zenekar, melyet szinte megigé- zett a karmester, tudásának legjavát nyújtotta. A részletek kidolgozása precíz volt, játékukat felszabadult muzsikálás jellemezte, híven követték karmesterük elképzelését. Az éjfélbe nyúló koncertet két pazar ráadással fejezték be. Az est hőse, Wakasugi és zenekara nagy taps közepette búcsúzott. A Bratislava! Zenei Ünnepségek drámai lefolyású, sokáig emlékezetes koneertiének lehettünk tanúi. CSUKÁS ZSOLT építette fel műsorát. Ilyen műsorral mutatkozott be a Trenčan, a Zemplín (Michalovce), a Stavbár lŽilina], a Kunovjan (Uherské Hradišté], az Olšava [Uherský Brod], a Šarišan [Prešov] és a Ka'úava (LukovisJ. Sőt a bratislavai együttesek is egy szűkebb tájegység anyagából építkeztek. A Technik a Záhorie, a Dimilrovec pedig a Kokava népművészetéből merített. Ilyen jellegű műsornak az is értéke, hogy az alkotók és az előadók mélyebben megismerik a szűk pátriájuk folklórkincsét. A színpadon láthattuk, hogy ez a felfogás megnyilvánult a ruházaton is. Az együttesek rengeteget fordítottak a viselet néprajzi hűségére. A seregszemlének ezúttal sem volt magyar résztvevője, és hadd jegyezzem meg, hogy a rendezvény immár tízéves történetében csak egy magyar résztvevő neve szerepelt. Ez a kassai Oj Nemzedék volt, 1974- ben Poprádon. Mi az oka,hogy 1980-ban nem láthattunk magyar táncegyüttest a legjobbak közt? Az első okot az adminisztrációban kell keresnünk. Szlovákiában ebben az évben ért véget a táncegyüttesek rangsorolása, amelyben a szlovákiai magyar együttesek is részt vettek, s elmondhatjuk, hogy sikerrel, hiszen a C-kate- góriára pályázók közül a diószegi (Sládkovičovo) Űj Haj< tás, a nagyidai (Vefká Ida), Ilosvai, a komáromi (Komárno) Hajós, a somorjai (Samorín) Csalló és a Fülekpüspökit (Flíakovské Biskupice) képviselő Palóc táncegyüttesek ezt a rangot kiérdemelték. A sza*< bályzat előírja, hogy a kate* gória legjobbjai már a követ« kező évben pályázhatnak a magasabb csoportba jutásra, de még így is sokáig eltarthat, amíg valamelyik együttesünk bekerül az A-kategóriába. Ez a rang ugyanis előfeltétele az országos seregszemlén való szereplésnek. Megjegyzendő, hogy korábban a Központi Tanácsadó Testület többször is szorgalmazta a szlovákiai magyar tánccsoportok kategorizálását. A CSEMADOK KB és a Népművelési Intézet azonban nem ta* núsított kellő rugalmasságot, néptáncmozgalmunk ezen a téren lépéselőnyből lépéshátrány* ba került. így aztán az admi-< nisztráció gördítette akadályokat részben magunknak kö- szönhetjük. Ha azonban tanulságot akarunk leszűrni a rendezvényből a magyar csoportok számára is, fel kell tennünk a kérdést, vajon ebben a mezőnyben megállta volna-e a helyét valamelyik együttesünk vagy sem? Ha a táncosokra szűkítem a kérdést, akkor azt kell mondanom, hogy a legjobb táncosokkal rendelkező együtteseink nem vallottak volna szégyent Kassán sem, és egyes koreográfusok is megállhatták volna a helyüket a műveikkel. Ami a ruhákat illeti, a kép már kissé másképp fest. Népviseleteink szépek, az együtteseink lehetőségei viszont korlátozottak. Az utolsó országos népművészeti fesztivál tapasztalatai azonban már jogos optimizmusra adnak okot és csak remélni lehet, hogy a javulás tartósnak bizonyul. Legkedvezőtlenebb a helyzet a dal és zene terén. A résztvevő együttesek táncosai úgy énekelnek, mint az együtteseink szólóénekesei. A zenekaraink viszont színvonalban az itt szerepelt 16 együttes leggyengébb zenekarát sem közelítik meg. Ezért, ha nem akarjuk tánccsoportjainkat teljesen megfosztani esélyeiktől, sürgősen és hatásosan kell cselekedni. Jogos a kérdés, ki tud ebben a helyzetben segíteni? A probléma megoldása elsősorban az együttesek fenntartó szerveire vár. Mivel a zenekari probléma egész néptáncmozgalmunkat érinti, szükségesnek tartom a két fentebb említett központi szerv közreműködését a kérdés mielőbbi tisztázása és megoldása érdekében. Az ilyen horderejű problémák nem tűrnek halasztást, ha nem akarjuk, hogy a néptáncmozgalmunk jövője kerüljön veszélybe. GÁL GYÖRGY t'erenczy Anna és Bugár Béla az előadás egyik jelenetében (Nagy László felvétele) A HANGVERSENY FOLYTATÓDOTT Jan Otčenášek-bemutató a Magyar Területi Színházban
