Új Szó, 1980. október (33. évfolyam, 232-258. szám)

1980-10-24 / 252. szám, péntek

Igényes esztétikai szemlélet Talán még egyetlen irodalmi­művészeti irányzatról (stílus­ról?, módszerről?, kategóriá­ról?) sem született olyan sok meghatározás mint a realiz­musról. íme néhány: a realiz­mus „általában irodalmi, művé­szeti törekvés a világ minél va- lósághűbb (reálisabb) ábrázolá­sára.“ A realizmus „a marxista —leninista esztétika álláspontja szerint mint művészetfilozófiai kategória a művészeti tükrözés legmagasabb rendű módszere.“ És még hosszan sorolhatnám, hogy a különféle vélemények szerint mi is tulajdonképpen* a. realizmus. A sok-sok definíció ellenére a realizmus sok tekin­tetben még ma is tisztázatlan, illetve sokféleképpen értelmez­hető (és értelmezett) fogalom (irányzat, stílus, módszer, kate­gória). Nyilván ennek tulajdo­nítható az is, hogy a realizmus nemcsak a múltban szolgálta­tott okot heves vitákra. Ma is gyakran képezi központi gondo­latát élénk véleménycseréknek. Sőt, alapja hosszas kutatási programoknak. A téma sokat foglalkoztatja a szlovák és a magyar szakembe­reket is. Az utóbbiak nemrégen a pártosság, a népiség és a rea­lizmus kérdéskörében végeztek mélyreható vizsgálódást. A Rea­lizmus a képzőművészetekben című gyűjtemény a kutatási program keretében született ta­nulmányokat tartalmazza. A kötet szerzői a marxista— leninista esztétika mai szintjét példásan reprezentálva vala­mennyien megerősítették a rea­lizmusról folytatott régebbi vi­tákban kialakult ai$a felfogást, hogy a realizmus szónak két, egymástól élesen elkülönülő je­lentését fogadjuk el. Stiláris ér­telemben a realizmus a valóság jelenségeinek minél formatí- vebb, de mégsem naturalisztiku- san részletezett ábrázolási módja. A másik értelemben fel­fogott realizmus — a kötet ta­nulmányainak tulajdonképpeni tárgya — az úgynevezett „auto­nóm művészeti“ visszatükröző­désnek (az alkotói folyamat, il­letve a műstruktúra valameny- nyi összetevőjére egyaránt vo­natkoztatott) legmagasabb szín­vonalú módszere, illetve a leg­magasabb szintű önálló műal­kotások, művészeti értékek ösz- szessége. Ebben az értelemben — Szerdahelyi Istvánnak a Rea­lizmus és szépség a vizuális kul­túrában című tanulmányában kifejtett meghatározása szerint — a realizmus „egyszerre mód­szer- és értékforma, mint ahogy az* emberi tevékenység más te­rületein is általában (bár nem mindig) megfelel egymásnak a módszerek és az eredmények értékszintje.“ A sallangoktól megtisztított marxista—leninis­ta esztétika kategóriáival gon­dolkozó olvasó csak helyesel­heti a szerzőnek azt a megál­lapítását is, miszerint az emlí­tett realizmus az „autonóm mű­vészetek“ központi — legátfo­góbb — értékkategóriája, de a realista művészeteken kívüli — a nem realista vagy kifejezet­ten antirealista — irányzatok sem vegytisztán negatív érté­kűek: kikísérletezhetnek és be­vezethetnek olyan új művészeti eljárásokat, formai vívmányo­kat, amelyeket a realizmusnak is fel kell használnia ahhoz, hogy a korszerűség jegyében megújulhasson. Osztjuk azt a nézetét is, hogy „festőink, szob­rászaink nonfiguratív eszközök­kel is létre tudnak hozni olyan alkotásokat, amelyek teljes mér­tékben eleget tesznek a realiz­mus, pártosság, népiség érték- szempontjainak.