Új Szó, 1980. április (33. évfolyam, 78-102. szám)

1980-04-28 / 100. szám, hétfő

Monttal o (elevenségről O f rvendetes gyarapodásról f szólhatok: a Népműve­lési Intézet nemzetiségi osztályának szervezésében újabb kétéves tanfolyam kez­dődött márciusban a gyermek színjátszócsoportok és irodal­mi színpadok rendezőinek ré­szére. Ezzel akár be is fejez­hetném a dolgot, s ahogy az szakmai körökben szokás, elé­gedetten továbbmehetnék. Több okból azonban: maradok a té­mánál. Az utóbbi időben néhányszor — bevallom: véletlenszerűen — olvastam nemzetiségi sajtónk­ban olyan írásokat, amelyek nyomán önvizsgálatot folytat­tam. Nem mintha teljesen iga­zat adtam volna az önmaguk munkáját — hibáikat, tévedé­seiket elhallgatva — védelme­ző szerzőknek, akik feltehető­leg hivatalból, a tévedés lehe­tőségét kizárva ostorozták az újságírókat, mondván: tájéko­zatlanok, nem veszik figyelem­be a realitásokat, a véges költ­ségvetést, a tanfolyamok, s fesztiválok szervezése körüli tengernyi munkát, erőfeszítést, a leküzdhetetlen helyi akadá­lyokat Tehát meditáltam. Va­lóban tájékozatlanok lennénk? Valóban csak a nagyot-monda- ni-akarás, a feltűnni-vágyás munkálna bennünk, amikor ar­ról írunk, hogy egy-egy feszti­vál résztvevőinek szállásán nincs (meleg) víz, bonyodal­mak voltak az elszállásolással stb? Arra a megállapításra ju­tottam, nevezzék a bírálatot és a bírálót akárhogyan ts, ha tárgya valóságos, égető, rá­adásul körültekintőbb munká­val eltávolítható akadályt tesz szóvá, akkor mindent vállalok. Az igazságról mindig tájéko­zottnak tudom majd magamat. Most Is, az Induló tanfolyam jövőjét féltve, célját vigyázva foglalkozom az első összejöve­tel tanulságaival. Iskolaigazgatók pecsétes le­veleivel érkeztek a résztvevő pedagógusok. így előrelátható­lag kevés lesz a hiányzó. Az érdeklődők száma olyan nagy, hogy az előre betervezett har­minc fős létszámba alig fér­nek bele. Végül is ez így van Jól. Az már kevésbé nyugtáz­ható ilyen megelégedéssel, hogy a résztvevők az első elő­adások végén nem kapták kéz­hez a tanfolyam tématervét. Látszólag ezért a tanfolyam vezetője a felelős, de ha kö­rüljárjuk a problémát, mást ál­lapíthatunk meg. Gyermek színjátszócsoportok és irodalmi színpadok rende­zőinek továbbképzése a cél. A résztvevők mindegyike peda* Amikor ők léptek színre, és megkezdték a játékot, és mond­ták frissen a versbe szedett, kacagtató nyelvi fordulatokban is bővelkedő szövegeket, mint­ha üde szellők suhantak volna át a szőgyéni (Svodín) műve­lődési ház színháztermén. De­gőgus, »gy részük kisebb na- gyobb rendezői gyakorlattal rendelkezik. A Népművelési Intézet más tanfolyamaitól el­térően homogén csoportot al­kotnak. Műveltségi szintjük körülbelül azonos, érdeklődé­sük, törekvéseik, körülményeik ugyanúgy. Ezek a tények ter­mészetükből eredően a cso­port minden egyes tagjánál megteremtették az igényt a magasabb szintű elméleti és gyakorlati ismeretszerzés iránt. Mivel tudvalevő, hogy e két szálon futó oktatást a színház- művészeti főiskolák rendezői szakán sem lehet szétválaszta­ni, nem szabad ezt megtenni egy két évig tartó tanfolyamon sem. S itt jelentkeznek azok a gondok, amelyekre már az előbb Is utaltam. Nyelvileg eleve meghatáro­zott, magyar nemzetiségű a csoport. Elengedhetetlen tehát, ben alakult, éveken keresztül Juhász Mária tanítónő volt a vezetője és rendezője, aki het­venkilenctől a Magyar Terüle­ti Színházban dolgozik, azzal a szeretettel, amely régóta él benne a színművészet