Új Szó, 1980. május (33. évfolyam, 103-127. szám)
1980-05-23 / 120. szám, péntek
Hogyan pereg a rokka? AZ IFJÜ SZÍVEK ÜNNEPI BEMUTATÓJÁRÓL Quo vadis, Ifjú Szívek — kérdezték a szakemberek az Oj If- fiság hasábjain az együttes 1970. évi bemutatója után. Gon* iolom, senki sem hitte, hogy az elemző bírálat hatására az Ifjú Szívek Magyar Dal- és Táncegyüttes az együttes ugrásszerű fejlődésen megy keresztül. Azt azonban feltételeztük, hogy az akkoriban megváltozott művészeti vezetésnek sikerül kidolgoznia egy olyan műsorkoncepciót, amely megfelel az együttes eredeti fő céljainak. Ennek reményében ültem be a bratislavai Szlovák Nemzeti Színházba és néztem végig az együttes megalakulásának 25. évfordulója alkalmából készült ünnepi műsor bemutatóját. Maga az előadás több részre tagolódott. Először Alexander Moyzes — Kvočák József Február című tánckompozícióját, láthattuk, amely az együttes eszmei elkötelezettségét igazolja. Ezt követte az énekkar bemutatkozása — Novikov: Szmugljanka (Kaj*aba Gyula feldolgozásában) és Vavrinecz Béla: Gömöri bokréta. A két, bevezető jellegű műsorszámot követte a címe alapján sokat ígérő, ezért legjobban várt kompozíció: Pereg a rok- ka. Táncjáték a négy évszak népszokásainak motívumaiból. Zene: Tibor Andrasovan. ötlet, szövegkönyv és koreográfia Kvočák József. 1. Farsang, 2. Aratóünnep, 3. Szüret, 4. Fonó — ígérte a műsorfüzet. Az előadás végeztével megnyugodva mehettünk a ruhatárba: Pontosan azt láttuk, amit a műsorfüzet ígért. Farsangot, aratóünnepet, szüretet és fonót. Ezek után jogos a kérdés: Ha azt láttuk, amit ígértek, miért vagyunk mégis elégedetlenek? Nos, a következőkben erre a kérdésre szeretnék válaszolni. Az Ifjú Szívek eredeti céljainak egyike hazai népművészetünk értékeinek felkutatása és ápolása. Az együttesben nem folyik rendszeres kutatás. Ezt megfelelő indokkal meg is lehet magyarázni, elfogadni azonban semmiképpen, már csak azért sem, mert az élenjáró hazai magyar amatőr népi tánccsoportok (melyek az Ifjú Szíveknél lényegesen ' nehezebb anyagi körülmények közt léteznek és dolgoznak) vezetői, koreográfusai szinte kivétel nélkül rendszeresen foglalkoznak népdal- és néptáncgyűjtéssel. Az előadás láttán joggal tételezhettük fel, hogy a most bemutatásra került produkció alkotói, jóváhagyói esetlegesnek mondható néprajzi élményeiket saját, néprajzilag ugyan nem éppen hiteles, de minden esetre gazdag fantáziájukra támaszkodva egészítik ki. (A műsor ismerői itt a szememre vethetnék, hogy ez az alkotás nem a gazdag fantázia, hanem a jó emlékezőtehetség bizonyítéka volt, hiszen az itt látott ötletek, táncok, gyakran perceken át zajló cselekmények már szerepeltek az együttes egyik-másik műsorában. Ezt azonban — némi jóindulattal — írjuk inkább a művészi szabadság számlájára.) A továbbiakban tartalmi ismertetés helyett szeretném felhívni a figyelmet a néprajzilag kifejezetten balfogásnak nevezhető tények némelyikére, amelyek kétes értékűvé tették ezt a műfajilag nagyon nehezen meghatározható produkciót. Farsangvégi szokás, hogy a legények az- esti mulatsághoz házról-házra járva gyűjtik be az ennivalót. A nálunk dőrejárás- nak, tőkehúzásnak stb. mondott szokás a magyar nyelvterület egészén kora hajnalban kezdődik. Annak a lehetősége tehát, hogy a lányok esti társas ösz- szejövetelének