Új Szó, 1980. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1980-09-23 / 225. szám, kedd
Cyprián Majerník Don Quijotéi Kint koráőszi a napsütés, Ä Duna méltóságteljesen hömpölyög, a sirályok bárgyú lustasággal szárnyalnak a víz íö lőtt. Egy srác kővel ijeszti őket, a madarak, persze, menekülnek, ám egy nagy ívű röpte után újra a víz fölött köröznek. Nemhiába: a sirály és a folyó elválaszthatatlanok. Aztán fölbaktatva a bratislavai Szlovák Nemzeti Galéria negyedik emeletére, amolyan vendégfogadóként a Menekültek cimü festmény kinagyított fényképmásolata ekként köszönt: Látod, a lovon ülő férfi a betolakodó hódító, a földönfutók két kis csoportja pedig a menekülők. Nem tudni honnan jöttek s merre tartanak, csak vannak, mint a mész- sziről érkezett és messzire el- kódorgó emberek, akikből nem csak a reménységet, de már a halál jutalmát is kitépték gyilkos kezek. Ök a teljes le- győzetés megtestesítői, a megválthatatlanság tudatától kiégett, összeroncsolt lelkek. Bár a bordák, a nyakívek, a vihar előtti égbolt és a fölperzselt föld erővonalakká állnak össze, mégis az erőtlenség lesz az az erőtér, amely a földönfutás vé- gigmondhatatlan történeteinek foglalata. E köszöntés végigkísér a tárlaton s az emberi szeretet hiányát visszhangozza oly számonké- rőn, hogy lelkemben föl- gyülemlik a megfutamo- dás kényszere. De elmenni nem lehet! Nem szabad! — mormolom, s egy ülőkére parancsolom magam, ahonnan döbbenten meredek visz- sza a régi és bűnös korszakokra, amelyekben a görcs pőrére vetkőzte té sétől a meddő megmaradás-harcig minden meg- próbáltattatott, de a megalázáson kívül minden alárendeltetelt. A szellem emberei ilyenre mondják: erős tárlat. Fél óráig úgy járok a képek szorításában, mint út mentén, árokban, magányos dombon kiásott sírgödör körűi, a szorítás enyhülése után pedig nyitott szemmel is szem- lesütve, mint pattanásos arcú kamasz az anyja előtt. Mert itt a festőművész szellemi fölénye uralkodik, amely fedezetét a visszafogottságtól kapja, fis amely önmagával sem tudott mit kezdeni. Szomorú ez, mint az a vendégség, amelyről elmaradtak a vendégek. Amelyről hiányzik az egymás szeretetének távlata. Cyprián Majerník harminchat évesen lett öngyilkos. Nemcsak a kór, a történelmi idő is any- nyira fojtogatta, hogy nem maradt más választása. Nyilván végképp megelégelte az értelem sorozatos vereségét. Nincs alku, vallotta József Attilával és többekkel egyetemben, akiknek életműve egyetlen fő szolgálatot teljesít ott, ahol engedik: összebékíti az embereket. Hogy kibékítí-e őket, nem tudom, s ha tudnám és látnám, akkor is utópisztikusnak vélném, mert oly szép lenné.,. Szép és utópisztikus, mint a föltevés, miszerint ki-ki megtalálja az életművekhez vezető kulcsot. Tudniillik, az életműveknek nincsen mindenki számára egyformán nyitó kulcsuk, , mindenkinek magának kell meglelnie a mű titkát, megfejtését. Az én kulcsom, amely Majer- níkhoz nyit ajtót, dönt falat? Nem az a harmonikus szépség, amelyben a forma és a tartalom egysége az összhang- zat, hanem a Keats-i értelemben vett szépség: „A Szép: igaz s az Igaz: szép!" Cyprián Majerník: Don Quijote A prágai Képzőművészeti Akadémián eltöltött viszonylag boldog hat év után huszonhárom esztendősen Párizs távlat- tából megfesti a szlovák faluból, a gyermekkor mélyéből fölsejlő emlékeket, amelyek mondanivalóban, formában, színben egyként a kortárs francia képzőművészet