“ Sajnos, az egykori merev kri­tika és művészetelmélet értel­mezése szerint a pártosság, a népiség és a realizmus gyakran torz értelmezést kapott. A Reá- lizmus a képzőművészetekben című gyűjteménynek talán az a legnagyobb értéke, hogy a mar­xista—leninista esztétika alap- kategóriáinak visszaadja a —- téves értelmezéstől mentes — helyes tartalmát, jelentését. Ma már senki előtt sem vitás, hogy a művészeti pártosság és a politikai pártszerűség két kü­lönböző fogalom. A pártos mű­vészet nem arra hivatott, hogy agitatívan, illusztratív jelleggel szolgálja a napi pártpolitikát és propagandát. A szocialista rea­lizmus, a pártos művészet ennél sokkal többre hivatott. A mai szocialista realizmusnak mind a pártosság, mind a népiség egyaránt fontos, egymás mellé rendelt értékszempontjai, a né­piség és a pártosság eszmeisé­gét képviselő szocialista realis­ta művészet többet ad a közvet­len közéleti-politikai témák szimpla megjelenítésénél. Áthat­ja az emberi élet tevékenységét, az intim szférákat, az ember- természet viszonyt tükröző mű­fajokat is. Messze túllép a köz- épiileti-utcai nyilvánosság kere­tein is, és behatol az otthonok­ba, a magánéletbe. Nem az ötve­nes évekre emlékeztető agitá­ciós olajnyomatok és politikus- porcelánfejek formájában, ha­nem a környezethez minden te­kintetben illő őszinte, reális, ki­fejező alkotásokkal. (Kossuth Könyvkiadó.) BALÁZS BÉLA Vigyük gyermekeinkhez a szavakat Amikor Levente Péter a Du­namenti Tavaszon fölszólított egy csomó különböző ikorú gye­reket a színpadra, ahol egy ka­pásból elmondott forgatókönyv alapján játszani 'kezdett velük, és ők vele, akkor engem, és gondolom, még sokakat a zsú­folásig telt teremben nemcsak a szemünk láttára születő já­ték, a benne és belőle áradó jókedv fogott meg, hanem némelyik gyerek beszédkészsé­ge, ötletes, fordulatos, biztos nyelvhasználata úgyszintén, nem is szólva határozott föllé­pésükről. Pedig rögtönöztek, és olyan nagy közönség előtt, amilyen előtt talán még egyi­kük sem szerepelt. Egy, elsősöket, másodikoso­kat tanító pedagógus megjegy­zése juttatta eszembe ezeket a néhány hónappal ezelőtti iga­zán szívderítő pillanatokat. Azt mondta, hogy a gyermekek szó­kincse szegényes, alig tudják kifejezni magukat, nem értik olyan szavak jelentését, mint például: fürge. Nem először hallottam effé­le észrevételt tanítótól, és bi­zony, ha visszagondolok a mi iskoláskorunkra, hát ugyancsak küszködtünk mi is a szavak­kal, mondatokkal, hiába ké­szültünk föl becsületesen eb­ből vagy abból a tananyagból. Persze, nem csupán arról van szó, hogy az iskolában, felelés közben képtelenek a gyerekek tisztán, világosan beszélni, fo­galmazni, hanem általában hiá­nyos a szókincsük korukhoz képest, bizonytalan a nyelv- használatuk, akadozva beszél­nek, sok hibát követnek el, sok mindent nem tudnak megnevezni környezetükben. Ne tévesszen meg bennünket az, amivel még büszkélkedni is szoktunk: hogy gyermekeink olykor — elsősor­ban talán a tévének köszönhe­tően — felnőttnek is dicséreté­re váló fogalmakat használ­nak pontosan, meg az sem, hogy gólyán