színhelyére, a fonóba farsangolók jöjjenek szalonnáért, kizárt. Ugyanígy kicsi annak a lehetősége, hogy egy mulatságba, még ha lányok mulatsága is, szóló nagybőgős jöjjön be elsőként szórakoztatni (ha ráadásul figyelembe vesszük, hogy a nagybőgős a szalonnaszedók előhírnöke, ebből következően ő is végigjárja a falut. Furcsán kell tekintenünk arra a legényre, aki hajlandó naphosszat cipelni a meglehetősen nehéz — ráadásul egyáltalán nem magyar népi — hangszert). Az viszont teljesen lehetetlen, hogy magyar lakta faluban a bőgőst egy „ozem- buch“-nak nevezett hangszerrel felszerelt társa kövesse — ez a hangszer inkább Csehországban honos. Az idegen hangszer ritmusára busószerű álarcos alak táncol. Miután a TV-híradó évi rendszerességgel számol be a mohácsi délszlávok busójárásáról elképzelhető, hogy ez ihlette meg a szerzőket. Kifogásolható a sikertelen maszk is. Még ezt is meg lehetne bocsátani, ha az aratóünnepben nem láttuk volna azt a jelenetet, amely visszatetszést keltett. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy józan, megfontolt, felnőtt férfiak kaszával a vállukon táncoljanak. A kasza egyrészt életveszélyes, másrészt erősen gátolja a szabad mozgást. Sokkal megfelelőbb lánceszköz a bot, amit egyébként maga a műsor is igazolt. A botos táncban a koreográfus az eszközüs táncok egy olyan változatát állította színpadra, amelyben az eszköz virtyóz kezelése, forgatása dominál. A táncosok szemmel láthatóan élvezettel és jól oldották meg az ízléssel megkom ponált bet étet .-Mi tetszett még? Tetszett a vetített háttér, pergőbbé tette a műsort, nem zavarta meg a produkció lendületét a színfalak mozgatása. Tetszett, hogy az alkotó kihasználta táncosai színészi (és éneklési) készségét. Tetszeti a táncosok lelkes, mégis fegyelmezett fellépése. Ezek a mozzanatok azonban nem tudták feledtetni a még sokáig sorolható hibákat: A legények kalap nélkül táncolnak, a lányok télen bekecsben, de meztelen nyakkal járnak, ünneplő ruhában szüretelnek, táncolnak a bőgő eltemetése után, nem az aratók kínálják a gazdát az új kenyérrel, hanem a gazdasz- szony az aratókat (ráadásul megszegett kenyérrel!), a farsangi Konc—Cibere párbaj a tél- eleji fonóban játszódik, hogy csak néhányat említsek. Lehet, hogy a felületes szemlélőnek színes forgatagként ható előadás értékelése kissé sötétre sikeredett. Pedig nem ez a célom, hiszen volt tagként, meg egy kicsit szakmabeliként nekem is szívügyem az Ifjú Szívek. Célom — és mindannyiunk, a volt tagok, a művészetet szeretők, pártolók célja sokkal inkább az, hogy segítsünk. Az Ifjú Szívek azáltal, hogy műsorát évente kb. 50 alkalommal mutatja be a hazai közönség előtt, óriási a szerepe a közízlés formálásában. Nem mindegy, hogy a hazai fiatalok és idősek ízlését milyen irányban fejlesztjük. SEBOK GÉZA Szerkesztőségünk két kérdéssel forduit kulturális és oktatási intézményeink vezetőihez. 1. Saját munkakörében milyen szempontból tartja jelentősnek a CSKP KB 15., valamint az SZLKP KB legutóbbi ülését? 