egy-egy ágával rokoníthatóak. A nagy előd, Chagall hatása a groteszk E vek óta amolyan kis kísérlet-félét végzek. Ötödikben, magyarórán, a szavak alak- és jelentéstartalmát rendszeresen két minta- szó segítségével próbálom elmagyarázni a gyerekeknek. — meséli egy tanárnő. Ez a két sző: a haza és az édesanya. Elmondom, hogy egy nyelvÉdesanya tani értelemben vizsgált szónak nemcsak alakja van és valamilyen konkrét jelentése, hanem kapcsolataiban, más szavakhoz váló viszonyában legtöbbször az ember érzései, kapcsolódásai, egész bonyolult világa jelen van. Figyelem a gyerekek válaszait, a feleleteket. Ezelőtt húsz évvel még nem akadt egyetlen olyan osztály sem, ahol a gyerekek például az édesanya szóval kapcsolatban ne mondták volna el, hogy mennyire szeretik és becsülik az édesanyjukat. Hogy jó nekik örömet szerezni, hogy szeretnek vele együtt lenni, hogy sokat dolgozik értük, és majd ha öreg lesz, ők fognak gondoskodni róla ... Évről évre jegyeztem a válaszokat. Az utóbbi időben arra lettem figyelmes, hogy egyre ritkábban, s végül már szinte egyetlen osztályban sem hangzott el az édesanya mintaszó kapcsolataként például a szeretet, vagy az öröm, a törődés. A mostani ötödikesek elmondják, hogy mi mindent kaphat egy gyerek az édesanyjától: játékot, névnapi ajándékot, és még sok mindent — szinte csak tárgyi dolgot emlegetnek, de nem mondanak olyasmit, hogy jó vele sétálni, együtt lenni, hogy közösen főztünk, játszottunk, beszélgettünk, vagy bármi hasonlót... Bevallom, megdöbbentett a történet: mi is lehet az, amitől ez a hevenyészett „statisztika" ilyen elgondolkod- tatóan megváltozott. Nem gondoltam, hogy a mai tízéves gyerekek kevésbé szeretnék az édesanyjukat, mint a régiek. Lehet, hogy másképpen, lehet, nem olyan bensőségesen. Mégis inkább azt hiszem, elsősorban a szavakkal van baj, a kimondásukkal: egymással való közléseinkkel küszködünk. A körülöttünk levő világ mostanában nem érzelmeink kifejezésére tanít, legfeljebb fogalmazványok írására oktat. S a szóhalmazban, amit használunk, elkopik a maradék belső tartalom, úgy hisszük, kimondva már mást jelent — hát restelijük is kimondani. Azzal védekezünk, hogy a kimondás, a megnyilvánulás puszta forma. Az a fontos, hogy érezzék — mondjuk — példánkban a gyerekek az édesanyjuk iránti szeretetü- ket. Pedig nem így van. Kezdetben talán — szavaink megbízhatatlansága miatt — csak szégyelljük később már elfelejtjük kimondani az érzéseinket. Es félő, hogy lassan, majd teljesen kikopnak, kiesnek értékrendünkből. Elveszítjük őket, s helyettük más lesz a fontos. A szeretet, a ragaszkodás, a kapcsolódás, a tartozás valakihez — ezúttal az édesanyához, elvontabban a hazához — nemes, tiszteletreméltó, vállalható érzelmek. Ki hallene fejezni őket. SCHAFFER ERZSÉBET világlátásban, az intellektuali* zált primitivizmusban mutatkozik meg, Elrévülök azon a gyermeki tisztaságon, amellyel a formát szinte mellékesnek tartva, a gondolatot, a szlovák falu misztikus világát mutatja. A suta formák a naiv festők világát vonzzák emlékezetembe, de látásom másra figyelmeztet: a deformáció, a torzítás itt nem a naivitás és nem a szlovák néplélek kigúnyolása, ahogy egykori értékelők vélekedtek, hanem a chagalli metaforisztikus, a chiricói szűr realisztikus és a picassói kubista formarendszer hatása. Aztán hát, persze, e játékosság forrása kiapadt, amikor Majer- níket megrendítette a