jópofák“, „kis öregek“, „olyanokat tudnak mondani, hogy megáll az ember esze“. Inkább gondolkozzunk el a megjegyzés kapcsán néhány kérdésről. Akár arról mindjárt, hogy Iskolában — főként az olyan osztályokban, melyekben a lét­szám jóval meghaladja a har­mincat — mily kevés lehetősé­ge van egy-egy gyermeknek negyvenöt perc alatt a hangos gondolkodásra, vagyis a nyel­vi megnyilatkozásra. Különös­képpen: ha a tanítás, tanulás, feleltetés során nem az alkotó gondolkozáson van a hang­súly, hanem a lexikális isme-, retek elsajátításán, a magolá­son, „könyvhöz ragadt“ tudá­son. Egyébiránt az előbbi fej­lesztését, a beszédlehetőségek bővítését is vannak hivatva elő­segíteni a nemrégiben beveze­tett módszerek. Hogy alkal­mazásukkal a jövőben változik-e a helyzet e téren, annak a meg­állapításával még várnunk kell. Említsük továbbá a családot, melyben a szülő és a gyermek nyelvi kapcsolata hovatovább csupán a legszükségesebb, az együttélés külső rendjét szabá­lyozó-szervező szavakra korlá­tozódik, a szellemi-érzelmi szfá- ra mind ritkábban „kap han­got“. A gyermek legtöbbször magára marad, és vagy talál magának csendes foglalkozást, ha nem mehet ki a házból, vagy kénytelen a tévét társul választani; ebben a kapcsolat­ban azonban megint ő a pasz- szív „szereplő“, nem ő az, aki beszél. Az utca, a házon kívüli já­téktér látszik a legaktívabb kö­zegnek ilyen szempontból. És leghatékonyabb eszköznek ma­ga a közös játék (cselekvés) mint létforma. De itt föl keil tennünk a kérdést, hogy van-e manapság a gyermekeknek elég idejük, (szabad, veszélytelen, „fűre lépni nem tilos“) terüle­tük az együttjátszásra. Ha felté­telezzük is, hogy van, sem az együttjátszás, sem a barátkozás nem pótolhatja a felnőttek al­kotó közreműködését, a külön­féle szövegekre épített gyer­mekjátékok, valamint az olva­sás szerepét, mivelhogy általá ban többé-kevésbé azonos szó­kinccsel, nyelvi készséggel, be­szédkultúrával rendelkező, ha­sonló érdeklődésű gyermekek között alakul ki baráti viszony, játszó közösség, következéskép­pen, és nagyon leegyszerűsít­ve: csak annyit tanulhatnak egymástól, amennyit együttesen birtokolnak és megnevezni tud­nak a világból. Sem a rádió, sem a televízió nem helyettesítheti az élő me- sélőt, az embert, akitől nem­csak kérdezni lehet közben, ha­nem aki beszélgethet is a gyer­mekkel egy-egy mesebeli moz­zanatról, titkokat fejthetnek meg közösen, és így a felnőtt egyszerre próbálhatja és fej­lesztheti a gyermek képzeletét, beszédkészségét, gyarapíthatja fogalom- és iképzettárát, még­pedig úgy, hogy a szövegben eleven emberi érzelmek hul- lámzanaik, jó hatással. Egy ilyen folyamatban természete­sen rendkívül hasznos lehet a tévé is, ha van olyan felnőtt nézőtársa a gyermeknek, aki mintegy a televízió családi munkatársaként (hogy ne mondjuk, hús-vér kiegészítője­ként), segít a kislánynak, kis­fiúnak eligazodni a képernyőn megjelenő világban, amely nem­csak mesevilág, hiszen annyi mindent megnéznek még a há­rom-négy éveseik is. Nem lehet elégszer hangsúlyozni az olva­sásnak, a hangos olvasásnak, a mondókák, gyermekversek ta­nításának, tanulásának, ismét­lésének a jelentőségét, különö­sen amikor