2. Az ülések anyaga és határozatai alapján Önök mit tesznek munkájuk eszmei és esztétikai színvonalának emeléséért. Megvannak-e a feltételeik a határozatok eredményes megvalósításához? MÁTÉ LÁSZLÓ, a Kassa (Košice)-vidéki járás szakfelügyelője: I Az utóbbi évtizedben • gyakorlattá vált, hogy a kongresszusok közötti időszakban pártunk központi bizottsága megtárgyalja politikai nevelő munkánk hatékonyságát és ideológiai tevékenységünk eredményeit, problémáit. Teszi mindezt a gondos hajókormányos következetességével, mert az Irányt és a megtett utat akkor is ellenőrizni kell, ha különösebb zavar nem merül fel az út folyamán. Ezt a gondos szándékot véltem felfedezni a CSKP Központi Bizottsága 15. ülésén elhangzott beszámolóban és a vita- felszólalásokban is. Megkülönböztetett figyelemmel olvastam az ülés anyagának azokat a fejezeteit, amelyek az iskolai és az iskolán kívüli nevelés, valamint a CSKP nemzetiségi politikájával kapcsolatos kérdésekkel foglalkoztak. Vallom, szocialista társadalmi rendszerünk és eredményeink olyanok lesznek, amilyenek az építői: a dolgozók, az értelmiségiek, az ifjúság; vagyis mi valameny- nyien. Mint a CSEMADOK központi és járási bizottságának tagját megelégedéssel tölt el, hogy a központi bizottság 15. ülésén szó esett a nemzetiségek prob lémájáról is. Figyelmesen olvastam Lőrincz Gyula elvtársnak és Rabay Zoltán elvtársnak a felszólalását. Gondolataik megerősítettek abban a meg-> győződésben, amit Lőrincz elvtárs az Oj Ifjúság 1980. január 15-1 számában közölt interjúján ban mondott el: „A nemzetiségi kérdés megoldását soha nem lehet megoldottnak tekinteni.“ Hiszem, hogy a szűkebben értelmezett internacionalizmuson belül a cseh és szlovák kapcsolatok mellett többet kell beszélni a kölcsönösségről, szlovák—magyar, szlovák—ukrán és szlovák—lengyel vonatkozásban is. Mert ezen a területen is— a mindennapok tanúsítják — még vannak fehér foltok, különösen a kétnyevű- ség alkalmazása terén. Mert még mindig keveset beszélünk arról, ami összeköt, pedig erre népeink történelme számtalan lehetőséget ad, a hídépítők nevéből egy jókora lexikonra telne. ■ t 2 A mi járásunk — a nagy- r város környéke — mondhatnám egyedülálló helyzetben van Szlovákiában. Oktatási osztályunk mindent megtesz annak érdekében, hogy eredményesen megvalósítsuk a CSKP KB Elnökségének 1976. június 4-i határozatát oktatási rendszerünk átépítéséről. Gondjaink közül kiemelném a két- váltásos oktatást (9 százalék), a cigánytanulók magas számát (17 százalék); még mindig sok az osztatlan és a részben osztott kisiskola járásunkban (87 iskolából 43), és hiányzik egy legalább háromszáz férőhelyes kisegítő iskola. Az iskola politechnikai jellegének megszilárdítása, valamint a cigánytanulók nevelésének és oktatásának terén társadalmi összefogással valósítjuk meg feladatainkat. Sok segítséget kapunk a nemzeti bizottságoktól, a tömegszervezetektől, az üzemektől és termelőszövetkezetektől. Továbbra is elsőrendű feladatnak tartjuk iskoláink és tanulóink eredményeinek javítását, a céltudatosabb pályairányítást. (Csak zárójelben jegyzem meg, az idei felvételi vizsgák is igazolták, hogy felvételi rendszerünkön módosítani kell, elsősorban az alapiskolák nagyobb beleszólásának irányába.) A nemzetiségi Iskolák területén továbbra is különleges figyelmet fordítunk az anyanyelv és a szlovák nyelv elsajátíttatására és arra, hogy a gyermek anyanyelvén megtanuljon jól „matematikául, fizikául, ké miaui“ stb. és hogy ezekben a tantárgyakban aktív szóhasználatban ismerje a szlovák szakterminológiát is. Mikszáth-bemutató a MATESZ-ban „Az