betegség. Párizsból visszatérve élete végéig Prágában él, ahol a harmincas évek derekán tudja meg, hogy idő előtti halál vár reá, s ettől módosul világtudata, aszkézissé válik felelősség- érzete, vallja, a művész tévedhet, mint minden más ember, de nem vétkezhet a tisztesség ellen. Büntetlenül nem léphet le a művészi erkölcs útjáról. És Majerník nem lépett le. Hadd éljek azzal a gyanú- pörrel, hogy a betegség érkezését "követően Majerník játékos alkata pesszimistára váltott, s az is maradt, ő pedig az idő erkölcsi-gondolati krónikása, aki a spanyol polgárháborút Don Quijote-ve 1, hazája föl- daraboltatását a népegységet igéző Tábor című festményével, a Szlovák Nemzeti Felkelést a Vörös zászlójú lovasok című alkotásával örökítette meg a becsületes és figyelmeztető híradás reményével. Majerník figyel és elmond — és némán kérdez, mint a nyelve- tépett, meggyötört hősei, akik nem sikolyt, de hangot sem adnak ki magukból. És kérdezésével azt sugallja: ez a mi dolgunk is, a kérdezés, önmagunk, környezetünk, társadalmunk faggatása, szociális és szellemi helyzetünk átröntgenezése, még mielőtt elszaporodnának a kérdés nélküli hangzatos és jóvátehetetlen válaszok. A cirkuszi képei előtt árvának érzem magam, mint a bohócok és lovak a manézsben, vagy akár a galéria tetőzetének szögletein áttörő egy szál fénysugár, Egyedül vagyok a tárlaton, a jegykezelő nénike békésen kötöget a bajáratnál, így hát zavartalanul kereshetem és vélhetem fölfedezni a látványban saját tapasztalataimat. Hallom, olvasom, a tévé, a film, és messze hívó utar zások révén látom, földünk rángatózik, miközben új nyugalmi helyzetet keres. Akárcsak Majerník figurái, Majerník Don Quijotéi, akik az érte- lem-ellenesség idézésével ijesztenek és óvnak. Ez a spanyol polgárháború kitörésekor vászonra került, majd sokszor újrafestett, újrarajzolt spanyol becsületlovag nem csuppán a művész szolidaritását fejezte ki, de önmaga sorsát is, a szépségért, a szerétéiért vál-, lalt szolgálat minden szenvedélyét, és ütközését. Majerník a háború okozta társadalmi- történelmi, és a betegség okozta emberi reménytelenség kalodájában halálos komolysággal végezte munkáját, festette szomorú figuráit, menekülőit és kitoloncoltjait, az érkezés és az eltávozás tüneteit. Oly felelősségtudattal féltette az emberiséget, amilyenre a képzőművészetben csak a szenvedélyes tárgyszeretet, az elmében és a szívben csak a szenvedélyes világféltés és emberszeretet képes. Szeretetre szomjas világunkban ez a tárlat fölkavarta nyugalmamat, akár a háború, az elembertelenedés és a közelgő halál tudata a szlovák festészet egyik legnagyobb alakjának elméjét, akár a srác hajította kő a sirály nyugalmát, amely mégis visszaszállt a vízhez, elfoglalta sorszerű helyét a világban. Akár a jóságért és szeretetért botladozó és szélmalomharcot vívó Don Quijote, aki mégis, mindenkor, mindig, minden időben újrakezdte. Hogy megrendítsen, mint utóda, a festő Don Qujote, aki az emberi lélek és logika esendő- ségének ismeretében elhiteti: egymásért vagyunk, barátaim. SZIGETI LÁSZLÓ Oj filmek SZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL (magyar) Légitámadások, nyilas járőrök, éjszakai sortüzek a Duna- parton. Tízezrek pusztulnak el, százezrek élnek rettegésben. A kopott körúti tánciskolában ellopnak egy kabátot. Nem nagy ügy. A ruhatárosként dolgozó Mamának azonban mindennél fontosabb, mert ez becsületének