az játékos formák­ban történik, felnőttek — szü­lők, pedagógusok — részvéte­lével, okos irányításával. Szá­mokban ugyan nem fejezhető ki, de érzékelhető, megtapasz­talható, hogy mennyivel szem­léletesebben, folyékonyabban, árnyaltabban, pontosabban feje­zik ki magukat általában azok a gyerekek, akik hosszabb ideje tevékenykednek bábjátszó cso­portban, irodalmi színpadi együttesben, színjátszó körben. Egyáltalán: akiknek a tanítója vagy szülője megtalálja azokat az élvezetes cselekvési-mozgási formákat, melyekben szó nélkül nem lehet létezni. Minél több szóval létezik a gyermek, játékban és játékon kívül, annál gazdagabban. Maj­dani felnőttként is. Ez ugyan már közhely és pátosz, de nem árt elismételni, ha valóban olyan a helyzet, amilyennek a tanítók is mondják. Nincs külö­nösebb okunk kételkedni véle­ményükben, már csak azért sem, mert úgy tetszik, már-már többet vannak gyermekeinkkel, mint mi, szülők. BODNÁR GYULA SZABÓ BÉLA* Aludni Fáradt testemmel végignyúlok az ágyon, s eszembe jut hirtelen, hogy este van már megint, anélkül hogy a napot láttam volna, és egész nap dolgoztam, anélkül hogy örömöm lett volna. A pillám lassan a szememre tapad, mert aludni kell, aludni. S élni?... arra nincs idő. A könnyek?... azok maguktól megerednek, mert sírni sincs idő. Ö, jaj, fáradt vagyok, aludni volna jó, aludni, legalább száz vagy kétszáz évot, s azután fölébredni. Tán jobb volna akkor élni. Tán én lennék más, vagy más lenne az élet. 1927 * Ma veszünk végső búcsút Szabó Béla csehszlová­kiai magyar írótól, költőtől, lapunk munkatársától. AZ ÖSSZEFOGÁS HARCOS GONDOLATÁVAL Ľudovít Hečko érdemes művész hetvenéves Ľudovít Ilečko festőművész nevét eddig csak plakátjai alapján ismertem. Hazánk tör­ténelmi évfordulóira és más időszerű politikai eseményeire mindig aktívan reagál. Azzal a céllal, hogy többet és közeleb­bit tudjak meg a Klement Gott­wald állami díjas művész mun­kásságáról, felkerestem őt la­kásán. Először az érdekelt, melyik műfajban dolgozik jelenleg a legtöbbet. — Az utóbbi tíz évben fő­ként a politikai plakát foglal­koztat. Ez az a .műfaj, mely a legközvetlenebbül, s talán a legintenzívebben hathat a tö­megekre. Kérdésemre, hogy közben fest-e, ezt feleli: — Keveset. Itt-ott tájképe­ket, de főleg arcképeket. A portré iskoláskorom óta vonz. Prágában, a felszabadulás 35. évfordulója alkalmából rende­zett kiállításon Nálepka kapi­tányról készített olajképpel ve­szek részt. Elém rakja ceruzával rajzolt arcképsorozatát, mely a bratis­lavai Dosztojevszkij sori kiállí­tóteremben novemberben meg­rendezendő életmű-kiállításán is szerepelni fog. Ismert poli­tikai és kulturális személyisé­gek portréi ezek; köztük van Peter Jilemnický, a szlovákiai képzőművészek közül, Ján Šturdík, Pataki Klára és né­hány, az élők sorából már el­távozott személyiség. Mindre az élethű realizmus jellemző, habár Ilečko szerint „a jó arc­kép értéke nem a hasonlóság­ban van, hanem az ábrázolt személy lényének, jellemének kifejezésében“. Neves személyi­ségek arcképeinek rajzolásával már régóta foglalkozik. — Jelenleg Klement Gottwald képmásán dolgozom — mond­ja. — Gottwaldról kevés fény­kép maradt fenn, ezért nehéz