előadás első percétől az utolsóig következetesen kell viselkedni és a millió és millió mozgáslehetőségből ki kell választani azt a mozgáskészletet, mozgásfajtákat, amelyek aztán egyfajta új egységet hoznak létre: a színpadi mozgás stílusát“ — írja Székely György, a Színpadi mozgás című tanulmányában. A Magyar Területi Színház legutóbbi bemutatóján Komáromban (Komárno) kétféle mozgásfajtát láthattunk. Az egyiknek a színészi gárda idősebb tagjai a megtestesítői, akik nagy elszántsággal kívántak minél természetesebbek lenni, Sztanyiszlavszkijjal — és Kon- rád József érdemes művésszel, a darab rendezőjével — vallván hogy a színpadi mozgás dinamikája, belső pszichológiai inaz esernyő megszerzését bonyolítja a Gregorics-fivérek lábatlankodása, kapzsisága, amit Melichárek Jana, a mű színpadra írója nem domborít ki eléggé, s bár Konrád József — a fiatalabb színészekkel — olykor már a pantomínba hajló mozgásfajtákkal igyekszik hangsúlyt adni a szép történet gonoszság-vonulatának, sajnos, a tanulságot megmutató, az izgalmat növelő kontraszt még* sem születik meg. így hát amolyan szegén ydzsentri-mulatással* lehetetlen, de lázadó főer* désszel, főerdésznéi ostobasággal jóllakhat a néző, miközben észre sem veszi, egy méltán elbukott társadalmat idéznek fel a színpadon oly játékos belefeledkezéssel, mintha ma is csábító lenne. És e* Piros esernyő rózsaszínben dokoltságai „a lélek titkos rejtekhelyein születnek és a belső vonalakon 'haladnak“. A másik mozgásfajtának, a fiatalabb színészek — és, bármily ellentmondásos, Konrád József is •— a képviselői, akik, nyilván Brecht szellemi rokonaként, és az ő távol-keleti mintájára az elidegenítő mozgáskultúra hitvallói. Ök mozgásukkal nem a szépségre, hanem az igazságra törekszenek. Az ő mozgáskultúrájukat jobban jellemzi a technika, a Mejerhold megfogalmazta biomechanika. Csakhogy a technika magában még nem nyújthat művészi élményt. Az önmagában tökéletes mozdulat, átélt jellem nélkül, öncélúvá válik. Miért mondom mindezt Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyője című regényének zenés színpadi változata láttán? Azért, mert a „mimosz biolo- gosz“ bűvköréből kilépni igyekvő Konrád József még mindig alkalmaz olyan megoldásokat, amelyek igazolják fenti fejtegetéseim gondolatmenetét. Konrád ugyanis a darabból nem a két fő vonulatot, a pénzszerzést és a szerelmi egymásra találást emeli elsődlegesen a felszínre, hanem tablót állít. Fogalmazása szerint azért, hogy „ezúttal ne annyira a kép, mint inkább a keret legyen egy árnyalatnyival hangsúlyosabb“. A keret, vagyis az a világ, amelyben a történés megvalósul. Csakhogy a kétféle, a természetes és az elidegenítő, a sztanyiszlavszkiji és a brechli mozgásfajta váltakozása és keverése nem sikerült teljes mértékben, meg-megmutatkoztak az eklektika jegyei. A jellemben feltétlenül évek óta beskatu- lyázott Benes Ildikó mozgása volt a legzavaróbb, egyáltalán nem illet a darab egységébe. Mozgáskészlete csupán rendezői, tehát külső indítékból megszerkesztett mozdulatokból állt, közelebb a nagyokat dob- bantó-toppantó 'arcnélküii bohóchoz, mint egy szeleburdi cselédlány felszínes, de belső világához. Még, az előadáson legragyogóbban alakító Varsányi Mari Adamecnéje is — nyilván rendezői utasításra — olyanokat szökellt olykor, hogy azt