szimbóluma. De fontos az ázottképű őregúrnak is, hiszen ő a sötétkék bársonygalléros télikabát tulajdonosa és fontos Andrásnak, a Mama fiának, hiszen a kabát áráért szerelmet vásárolhat. pillanatait élik át, az értelem, a tudatos cselekvés leghalványabb szikráját nélkülözve, kiszolgáltatottan. A pillanatnyi helyzet, a kiszámíthatatlan következmények lesznek úrrá rajtuk, s már-már magát a kabátot is elfelejtik és csak a hajsza, a menekülés lebeg előttük. Az, hogy megfakult emlékekből erőt merítve, szép emberi érzések, szerelem, szeretet, társ és közösség után vágyakozva megtalálják a szabadulást jelentő kiutat. A megváltást jelentő kilépés lehetőKern András, Psota Irén, Andorai Péter és Kútvölgyi Erzsébet a magyar filmben Országok, életek, vagyonok pusztulnak el, de a Mama a télikabát nyomába indul. Mert ez a kabát a tisztesség szimbólumává növekszik, a becsületesség látszatát hordozza magában. A Mama becsületét meg kell óvni — határoz a család és őrült hajsza indul a kabát után. A Mamával tart a lánya és frissen szerzett vőlegénye, egy szabadságos katona, meg András és a Svéd, a Mama sógora. Eszelősen űzik-hajtják a Kabáttolvajt. Háborúról, pusztulásról, halálról tudomást sem véve loholnak a vélt tisztesség után. Tetteiket, gondolataikat, vonzalmaikat most már csak egyetlen dolog irányítja: a kabát. A hajszában észre sem vehetik, hogy cselekedeteik átértékelődnek, hogy fuldokolva, egymást segítve-taposva, másokat megölve-megmentve, sze- retve-gyűlölve próbálnak kivergődni az iszapból. Az sem okoz már nagyobb megrázkódtatást, ha elveszítenek valakit maguk közül. Félelmetes, nyomasztó, tragikomikus helyzetekben sodortatva életük legvégletesebb ségét. Akár a halál árán, még ha nem tudatosan vállalják is, mint a Svéd, aki többek társa- ságában „elindul“ a Duna pari — a halál felé. Mándy Iván Mélyvíz című művének (ez szolgált a film alapjául) figurái szinte valósze- rűtlenek. Gondolataik, cselekvéseik mozgatórugói józan észszel alig foghatók fel, de valószerűtlen a kor is, amelyben élnek. Megalázottság és meg- nyomorítottság az osztályrészük. Sándor Pál filmjének mégis minden és mindenki hiteles. A történet szereplői szinte az emberi lét peremén vergődő kisemberek, de cselekedeteik, sőt pusztulásuk is egyértelműen igazolják: emberek, akikből az érzéseket, a szabadulásra, a jobb életre vágyakozást semmi sem ölheti ki. A színészi alakítás elmélyült: Psota Irén, Garas Dezső, Kútvölgyi Erzsébet, Kern András, Andorai Péter, Margittai Ági, Major Tamás, Rátonyi Róbert játéka nagyszerű. Ragályi Elemér operatőri munkája nagyban hozzájárul a sajátos hangulat kialakulásához. A krimi vérbeli mesterének mutatkozik az egészen más oldaláról híressé vált svéd rendező, Bo Widerberg a Gyilkos a tetőn című filmjével. Izgalmas, fordulatos és mindig újabb meglepetésekkel szolgáló bűnügyi történetet mesél el, a hatáskeltés filmes eszközeinek profi módon való felhasználásával. Egy sorozatos gyilkosság elkövetőjének nyomára akar bukkanni a főfelügyelő, de az ügyet különössé teszi, hogy valamennyi áldozat rendőr s a tettes á legnagyobb szakszerűséggel viszi véghez a vérengzéseket. A mesteri krimik maszkjába öltöztetett film lázadásról, a fegyveres rendfenntartók elleni lázadásról szól; nincs híjával az érdekes lélektani jellemzéseknek és társadalomkritikai elemeknek sem. — ym — Jelenet a svéd filmből 1980. ix. 2a. 4 GYILKOS A TETŐN (svéd)
