Új Szó, 1980. március (33. évfolyam, 52-77. szám)
1980-03-19 / 67. szám, szerda
GAZDASÁGUNK TOVÁBBI SIKERES FEJLESZTÉSÉÉRT Ľubomír Sfrougctl elvtárs beszéde a tervszerű irányítás tökéletesítésével foglalkozó országos aktívoértekezleten M beszéd első részét tegnapi számunkban közöltük,) Ezért a helyzet javítását már a tervben el kell kezdeni, hogy az kifejezze a termelés szükségleteit, s kitérjen az új technika előkészítésének egész folyamatára egészen a felhasználásig, hogy szoros kapcsolatba hozza a mű- szaki fejlesztést a beruházásokkal. Az itt felsorolt indokok alapján (így tűnik, hogy át kell értékelnünk á kutatási és fejlesztési alaphoz való1 eddigi viszonyulást. Abból kell kiindulnunk, hogy ezt stratégiai jelentőségű tényezőként a kellő módon szükséges fejleszteni, szervezni és irányítani. A gazdaság fejlődése a 80-as években ezt feltétlenül megköveteli. Elsősorban kifejezőbben kell koncentrálni a kapacitásokat. A jelenlegi állapot, amikor a vállalati szférához tartozó kutatási és fejlesztési potenciál csaknem 1400 munkahelyen szóródik szét, miközben többségük csak néhány tucat dolgozót foglalkoztat, aligha alkalmas a kívánt szerep betöltésére. Fel kell számolni továbbá az eszközök lineáris elosztásának a gyakorlatát. Saját kutatási és fejlesztési alapunk erőit meg kell hatványoznunk a világ tudományos-műszaki ismereteinek szélesebb körű kihasználásával. Ehhez természetesen el kell készíteni az alapvető kutatási munkák igényes programját szerződéses alapon, fejleszteni kell a termelési kooperációt az iparilag fejlett országokkal, főleg a szocialista gazdasági integráció keretei között. Emellett rugalmasabb, de megfontolt li- cencpolítikára van szükségünk. Már abból is, amit itt röviden felsoroltam, világosan kitűnik, hogy ezen a területen sok munka gyakorlatilag még csak előttünk van. NÖVELNI KELL A TERMELÉSI-GAZDASÁGI EGYSÉGEK FELELŐSSÉGÉT Már rámutattam, hogy a külső változásoknak a gazdaságunkra gyakorolt hatása sokkal nagyobb, mint ahogy azt: a 6. ötéves terv előkészítési szakaszában feltételeztük. Ugyanakkor gazdaságunk sem alkalmazkodott ezekhez a feltételekhez olyan rugalmasan és energikusan, ahogy azt a helyzet megkövetelte és megköveteli. Az nem jelent megoldást, ha csökkentenénk a külkereskedelem dinamikáját. Elsősorban arra van szükség, hogy maximálisan serkentsük az exportteljesítményt, növeljük a külkereskedelmi ügyletek hatékonyságát. Halaszthatatlanul szükséges, hogy a termelés maximálisan hasznosítsa a behozott, nyersanyagokat, s a kivitelben lényegesen magasabb árakat érjünk el. Ez az egyedüli egységes és szükségszerű út a világpiacon megnyilvánuló áringadozások hatásainak csökkentéséhez. Ezt a célt követik a komplex intézkedések is, amelyeket azonban sokkal részletesebben ki kell még dolgozni. A komplex intézkedések igen fontos vonása a közvetlen kapcsolatok megszilárdítása a terv és az önálló elszámolási rendszer között. A minőségi tervmutatók rendszerének hangsúlyo zása egyúttal új alapot teremt a források képzéséhez és az eszközök elosztásához az önálló elszámolásból eredő felelősség szilárdítására, az anyagi ösztönzők hatékonyságának növelésére. Általánosan érvényesítjük azt az alapél vet, hogy a pénzügyi és az ösztönzési alapok képzése és elosztása teljes mértékben függ majd nemcsak a tervezett nyereség elérésétől, hanem a konkrét minőségi szempontok teljesítésétől is. Ez kifejezetten növeli a termelésigazdasági egységek felelősségét a gazdálkodás eredményeiért. Elsősorban ezekben kell biztosítanunk, hogy az irányítási rendszer mechanizmusa rendszeresen növelje a termelés hatékonyságát, s összefüggő kapcsolat alakuljon ki az egyes üzemek, vállalatok, termelési, kutatási, értékesítési és egyéb egységek gazdálkodása között Ehhez arra van szükség, hogy a CSKP XV. kongresszusán elfogadott határőr zatok értelmében fokozott figyelmet szenteljünk a termelési-gazdasági egységek építésével kapcsolatos szervezési kérdéseknek, belső felépítésüknek az egyes vállalatok és üzemek közötti viszonyoknak. Kifejezettebb haladást kell elérnünk abban az, irányban, hogy a termelési-gazdasági egység az irányítás alapvető