hittem, nagy áhítatában és nekibuzdulásában Szent Péter után repül. Szerepformálása azért lehetett mégis élményt nyújtó, mert alakításából kitetszett a színpadművészet egyik törvényszerűsége, miszerint a fizikai mozgást és a cselekvést ugyanannak a célnak kell szentesítenie, mint az átélést. Ez a cél a plasztikus jellemábrázolás. Miről is szól a darab? Wibra György ügyvéd, gyámjával, Sztolarik János közjegyzővel egy piros esernyő után nyomoz, amelynek feltehetően a szárában van a milliókat érő örökségről szóló okmány. Ezen az úton kerül el Glogovára, ahol megismerkedik Bélyi János plébános húgával, Veronikával, akinek, persze, köze van az ernyőhöz. A nyomozást, vagyis az a pont, ahol az illúzió, .az álmodozás, mint életideái látens veszéllyé válik, nyilvánvalóan azért, mert a darabban nagyon visszafogott a komisz- ság, a rosszindulat szülte ármányosság, a Gregoricsok aljassága, de még a képmutatás is. liolocsy István Wibra Gyurija sem egyöntetűen képmutató, nem is egyöntetűen szerelmes. De nem is lehet az, hiszen a keretet elsődlegesítő rendezői koncepció háttérbe szorítja benne az aranyborjú-imádót és a vakszerelmest is, sőt, a menyasszonyfojtogató jelenettel egy harmadik motívumot is rá* akaszt a rendező, akit az ilyen, mában gyökerező és a mának célzó rendezői kiszólalásokhoz az aktualizálás kényszere vezet, kényszeredetten. Ezáltal viszont a darab érzelmi és társadalmi plaszticitását tagadja, szinte teljesen háttérbe szorítva, pl. Holocsy Wibra Gyurijának plasztikusságát. Mák Ildikó Veronikája sem plasztikus, mégsem rímel össze Holocsy alakításával, szerepformálása darabos, szerepfelfogása a lírai- ságnak egyfajta erőltetett tudatát fejezi ki. Persze, a darab országszerte nagy sikert arat majd, aniiak ellenére, hogy Konrád helyenként konyhakész sablonokkal manipulál, bejárva a szórakoztatás kicsit kockázatosnak is nevezhető útját. Rutinos gyeplőtartással visz minket egy poétikus idill tájaira, s mi, a gyanútlan közönség vele andal- gunk és jól szórakozunk, kuncogunk, nevetünk, helyenként még kacagunk is. Kell ennél több? Mi tagadás, nem ártana. Viszont, ami van, az szép. Szé>- pék Márton Miklós díszlettervei, aki kiválóan dolgozik a fehér és a zöld változataival, jól karaklerizálnak Kopócs Tibor korhű jelmezei, és Dobi Géza zenéje is jól szolgálja a színpadi helyzetet. Kozári Péter koreográfiája viszont nem tudta feloldani a bevezetőben már említett ellentmondásokat. Végre-valahára visszatért a színpadra Petrécs Anni, aki a francia nevelőnőt alakította, csipetnyi kabaréízt keverve játékába. Tetszett Bugár Béla, Sípos Ernő és Dráfi Mátyás. Müncz Jónás szerepében megejtő volt Bugár Gáspár, a feleségét alakító Ferenczy Anna is jó karakterfigurával örvendeztetett meg. Udvardy Anna hatásos játéka jól Illeszkedett az előadásba. Persze, a többi színész és közreműködő is kedvemet szolgálta, jól szórakoztatott, s én szórakoztam is. Hiszen jómagam is elviselem a lebegő, rózsaszín életet. Azt a fajta idillt, ami gyanútlanságo- mat szivárványos nosztalgiába meríti, ami maga az önmagát megkérdőjelező realitás, ami nem győz meg semmiről és semminek az ellenkezőjéről. Sebaj, fő, hogy jól szórakoztam, jókat nevettem. A hiányérzetekkel meg nem kell törődnöm, hiszen a közönségsiker: kétség telen. SZIGETI LÄSZLÖ 1980. V. 23.
