Új Szó, 1980. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1980-09-01 / 206. szám, hétfő
1Te jó ég, hogy mennyit vitatkoztunk a tavalyi amatőr művészeti évadban? Mennyit csepül- tük egymást az örökös megké- settségért, a kibeszélésekért, az átlátszó mentségekért? „Mi mindig mindenről elkésünk“ — mondtuk kimondatlanul Adyval, és lelket maró önszembenézéssel bevallottuk, bizony jobb lett volna a rendezés, ha több időt kerítünk rá. Ha nem húzzuk január végéig a próbák megkezdését, ha a díszleteket nem februárban, hanem már szeptemberben vagy októberben, tehát már az évad kezdetén nemcsak hogy megtervezérzéKeíclteí megkonstruált' színművek és mesejátékok nem fejezik ki a nép, illetve a gyermek igazi életét, tájainak és szellemének valódi színeit, nem az emberi kapcsolatok, illetve a társadalmi mélyhullámok állnak bennük szervező erőként, hanem a felszínesen megközelített problémák, olykor ósdi és téves erkölcsi tételek, amelyek többnyire a didaktika pocsolyájába fúlnak. Siposs színművei kipécézik a megosztott tudat és a kétnyelvűség szülte nyelvi baklövéseket, miközben ő maga satnyán fogalmaz, fegyelmezetlenül beszélteti figuráit. Több rendező és csoport mégis e direkt-darabok közt lelt bemutatásra érdemlegeset, ami egyfajta téveszmésített színházi tudat jelenvalóságát sugallja. Magyarán: a hit végtelen, a ráció véges. Mi igazolja ezt az állítást? Siposs Jenő nagyon jól tudja, hogyan lehet a legköny- nyebben megfogni, megközelíteni az emberi szívet. Mint a tavalyi évadban bemutatott darabjai is mutatják, olykor is megragadják a rendezőket és a csoportok néhány tagját, amikor azoknak semmilyen esztétikai foglalatuk nincsen. Tehát nincs művészi hitelük. Pedig a gyomänyrendszerünk korszerűsítésének szükségességétől. Mintha ezen a téren is jellemző volna Ady verssora ... Szerintem a folyamatos, a rendszeres, éveken át megszakítatlan alkotó munka hiánya is okozója a rossz, a meg nem gondolt darabválasztásnak. 5. Na és az a tévhit, hogy az amatőr színház nem lehet törekvéseiben, szemléletében haladóbb, mint a hivatásos színház. Pedig lehet, s ezt nem csupán a Napóleon korabeli francia színjátszásból vagy az angol színháztörténetből kiragadott eseményekkel bizonyíthatnám, de a kortárs magyar színházi életből kiemelt példával is. A színházra egy kicsit is odafigyelő l£lek tudja, hogy az idei amszterdami világszínházi találkozón amatőr együttes, a budapesti Stúdió K képviselte a magyar színjátszást — pálmát szerző sikerrel. Ösztönzésként, bátorításként írom e sorokat. Az oly gyakori elbizonytalanodás ellenében, mert a sztoicizmust, mint szemléletet, nem szabad kézlegyintéssel elintézni. Igazi hit nélkül Van mit kiállítanunk Pedagógusok kettős rajtolása zük, de el is készítjük. Mennyi önvád és mennyi önmarcango- lás? Mennyi kibeszélés? És mennyi suttogó beismerés abban a percben, amikor az ember rádöbben, hogy a későn kezdett munka nem ért be idő ben, s olyan grimaszt vágunk, mintha kényszerből rágnánk savanyú almát. Méregzöldet. A Dunamenti Tavasz válogató bizottságának elnökeként rengeteget utaztam az elmúlt tavaszon, a Csallóköztől az •Ipoly mentén és Gömörön át a Bodrogközig közel félszáz gyermekcsoportnak néztem meg félkész színházi munkáját, s ha nincsen a válogató bizottság tagjai szívében bizalom, mi tagadás, nagyon kevés együttes ijutott volna el gyermekeink országos szemléjére. S mivel együtt utazgattam a Jőkai-na- pok válogató bizottságának tagjaival, ugyanezt mondhatom «I a felnőtt együttesekről. „Mi mindig mindenről elkésünk" — erősíteném föl Ady .verssorát a fülbántalmakig. Mert, bár tudatunk legmélyén motoszkál a szándék, mégsem kezdjük el a munkát az évad elején, hanem különböző okok* ra hivatkozva nyugtatjuk magunkat: majd holnap ... 