szintjévé váljon az önálló elszámolás rendszerében, hogy felelősséget viseljen az irányított szakágazat fejlődéséért, a népgazdaság folyamatos ellátásáért, az egységes műszaki és beruházási politika megvalósításáért, az Irányítás és a szervezés hatékony módszereinek fejlesztéséért. Egyelőre ez még nincs így. Mindez nem valósulhat meg egyszerre, a problémákat fokozatosan kell megoldani. Az elképzelésünk olyan, hogy két év lefolyása alatt ki kellene dolgozni az ágazatok, a termelési-gazdasági egységek és a vállalatok irányításának fejlesztési programjait, amelyekben a fő súlypontot ezekre a kérdésekre kell helyezni. A2 eddigi állapothoz viszonyítva a beruházások szakaszán is erősíteni kell az önálló elszámolás szerepét. Ezek finanszírozásában a döntő hányadot a vállalatok és a termelési-gazdasági egységek saját pénzügyi forrásai, valamint a bankhitelek fogják képezni. Az állami költségvetésből csak kivételes esetekben juttatnak majd dotációkat. Ezt a nyereségelosztásnál is figyelembe fogjuk venni, ami azt jelenti, hogy csökkentjük az állami költség-' vetésbe irányuló elvonásokat. Tájékoztató jellegű számítások szerint a szükségletek finanszírozására a jövőben a nyereségből származó saját források 30—37 százaléka használható fel, a jelenlegi 22—28 százalék helyett. Ez nagyon lényeges mértékű növekedés. A tapasztalatok majd megmutatják, hogy célszerű lesz-e a további szakaszban a részarány még nagyobb növelése, ahogy azt a Szovjetunióban és néhány más szocialista országban már ma is alkalmazzák. Az ebben az irányban hozott intézkedések egyrészt megerősítik a központ szerepét a beruházási politika koncepciós jellegű irányításában, s lényeges mértékben növelik a vállalatok és a termelési-gazdasági egységek felelősségét annak hatékony megvalósításában. Ezek és a további intézkedések arra irányulnak, hogy a termelési-gazdasági egységek és a vállalatok figyelme elsősorban a létező állóalapok optimális kihasználására irányuljon, s új beruházások eszközlésére csak az összes tartalék kimerítése után kerüljön sor. Döntő szerepet játszanak majd itt a termelési alapok jövedelmezőségi mutatói, továbbá az állóeszközök kihasználásának a foka, esetleg a műszakszám is. Ez tehát azt jelenti, hogy a beruházások hatékonysága közös elbírálás alá kerül az állóeszközökkel való gazdálkodás hatékonyságának általános értékelésével. Az eddigi állapot, amelyben a beruházások megvalósítása alapjában véve független volt az állóeszközökkel való gazdálkodástól, aránytalanul nagy nyomást gyakorolt az új beruházások eszközlésére, miközben csökkent a létező állóalapok kihasználási foka. Ezzel magyarázható az is, hogy több kapacitásnál hosszabbra nyúlik a befektetett eszközök megtérülési ideje. Méghozzá a gazdasági mutatókra gyakorolt hatás nélkül, az adott termelési-gazdasági egység vezetőire és kollektíváira háruló következmények nélkül. így aztán mindannyian viseljük ezeket a következményeket. Érthető, hogy ilyen anonimitásban nem lehet gazdálkodni. AZ IGÉNYES FELTÉTELEK MINDENKIRE VONATKOZNAK A termelési-gazdasági egységek és a vállalatok új gazdálkodási szabályzatainak érvényesítése nagyon igényes és nem egy esetben kellemetlen feladat lesz. Nyíltan kijelentjük azonban, hogy ezek elkerülhetetlen intézkedések. Ezek mindenki számára igényes feltételeket teremtenek, s elsősorban a vezető dolgozók és a kollektívák képességein mölik, hogy miként birkóznak meg a feladatokkal. Saját munkájuk eredményei szerint hozhatják létre a forrásokat saját fejlődésükhöz, s a szó szélesebb értelmében a dolgozók életfeltételeinek fejlesztéséhez is. Az érdemek szerinti megkülönböztetés alapelvét arra kell kihasználnunk, hogy az intenzív fejlesztés irányzatának megvalósításában minél rövidebb idő alatt minél nagyobb eredményeket érjünk el. Ezért a komplex intézkedésekben bizonyos változásokra kerül sor az egyének és a kollektívák anyagi érdekeltségének rendszerében. Azt akarjuk elérni, hogy a munkabér valóban egyenértékű legyen azzal az eredménnyel, amelyet a munka a társadalom számára létrehozott. Hiszen az emberek és a kollektívák nem dolgoznak egyfor mán, ezért helyénvaló ha az, akinek jobb eredményei vannak, többet keres mint az, aki rosszabbul dolgozik. Nem érjük el a céljainkat a munkatermelékenység és a bérek viszonyának fejlődésében. Az ötödik ötéves tervídő- szakban a munkatermelékenység csaknem kétszer gyorsabb ütemben növekedett az átlagbérek növekedésénél. Ugyanilyen fejlődést feltételeztünk a hatodik ötéves tervidőszakban, de a valóságban a bérek csupán 80 százalékos arányban támasztották alá a munkatermelékenység növekedését. Ezért a bérköltségek részaránya is lassúbb ütemben csökken a termelés értékében, mint ahogy a tervben feltételeztük. ' Az egyes vállalatok közötti különbségek a béralap-képzés színvonalában és dinamikájában nincsenek arányban a munka és a gazdálkodás eredményei között megnyilvánuló különbségekkel egyrészt a mennyiség, de főleg a minőség és a műszaki színvonal szempontjából. Emellett a hatékonyság, a minőség és a kiviteli feladatok döntő céljaira mindeddig a béralapnak csupán 4 százalékát sikerült lekötni. Az elfogadott intézkedések abból a feltevésből indulnak ki, hogy a béralap kereteinek meghatározásánál a továbbiakban nem az elért bevételeknek, az árutermelés volumenének stb., lesz meghatározó szerepük. Mindannyian tudjuk, hogy ezek a mutatók gyakran az anyagigényes termelést, a célszerűtlen kooperációt részesítették előnyben. Az alapbérek kereteit a vállalatok saját teljesítményétől tesszük függővé, amelyben nem szerepelnek az anyagköltségek, s ezzel egyúttal a bérek és a nemzeti jövedelem fejlődése is szorosabb összefüggésbe kerül. Emellett a hatékonyság növelésében megnyilvánuló anyagi érdekeltség az állóalapok jövedelmezőségi mutatójára is kedvezően’ fog hatni, amely viszont a mozgóbér képzésének lesz a szempontja. Ezek az intézkedések kifejezően megszigorítják a béralapképzés feltételeit, növelik a bérek ösztönző hatását, s feltételeket teremtenek a keresetek nagyobb megkülönböztetéséhez az elért eredmények alapján. Mindez sokkal nagyobb igényeket támaszt a tervfeladatok kiegyensúlyozott elosztásával és lebontásával szemben, az árrendszer színvonalával szemben, s főleg nagy megfontoltságot és felelősséget követel meg a bérgazdálkodásban. Annak érdekében, hogy növeljük az anyagi érdekeltséget a tartalékok rugalmas és rendszeres feltárásában — a feladatok és a tervezés szempontjainak hosszú távú jellegével összhang ban — az egész ötéves tervidőszakra meg kell határozni a béralapok és az elért eredmények közötti kapcsolatok rendszerét. Már sok igyekezetei kifejtettünk abban az irányban, hogy a munka bérezés rendszere hatásosabb legyen, bogy jobban kifejezze a munka szerinti elosztás szocialista elvét. Az elért eredmények azonban távolról sem felelnek meg jelenlegi szükségleteinknek. Egyrészt állandóan az egyenlősdi problémájával, másrészt viszont aránytalanul nagy kereseti különbségekkel is találkozhatunk. Hiányzik a bátorság a me.c szokott arányok koncepciós megváltoztatásához, a nagyobb különbségek érvényesítéséhez a bérek színvonalában, a teljesítmények és a munka minősége alapján. Nehezen sikerül le küzdeni az átlagosság légkörét és mentalitását. A munkaeredmények értékelési mércéi sem megbízhatók, s gyakran teljesen hiányzanak. Az iparban a mún- kaszükségleti normákat csak a dolgozók nem egész 40 százalékánál alkalj mázzák, miközben ezek jelentős része nincs összhangban az elért műszaki-szervezési színvonallal, s így a normákban olykor igen jelentős időtartalékok rejlenek. A munkaszükségleti normák alacsony színvonala néha szükségessé teszi az ún. „béŕplafon“ bevezetését, ami azt eredményezi, hogy a teljesítménynormákat csak bizonyos szintig teljesítik. Emellett a munkásfoglalkozások jelentős kategóriái számára, főleg a segédmunkáknál és a kiszolgáló szakaszokon, s alapjában véve a műszaki-gazdasági dől' gozók egész apparátusában teljese» hiányzik a munkateljesítmény folyamatos értékelési rendszere. Nagy problémát jelent az is, hogy hiányzanak a szempontok az érdekeltség hatékony formáinak bevezetéséhez a termelés minőségében, a nyers- és az alapanyagok, az energia, az üzemanyagok, a termelőeszközök stb, észszerű kihasználásában. Például számos gépipari, vegyipari, faipari és építőipari vállalatban az anyagtakarékos- ságra irányuló érdekeltséget csak a dolgozók 20 százalékánál érvényesítik s 50 százalékot sem tesz ki azoknak az aránya, akik a minőségben vannak érdekelve. Szükséges lesz átdolgozni gyakorlatilag a prémiumok és jutalmak egész eddig érvényes szabályozási rendszerét. A tökéletesebb, pontosabb normák alapján új mutatók kerülnek ebbe « rendszerbe, amelyek az állami terv feladataiból indulnak ki, éspedig úgy, hogy összhangban legyenek až egyes dolgozók munkakörével és felelősségével, s összhangot .biztosítsanak a források képzése és a dolgozók igényei között. Fel kell számolni az eddigi helyzetet, amikor a kollektívák és az egyének számára lazább mutatók vannak érvényben, mint amilyeneket terv megkövetel, globális és nem személyre szóló mutatók, amelyeket a dolgozók sokszor nem is ismernek, és? .így nem is gyakorolhatnak azokra ak tív hatást. Bátrabban kell értékelni és jutalmazni azokat a dolgozókat, akik kiváló eredményeket érnek el, s munkájuknak rendkívül nagy a társadalmi jelentősége. Elsősorban az alkotókról, s a tudományos-műszaki haladás előrevivőiről van szó. Náluk is érvényesíteni kell az érdemek alapelvét, s ezt az erkölcsi elismerés magas fokával kell egybekapcsolni. A dolgozók minden csoportjánál nemcsak a teljesítményt és a gazdasági eredményt fogjuk ösztönözni, hanem a felelősséget is megköveteljük az eredmények eléréséért. Nyíltan meg kell mondani, hogy egyes dolgozóknál meg kell követéin» a jelenlegi kereseti szintjük alátá masztását az eddiginél lényegesen nagyobb munkaigyekezettel. Azok, akik tartósan nem tudnak megbirkózni a feladataikkal, számoljanak azzal, hogy ez megfelelő következményekkel fog járni a bérükben. Látni kell, hogy a munkabérezés említett alapelveinek következetes érvényesítése egy megkülönböztetési fo lyamatot indít el, ami az egész gazdasági szférában nagyon igényes lesz és konfliktusokkal fog járni. Érzékenyen, de elvszerűen kell eljárni, hogy elérhessük törekvéseink célját: az anyagi ösztönzés hatalmas erejének kihasználását a hatékonyság növelésének támogatására, a munka minőségének javítására, s a munkaerővel való ésszerű gazdálkodásra. A NORMÁKNÁL KELL KEZDENI Az elfogadott intézkedések távolról sem merítenek ki mindent, amit az irányítás szakaszán meg kell oldanunk. Egyetlen rendszer sem hat automatikusan és kizárólag csak pozitív irányban. Ráadásul a bevezetésre kerülő változások konfliktusokat is okoznak. Ezért itt a közvetlen irányításnak, a vezetők magas fokon felelős és aktív tevékenységének, az irányítási munka módszerei, stílusa és szervezése állandó tökéletesítésének, a hatékony politikai munkának pótolhatatlan szerepe van. Nagyon pontosan kifejezte ezt Husák elvtárs a CSKP KB 14. ülésén, amikor kijelentette: „A közvetlen irányításnak továbbra is pótolhatatlan jelentősége lesz, amelyben eddig nagy fogyatékosságaink vannak. A központi szervekben, a termelési-gazdasági egységekben és a vállalatokban ebben az irányban sok az ösztönösség és a sablonosság. Vannak ugyan jó példáink is, javulás is mutatkozik, de általában véve nem értünk el olyan haladást, amilyen a jelenlegi feladatok szempontjából szükséges lenne." Ez pontos elemzése annak az állapotnak, amelyet a következő időszakban kifejezetten meg kell változtatnunk. A népgazdaság irányítási rendszerének tökéletesítése és a közvetlen- irányítás tökéletesítése afféle közlekedő edényt képez, két egymást kölcsönösen kiegészítő- tényezőt. Ez az egység különösen fontos most, amikor az irányítási rendszer fejlesztését a hatékonyság növelésére és a minőség javítására összpontosítjuk. A rendszer jó és hatékony működésének, valamint az érdemek alapelve következetes érvényesítésének egyik alapvető feltétele a vállalati szféra tevékenységének lényeges javítása a normák és a kalkulációk területén. A termelés szabványszerű alátámasztásában fennálló helyzet nálunk egyáltalán nem kielégítő. Habár az egyes szakágazatokban eltérőek a viszonyok, a normák és a normázás színvonala általában véve alacsony, tehát nem képezhetnek reális alapokat az árak tervezéséhez és képzéséhez. (Folytatás az 5. oldalon)