iránt. Ta­lán nem tévedek, amikor azt hatatlan feladat elé a tanfo­lyam vezetője, hiszen a tan­folyam céljainak elérését leg­inkább segítő magyarországi szakembereket a Népművelési Intézet tanfolyamaira nem le­het meghívni. Indoklás nincs. Csupán az újságíró „tájékozat­lan“ megjegyzései. Először is a CSKP KB 15. ülésén elhangzott jelentés tar­talmára utalok, amely többek között az ideológiai nevelő munka ma, valamint a jövőben érvényes elméleti és gyakorla­ti útmutatásait tartalmazza. Ebben többek között szó van az iskolai nevelésről, a gyere­kek szabadidejének értelmes, a szocialista ember nevelését szolgáló kitöltéséről. S ha nem tévedek, a tanfolyam köz­vetve ezt szolgálná. Ebben a dokumentumban olvashatjuk: „ ... a szocializmus világa ... megalapozta az új erkölcsöt, tóm ebben az előadásban. Öröm­mel tölt el, hogy Juhász Mária távozásával nem szakadt meg a folytonosság, és hogy ismét ennyi fiút láttunk egyszerre a színpadon, mert ugye a lányok, köztudottan, szívesebbén vál­lalkoznak szerepekre, közülük többen is álmodoznak színészi pályáról, mint a fiúk közül. Jankulár István, Szeifert Béla, Kovács Dániel, Pralovszky László, Izsák József, Berta Te­réz, Kanyicska Tibor és társaik, akiktől elnézést kérek, hogy nem említem őket név szerint, bizonyára olyan kedvvel játsza­nak, mint amilyen kedvvel ját­szottak Juhász Mária Idejében az akkor szereplők, akik idő­közben elhagyták az iskolát, a közös játékból Is fakadó él­ményekkel a szívükben. Az V. Dunamenti Tavasz gyermekfesztiválig még sok víz lefolyik a Dunán, tehát nemcsak az előadás csiszolásá­ra van még idő, hanem arra is, hogy az Arany Sassal más Iskolákba is ellátogassanak a kürti tanulók, talán kedvet is csinálván többeknek ehhez a mással pótolhatatlan tevékeny­séghez. —bor • ĺ usarnap este van, a té- jjyr vében Balázs Samu disku- ™ rál Tolnay Klárival, aki pár perccel előbb babafe/et festegetett, de a két színész hiába alakit ragyogóan, nem tudok figyelni rájuk, mindun­talan a kicsavart babajej jele­nik meg előttem, hozzá a baba­test, fejetlenül, ami nem vélet­len, hiszen a mai vasárnapi délután veszettül fejetlen volt, olyannyira az, hogy most re­megve s magunkat féltőn büty­kölöm az írógépet, mert tanul­ságként el kell mondanom ezt a fejetlenséget, ami azzal kez­dődött, hogy e csallóközi já­rási város színjátszócsoportja órákat várt a teherautóra, ami­vel a díszleteket szállították volna egy tízvalahány kilomé­terre fekvő községbe, de a te- herautó nem érkezett meg, pe­dig X, a szövetkezeti elnök megígérte, hogy itt lesz, és Y, akit hadd nevezzek felelős szervezőnek, el is hitte neki, de miért is ne hitte volna el neki, hiszen X, a szövetkezeti elnök valószínűleg kiadta a pa­rancsot, hogy a teherautó este hat órakor legyen a művelődési ház előtt, ahol vártak rá a tech­nikusok és az amatőr színé­szek, akik talán nem csupán a ma esti tv-filmről maradtak le a színjátszásba vetett hitük­től indítotton, csakhogy a te­herautó sofőrjével valószínűleg történt valami, és nem jött he­lyettes másvalaki, nyilvánva­lóan a valószínűleg kiadott pa­rancsot nem ellenőrizte senki, mellékes kérdés volt tehát a kölcsönígért teherautó, amiért talán fizetni sem kellett volna a színjátszócsoportnak, mert, ugyebár, a szövetkezet támo­gatja a szocialista kultúrát, csakhogy az, hogy ingyen adja a teherautóját, még nem jogo­sítja fel öt arra, hogy az a teherautó, vagy egy másik te­herautó ne jelenjék meg az ígért időpontra, tudniillik a színháznak megvan a maga szervezői eszköztára, amely­ben többek között megtalálha­tó a plakát is, ami értesít ar­ról, mi a darab címe, kik játsz- szák, hol és hány órakor kez­dődik az előadás, és ez a szer­vezői eszköztár nem szereti le­járatni magát, ahogy a közön­ségszervező sem, aki, mint két órával ezelőtt, úgy háromne­gyed nyolckor megtudtam, ki­válóan végezte a tizenvalahány kilométerre fekvő művelődési ház fiatal, ambiciózus igazgató­ja, Z személyében a feladatát, hiszen nem csupán a saját fa­lujából, de távolabbi községből is szervezett nézőket, akik kü- lönbusszal meg is érkeztek, csakhogy azonnal fordulhattak vissza, mert az X szövetkezeti elnök megígérte teherautó há­romnegyed nyolcra sem érke­zett meg a járási városka mű­velődési házához, ahol azon­ban sajnálatra méltóan to pör­gött Y, a felelős szervező, s nekem, ml tagadás, volt egy gyenge pillanatom, amikor még megszántam is őt azért az em­beri esendőségért, ami bennem is megvan, s ami a színjátszó­csoport valamennyi tagjában a cserbenhagyottság érzéseként áradt szét, de miután Y arra kért, ha telefonálok Z-nek, a tizenvalahány kilométerre fek­vő művelődési ház fiatal igaz­gatójának, akkor ne azt mond­jam, hogy nem érkezett meg a teherautó, hanem azt, hogy az egyik színész megbetegedett, vagyis arra kért, hogy hazud­jak, ez megbénított, s csak da­dogni tudtam, nem értettem, miért nem lehet az igazat kö­zölni azokkal, akik bizalom­mal voltak a színjátszócsoport iránt, s vasárnap este elindul­tak a színházba, miért kellett volna hazudnom Z-nek, miért, most sem értem, hiszen ha va­laki nem állta a szavát, akkor meg kell nevezni azt a valakit, vagy hiába szólunk erről ve­zércikkekben, plénumokon, sze­mináriumokon, mindenütt be­szélünk erről, és mégsem mond­juk az igazat, netálántán azért nem, mert meg kell térítenie valakinek az eladott jegyek árát, a közönségszervezésbe fektetett munka bérét, a már említett különbuszt s azt is, amivel a színjátszócsoport tag­jai utaztak volna az előadásra, nem szólva arról a megfizet­hetetlen kárról, ami a csoport tagjait érte, hiszen egy járás­ban futótűzként terjedhet: ígér­getik csak, hogy jönnek, szer­ződéseket írnak alá, de teher­autót már nem tudnak szerez­ni, magyarán, fejetlenek ők, fe­jetlenek és kész, nem érdemes szóba állni velük, kockázatos, s bár másként, de ezt fogal­mazta meg néhány perccel ez­előtt Z, a tizenvalahány kilo­méterre fekvő művelődési ház fiatal igazgatója is, akivel tisz­ta szívemből együttéreztem, amikor kifejtette, hogy a leg­közelebbi előadásra nagyítóval keresheti, mágnessel húzhatja be a nézőtérre az embereket, mégsem lesz telt ház, s vere­sége már-már szánalmassá tet­te, akár engem a tehetetlenség, s bizonyára végső elkeseredé­sében fejetlenül mondta, olyan „reklámot" biztosít e színját­szócsoportnak, hogy ezentúl se­hol nem fogadják öt a kollégát, végső elkeseredésében és meg­gondolatlanul mondta ezt, hi­szen a telefonbeszélgetésből ki kellett volna éreznie, hogy nem a csoport tagjai a hibá­sak, ők játszani akartak, sze­rettek volna, de a bűvös gépe­zet meghibásodott, vagyis vala­ki fejetlen volt, ami bizonyára igy vagy úgy, de meg lesz ma­gyarázva, maximum egy dorgá­lással el lesz simítva, végül is, nem nagy ügy, pedig valameny- nyien tudatosíthatnánk, hogy most is, mint annyiszor gazda­sági és kulturális életünkben, az ellenőrizhetetlenül hagyott utasítás, a következetlen szá­monkérés a ludas, holott a kö­vetkezetes. ellenőrzés elenged­hetetlen, s hogy ezt elmond­jam, újra tárcsáztam Z-t, a fia­tal., ambiciózus igazgatót, akt vereségében ellenpropagandá­val rémisztgette a c oortot, újra tárcsáztam a számat, hogy megmondjam neki, nem ez az igazi elégtétel, hanem... de mindig másvalaki jelentkezett, majd a nulla hetet tárcsáztam, utána hat számjegyet, hogy mindezt elmondhassam főváros­ban élő barátnőmnek, akivel egyben a holnapi szolgálati utunkat is szerettem volna meg­beszélni, de ott is mindig más­valaki jelentkezett, s amikor már harmadszor vette föl Cvik­la nevű polgártásunk a kagy­lót, dühében elmagyarázta, mi­ként lehet időlegesen megsza­badulni a telefonhálózat e kór­jától, s én, persze, szót fogad­tam neki, ami abból állt, hogy a nulla hét után más telefon­számot kellett kitárcsáznom, nem azt, amit eddig, de már a negyedik számjegy után vijjog­ni kezdett a hallgatókészülék, valahogy így: íúá, íúá, lúá, de türelmes maradtam, újratár­csáztam a barátnőm számát, aki végre bejelentkezett, s én mi mással kezdtem volna, mint a telefonkezelők szidalmazásá­val, hiszen ha egyszer fölemel­ték azaz módosították a beszél­getések árát, akkor legyen szí­ves a drága posta, dolgoztas­son precíz gépekkel, amelyek nem tévednek annyit az ügyfél zsebére, mert ugyebár, ha vala­ki következetlen a reá bízott szolgáltatások teljesítésében, akkor fejetlennek is minősít­hető, s felháborodásomat oly szavak kíséretében ecseteltem a barátnőm fülébe, amelyek nem tűrik a nyomdafestéket, majd hozzáfűztem, ha ily felelőtlen a telefonszolgáltatás, akkor föl kell cserélni egy jobbal, s azokat, akik így dolgoznak, ugyancsak ki kell cserélni, mert nem szocialista módon dolgoznak és élnek, ellenkező­leg, megengedhetetlen módon szedik ki az ember zsebéből a pénzt, de mindezt persze fejet­lenül mondtam, mintegy önma­gommal bizonyítva, hogy a fe­jetlenség ragályos, amit to­vább bizonyított Q, n telefo­noskisasszony, aki nyilvánva­lóan belefülelt a készülékembe, mert amikor őket szidtam, ki­kapcsolt a világ telefonhálóza­tából, de most, éjjel tizenegy­kor, e lávaként feltörő egyet­len mondat utolsó szavainak leírása előtt fölemeltem a kagylót, s megnyugvással hal­lottam, már nem süketnéma, visszakapcsoltattam a világ tele­fonhálózatába, ami ékesen bi­zonyítja,. nem csupán én, de Q, a telefonkisasszony is ráébredt arra, hogy kikapcsolt készülé­kemmel nem keres a posta, avagy, hogy a fejetlenség ha­szontalan dolog, hiszen egy­másnak ártunk vpIp. SZlGfc.il LÁöZLU A kürti Arany Sas rültünk, jól szórakoztunk mi, felnőttek is, nem csupán a helybeli gyerekek, akik ugyan­csak élénk figyelemmel kísér­ték Arany Sas történetét a Kürti (Strekov) Magyar Taní­tási Nyelvű Alapiskola tanu­lóinak előadásában. Különösen a keretjáték, az „indiánosdi“, sikerült kitűnőre, kevésbé volt lendületes a „királyok kora", amelybe álmában kerül az „in­dián főnök“, hogy aztán cso­dálatos kalandozások végén, „lefejezésének" pillanatában fölébredjen és levonja álombé­li útjának egyik legfontosabb tanulságát: tanulni érdemes, ta­nulni kell, különben könnyein veszélybe kerül az ember. A kürti csoport hetvennégy­mondom, hogy hagyományt te­remtett ő a kürti iskolában, több sikeres előadást rendezett — nemcsak a szereplő gyere­kek örömére, hanem sok-sok gyermekére, a Dunamenti Ta­vaszon is. A csoport mostani vezetője, a tavaly érettségizett Izsák Ferenc az ő tanítványa volt, tanítványa az osztályban, tanítványa a színpadon. És hogy nem is akármilyen — bi­zonyítja Kónya József Arany Sas című gyermekdarabjának ez a mostani előadása. Nem tu­dom mennyit segítettek Izsák Ferencnek és a szereplőknek a pedagógusok vagy mások, én mindenesetre egy nagyobb kö­zösség, az Iskola közössége munkájának eredményét is Iá­Egy tanfolyam kérdőjelekkel hogy előadókat először hazai magyar szakembereink között keressünk. Nos, Itt be kell val­lanunk, mivel gyermekszínját­szásról van szó, ez aligha si­kerül. A csehszlovákiai magyar hivatásos felnőtt színjátszás­ban sikerrel dolgozó szakem­berek aligha tudnak majd ér­demlegeset mondani a többsé­gükben sokéves pedagógiai gyakorlattal rendelkező embe­reknek. Hangsúlyozom: nem színháztörténeti és színházel­méleti „mi micsodára“ gondo­lok. Ezt bizonyára színvonala­san elmagyarázzák majd a hallgatóknak, ha eljön az ideje. Évek óta folyik a vita a gyermekeknek szánt, felnőt­tekkel játszatott színházról, valamint a gyermekek lelki prediszpozíciójára építő, sze­repjátszó, kreatív és a felnőt­tek színházának hagyományait átvevő, annak stílusát utánzó gyermekszínjátszás hívei kö­zött. Ezért is születtek csak részeredmények, elszórtan megjelenő tanulmányok. Nincs egy átfogó, minden szempon­tot, irányzatot felvázoló könyv. A lehetséges utak megmutatá­sa volna a cél. Annál is in­kább, mivel a két év nagyon rövid idő és az elméleti dol­gokat háziolvasmányként is kötelezővé lehet tenni. Ebben a témakörben pedig elmélyült gyakorlati munkát folytató hazai magyar szakember nincs. Igaz, nagyszerű szlovák és cseh gyermekegyüttesek dol­goznak, amelyeknek rendezőit is meghívják majd egy-egy elő­adásra. De, amint azt már előbb is említettem, az anya­nyelvi kultúra és gondolkodás, valamint a kreativitás fejlesz­tése a cél. Ehhez pedig fon­tos, hogy a rendezők munka­nyelvét beszélő, a témában és a szakterületen otthonosan mozgó előadókat hívjanak meg. Ezért kerül időnként megold­az emberek és a népek közti kapcsolatok új alapelveit, az egyenlőségnek, kölcsönös tisz­teletben tartásnak, segítség- nyújtásnak és az elvtársi együttműködésnek alapelveit. A testvéri szocialista országok között szilárdulnak a megbont­hatatlan kapcsolatok, fejlődik az egyes országok és az egész közösség gazdasági, valamint társadalmi fellendülését meg­gyorsító sokoldalú együttműkö­dés“. Akik ezt figyelmen kívül hagyják, aligha végzik fele­lősséggel munkájukat. Infor­mációim szerint a Népművelé­si Intézetnek sokszor deklarált és még többször dicsért kap­csolatai vannak az intézmény magyarországi megfelelőjével. Ennek ellenére érthetetlen, hogy a tömeges kiadványcse­réket (akár árusítással is) mind a mai napig nem tudták megoldani. Még érthetetlenebb, hogy az előadók cseréjét sem. Viszont a csere kérdését a nemzetiségi tanfolyamok ese­tében az eddigieknél sokkal rugalmasabban kellene kezel­niük, nem az oly jól ismert „ahány fő oda, annyi fő ide“ alapon. Feltételezéseim szerint ez nem is annyira anyagi kér­dés, mint inkább emberi fele­lősségtudat, elhivatottság és társadalmi elkötelezettség kér­dése. Abban, hogy egy-egy fesztivál zsűrijében dolgoznak magyarországi szakemberek, csoportokat küldünk vendég- szereplésre, nem merülhet ki az együttműködés. Egy véges költségvetési ke­rethez szabott tanfolyamot maximálisan kell kihasználni, úgy, hogy a nem kis költség­gel összehívott és elszállásolt hallgatók a lehető legmagasabb szintű, szakmailag a legmeg- alapozottabb előadásokat hall­ják. S ez nem mond ellent társadalmi törekvéseinknek, sőt segíti megvalósulásukat. DÜSZA ISTVÁN

Next

/
Thumbnails
Contents