2. Persze, akarat nélkül semmi sem megvalósítható. Akarat kell, de nem megkésett és alu- székony, hanem állandó és élettel élő, ami megőrzi annak a magatartásnak a méltóságát, amely magatartás biztos lehet abban, hogy a színházra áldozott fáradság megtérül. Nem csupán gyermekszínházat rendező pedagógusokról mondanám ezt, de azokról a „pedagógusokról“ Is, akik felnőttekkel dolgoznak. Vagyis népművelőkről és felnőtt színjátszókról is, akik között nem egy akad, aki tudja, hogy a színvonalhoz fegyelem, az áldozat*- készséghez szeretet kell. Ha nem a színház és a nemzetiségi kultúránk iránti szeretetével, nem a megszakítatlan folyamata ban megmutatkozó alkotói fegyelemmel műveljük a színházi létet, akkor megölünk minden képzeletet és fantáziát, elpusztítjuk a színház gráciáját, .lealacsonyítjuk légkörét. 3. Minden amatőr művész elsősorban a társadalmi cselekmé- nyű színháznak a szerelmese. Azért játszik, rendez, rója út- talan utakon vidéke falvait, hogy hasson, hogy hatni pró-» báljon. Hitükkel valamennyien annak a finom érzékenységű színháznak elkötelezettjei, amely az emberi élet gazdag panorámájának fölmutatója. Hitükkel, mondom. Rációjukkal? Ez már vitatható. A tavalyi évadban például oly sok gyermek és felnőtt színjátszó együttesünk készült Siposs Jenő valamelyik darabjával, mint' még soha. Mintha amatőrizmusunknak Siposs Jenő jelentené a drámairodaimat. Ezek az egyébként tűrhető dramaturgiai forma és a tartalom ebben az esetben is elválaszthatatlanok. Még abban az esetben is, amikor a formát majdnem elfogadhatóvá, viszonylag konstruktívvá emeli a szerző emberöltőnyi színházi tapasztalata és szín- padismerete — esztétikummá, úgynevezett esztétikummá pedig a társadalmi problémakörök rószaszínje mázolja az olvasatot. Az ilyen darabokat jobb ízlésű rendezőnek nem szabad színpadra vinnie. Még akkor sem, ha ezeket a darabokat megjelentette az egyébként mérhetetlen mennyiségű selejt- tel dolgozó Irodalmi Alap, a LITA. S kiváltképp nem szabad színpadhoz juttatni csupán azért, mert ezt a darabot hazai magyar szerző írta. 4. A rossz darabválasztásra nincs mentség, hiszen a világ drámairodalma kimeríthetetlen bőségszaru. Másrészt, a Mű az az alap, amire és amiből építkezik a rendező és a színész. Ha rossz ez az alap, csak tákolmány születhet. Ügyesebb rendezőnél — erre is akadt példa az elmúlt évadban —1 ugyan állva marad ez a tákolmány, de üresen tátong, nem töltődhet igaz tartalommal, mert, végül is, a dolgok legmélyén: légvár az egész. A darabválasztás tehát a báb- és gyermekszínjátszóknál, mind a felnőtt színjátszóknál irányt mutató jelentőséggel bír. Az igazán jó darabválasztáshoz, persze, a világ drámairodalmának jó ismerete kellene, s olyan színjátszó csoport, amelyben nemcsak a rendező, de valamennyi munkatársa olvas színdarabos könyveket. Ez egyelőre, tudom, elérhetetlen, mégis arra kell törekedni, hogy a bőség kosarából választódjék ki a csoport feltételeinek és stílusának, szándékainak megfelelő mű, s ne holmi provinciális kátyú, titkolt kishitűség döntsön abban, mi kerül színpadra. Az iskolában, persze, a pedagógus választ — ahogy az igazán jó csoportnál az igazán tehetséges rendező —, mit s hogyan játszasson el, mit s hogyan játszanak el gyermekei, hogy természetesen hassanak és korszerűek is legyenek. Sajnos, kiábrándítóan kevés a jó magyar, illetve magyar nyelvre átültetett gyermekdarab, jóval kevesebb, mint a felnőttekhez szóló, mégis — s ez örömmel tölt el —, a gyermekekkel foglalkozó pedagógusok könnyebben, jobb érzékkel találnak megfelelő esztétikumú darabot gyermekeinek, mint a felnőttekkel foglalkozó pedagógus felnőttjeinek. Szerencsére! — mondom, hiszen az utánpótlás kérdése az ő vállukon nyugszik. És nem mindegy, milyen színházi ízlésű — hurrámunkákhoz, kérészéletű lángolásokhoz, vagy a folyamatos alkotó munkához szoktatott — gyermekek kerülnek-e ki ezekből a csoportokból. Nem mindegy, hiszen színház- és darabválasztó szemléletünk messze elmarad a társadalmi elvárásoktól, színházi hanincs színház, és nem is lehet csinálni. A nagyon sok pedagógusban és népművelőben forrongó akarat és tiszta szándék csak a rendszeres munkában csiszolódhat művészi erénnyé, alkotói tulajdonsággá. Példával bizonygassam, hogy elengedhetetlenül szükséges a rendszeres munka? Aki nem hiszi, annak hiába magyaráznám, aki pedig hisz abban, hogy az amatőr mozgalom mindenkor a hanyatló színház megváltója volt, az azt is elhiszi, hogy e megváltás elképzelhetetlen rendszeres alkotó munka nélkül. Mit értsünk rendszeresség alatt? Az évenkénti egy bemutató megtartását, vagy azt, hogy már szeptemberben elkezdjük a munkát? Is, is. De ezek fölött a természetesnek tűnő dolgok fölött ott kell lebegnie az önálló színpadi stílusteremtés szándékának, amely teremtés bizony nem megy egyik napról a másikra. Évadok kellenek hozzá, évadok, amelyeket összefűz a rendező és a csoport önálló mondanivalója, sajátos arculata. Ennek kiérlelése mindenkor esztendők kérdése volt. Amelyik rendező lazít, amelyik színész kihagy, mert vasárnapi szórakozásnak tekinti a színpadi munkát, az modorossá vállik, korábbi izgal- masságát, az újdonság egykori varázsát elveszíti — s ha ezt megérzi, elmegy a kedve az egésztől, ha nem érzi meg, a dilettantizmus bájvize csepe- részget majd róla. Fiatal barátaimmal váltva egy-két keresetlen szót néhai gyermekszínjátszásunkról, megtudtam, hogy nagy élvezettel, szinte szomjúhozón álltak paraván mögé, s hiányérzetük támadt, amikor a tanító néni ősszel a megszokottnál később hívta őket az első próbára. Gyermeklelkek voltak — az életben oly természetes rendszerességet hiányolták. Érezték, tulajdonképen nem idejében kell kezdeni az új tanévben a munkát; egyáltalán nem kell kezdeni, hiszen ők abba sem hagyták. Éjjel-nappal, té- len-nyáron a fejecskéjükben volt, hogy ők színházat játszanak, s amint ilyenek, a világot a színházuk fókuszán keresztül szemlélték, lazítás nélkül, mégis játékosan. Játékosan, mert ösztöneikkel tudták, aki az alkotást játékká érleli, az lehet csak boldog az alkotásban. 7. Te jó ég, hogy mennyi vita, mennyi számonkérő suttogás jellemezte a tavalyi amatőrévadot? Mennyi rossz darabválasztás, befejezetlen jelenet? És hányszor megfogadtuk nyíltan és meditálva, hogy a jövő évadban a tanévnyitással együtt, kettős rajtolással kezdjük az öj amatőr színházi évadot? Ami jobb, érettebb folytatása lesz a tavalyinak? Ami megdönti majd az évek óta kimondatlanul is kimondott állítást, miszerint: „mi mindig mindenről elkésünk“?. SZIGETI LÁSZLÓ Az elmúlt nyári hetekben is kaptunk tudósításokat különféle kiállításokról. Nemcsak a lö- városból, a több tízezer lelket számláló városokból, nemcsak a kerületi és járási székhelyekről, hanein kisebb helységekből is. Ez és maga az a tény, hogy országszerte egyre több kiállítást szerveznek-rendeznek, különösen, és magától értetődőn, az őszi, téli és tavaszi hónapokban — örvendetes jelenség. Arról is tanúskodik, hogy mind több helyütt ismerik fül a kiállítás jelentőségét, szerepét a kulturális-művészeti élet fejlesztésében, de elsősorban a közművelődés folyamatában. Ugyancsak örömmel állapíthatjuk meg, hogy a magyarlakta járások legtöbbjében, számos faluban többé-kevésbé rendszeressé vált a tárlatszervezés, a múzeumokon kívül főként a CSEMADOK-szervezetek, közművelődési klubok, művelődési házak, szövetkezetek jóvoltából, illetve — nagyon gyakran — csupán egy-egy lelkes embernek köszönhetőn. Ezzel nemcsak azok jutnak művészi értékekhez, akik nagyobb városokban laknak, ahol úgymond bővebb a kulturális választék, hanem azok is, akik falun élnek, akik csak ritkán mozdulnak ki onnan. Mindez azonban nem jelenti és nem jelentheti azt, ‘hogy nincs tennivaló e téren, hogv már minden lehetőséget kihasználtunk. Van tennivaló, főként ott, ahol eddig legföljebb csak kézimunka-kiállítást láttak az emberek; a lehetőségek pedig szinte végtelenek ahhoz képest, amennyit eddig kihasználtunk belőlük. Hány csehszlovákiai magyar képzőművész mondhatja el magáról, hogy benne van, benne él a köztudatban, hogy ismerik művészetét a Csallóköztől a Bodrogközig? Nem beszélve az amatőr festőkről, grafikusokról, szobrászokról, a fotósokról, azokról az alap- és középiskolásokról, gimnazistákról, akiknek a bontakozó tehetségét már felfigyeltető mííveJc jelzik. Figyeljük e, segítjük-e őket fejlődésükben, kapnak-e elegendő termékenyítő visszhangot? Vannak, akik igen, ezt nem tagadhatjuk, de még azok sem any- nyit, amennyit szükségelnének. Kapásból mondom: valamennyi gimnáziumunkba eljuthatna egy olyan vándorkiállítás, melynek anyagát az egyes gimnáziumok legtehetségesebb képzőművészeinek, fotósainak alkotásaiból válogatnának egybe, elősegítvén egyúttal egyfajta folytonosság megteremtését, más tájak megismerését, és az esztétikai nevelésben is lenne — nem kis — szerepe. Egy-egy ilyen kiállítás összefogná az alkotókat is, akik egyelőre bizony — kevés kivételtől eltekintve magányosak, kallódók. Van« nak-e naiv művészeink? Bizonyára. De vajon hányán ismer« jük őket? Hányuk önálló vágy csoportos kiállítása járt körbe legalább tájegységeinkben? Az utóbbi esztendőkben több népművészeti kiállítás igazolta, hogy van iránta érdeklődés, nem is akármilyen, ha okosan, hozzáértéssel rendezik. És van érdeklődés a dokumentumkiállítások iránt. Éppen ezért érdeme; ezt az érdeklődést folyamatosabb feltáró és gyűjtőmunka nyomán rendszeresebb kiállítótevékenységgel kielégíteni, ha úgy tetszik: kihasználni múltismeretünk, műveltségünk gyarapítására. Van mit kiállítanunk. És van hol: tereken és termekben, a természetben és folyosókon, előcsarnokokban és osztályok* ban, lakótelepi pincékben és az utcán. Vagyis mindenütt, ahol élünk, dolgozunk. És ha a mostaninál több lesz a tárlat- szervező ember, aki megértésre és segítségre is talál, akkor elmondhatjuk, hogy a kiállítások valóban jelentős, mással nem pótolható szerepet játszanak nemzetiségi kulturális-mű« vészeti életünkben, közművelő« désünkben. BODNÁR gyula Egy versmondó portréja Rajzolni kéne egyszer egy portrét. Megrajzolni az arc térképét, a profil vonalait, a lélek portréját, egy szavaló portréját. Lemásolni hangjának hajlatait. Lemásolni hangját, hogy annak üteme, lüktetése vezesse a ceruzát a papíron, hogy mélységei húzzák, magasságai irányítsák a kéz izmait, azon kézét, amely ceruzát fogott, hogy a varázst, a révületet, amelyet a hangtól kapott, papíron szavakba rögzítse. A hangok vijjogó, röppenő csapatából, akár egyet is, madárként kalitkába fogjon, hogy aztán közvetlen közelről csodálja tollazatát, a színek vakító szépségét. De vajon lehetséges e ez? Próbálkozhat e az ember sűrű lombú nagy erdőben, puszta kézzel kalitkába madarat fogni? Akárhogy is megrészegült hangjától —- aligha. S mit tehet egyebet? Nehogy suta, darabos mozdulataival elriassza az éneket, csak behúnyja szemét, csak tisztes távolból hagyja, hogy a bűvület ellepje lelkét, dobálja szívét, zászlós paripaként nyargalásszon vérében. A versmondó lelke kapu. Hangja kilincs, mellyel képessége, érzelme és értelme szerint nyitja és zárja a kaput. A lélek kapuján a vers mezejére, a vers országába látunk. Ha ügy tetszik, be is léphetünk. A versmondó hív, enged tovább, vagy éppen elriaszt a vers belső világától. A lélek az, amely útravalóként . megérint bennünket, fogja kezünket, vezet, utat mutat és óv minket az eltévelyedéstől. Nézem és hallgatom GECSE JOLÁNT. Évekig a Szép Szó rituális eszközökkel építgetett műsorkompozícióiban láttam, hallottam öt. Illyés Kinga, La- tinovits Zoltán éreztette meg velem először egy vers világának mélységeit, hogy bele- borzongtam, amikor a lábam előtt nyíló szakadék belekinthetetlen mélységét megpillant tottam. Azt a mélységet, amely nemegyszer a halál mélységé* vei rokonítható. A tuhanás és elmeriilés fogat vacogtató félelemmel keveredő részeg örömével. Gecse Jolán, most, hogy megvált a Szép Szó rajként röpülve biztonságot adó csapatától, saját útjait járja ezután. Ügy, hogy olykor-olykor megállva előttünk, szélesre tárva lelke kapuit kitágítsa egy egy vers világát is, feszítve, tágítva a már ismert falakat, a szöveg kötelékeit megszaggatva. Elrúgva talpa alól a talajt, hátat fordítva, vagy éppen szem. be állva minden addigi konven• dóval, formasággal, melyek kötelezők voltaic. A versmondó első tudatos cselekedet s egyben első nagy esélye a versválasztás. A hajónak, hogy küldetését teljesíteni tudja, vízre kell szállnia. Nem mindegy, hol, milyen mélységek felett, nem mindegy hogyan és mikor történik mindez. A második, amely szintén tudatos kell legyen, az, hogy a vers tájain oda vezessen, látnivalóként azt adja szemünk elé, tapintanivalóként azt hozza kezünk közelébe, amit egyszer már maga is látott, tapintott, érintett, érezve abban gyönyört s fájdalmat, örömet és keserűséget is... S ha bejárja velünk a kitárt, kinyitott világot, a szédület dimenzióiban a lehetetlent is megérintve leikével, akkor két dolgot tehet velünk. Vagy ott hagy minket, vergődve saját sorsunkban a végtelenség érzetével, lelkűnkben saját végessé- giink kötelékeibe gubancolódva, vagy pedig nyílként röpíti lelkünk a vers kilövóállomásáról tovább előre, vagy ha úgy tetszik a magasba. Az előbbivel fájdalmat, az utóbbival erőt adva. Nézem és hallgatom Gecse Jolánt. Hangja magasából zuhog rám a fény. MOLNÁR IMRE I960. IX. 1.