őt ábrázolni. — Valamikor politikai kari­katúrákat is készítettem — folytatja. — Ez 1937-ben volt, amikor befejeztem a prágai Képzőművészeti Akadémia gra­fikai szakát. Abban az időben a prágai Rudé právo és más újságok számára dolgoztam és megismerkedtem Julius Fučík- kal is. Első könyvillusztrációi- mat Arkagyij Gajdar művéhez készítettem 1935-ben. Azóta Gajdar legkedvesebb írómmá vált, már szinte összes művét illusztráltam. Az állami díjat is egy Gajdar-könyv illusztrá­ciójáért kaptam. Ľudovít Ilečko más írók könyvét is illusztrálta. Például Solohov, Ján Botto, Makszim Gorkij, František Hečko, Pe­ter Jilemnický, Samo Chalúp­ka alkotásait. Többnyire szén­nel vagy ceruzával, néha víz­festékkel, vagy kőnyomatszerű technikával készítette őket. — Készülő kiállításomnak is mintegy a felét illusztrációk alkotják. Mindig a valóságból indulok ki, s ha lehet, azokat a helyeket is meglátogatom, melyeken a történet játszódik — mondja, s már mutatjct is a tájképet, melyet Ján Bottb Já? nošík halála című müvéhez az események színterén festett. Hečko könyvéhez pedig Orava tájait tanulmányozta. 1937-ben bevonult katonának, s az ebben az időben készült rajzai (Pogrom, Visszatérés, PánikJ az erőszak ellen tilta­kozott, Az ún. szlovák állam idején kiállított háborúellenes képei (Menekültek, Sebesüllek, Száműzöttek) a fasiszta kriti­ka éles hangjával találkoztak, A felszabadulás Piešťanyban érte. Itt festette meg Lenin arcképét, majd Bratislavába ment, ahol az első szabad má­jus elsejére transzparenseket, figurális kompozíciókat, agitá­ciós anyagot készített. Tizenöt évig Prágában élt. Ez idő alatt kapta a legtöbb könyvillusztráció-megrende- lést. Az ottani szlovák köny­vesbolt számára monumentális dekorációval is próbálkozott. 1962-ben Kassára (Košice) ke­rült, ahol a táj változását fi­gyelte, a Kelet-szlovákiai Vas« műben pedig közvetlen közel­ről örökítette meg a munkások arcát. Az üzemi klubban kerá­mia-mozaikja ma is látható. Egy év múlva végleg Bratisla­vába költözött. — A hatvanas években a nyugati, modernista törekvések követői háttérbe szorítottak bennünket, realista művészeket. A hetvenes évek elején a kon-» szolidáció után visszatértem a plakáthoz. 'így láttak napvi­lágot a Nagy Októberi Szocia­lista Forradalom, a Szlovák Nemzeti Felkelés, a felszaba­dulás évfordulójára, május el­sejére, a nőnapra, a választá­sokra készített plakátjaim. Ľudovít Ilečko plakátjaim do­minál az összefogás harcos gondolata, a választott figu­rákat és az arckifejezéseket is ennek rendeli alá. Az orosz forradalmár, matróz partizán, Lenin, munkás, paraszt, arab, néger egy zászló alatt látható. A neves szlovák érdemes mű­vész — aki az 1909-es generá­ció egyik képviselője — a kez­deti aprólékos formai taglalás­tól fokozatosan áttért a fény és ‘•az árnyék foltjátékának kontrasztos váltakozásán ala­puló ábrázolásmódra. Ugyanez a változás jellemzi legutóbbi, 1976-ban Bratislavában kiállí­tott festményeit — Szlovák Nemzeti Felkelés, Szovjet par­tizánok, Örök dicsőség az el­esett hősöknek — is. A. GÄLY TAMARA V ÚJ szó 1980 X. 2* REALIZMUS A KÉPZŐMŰVÉSZETEKBEN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents