Új Szó, 1980. február (33. évfolyam, 27-51. szám)

1980-02-12 / 36. szám, kedd

Talpalatnyi boldogság ,, , és elindult a körhinta, A nyikorgó láncok egyre feszül­tek, a falusi búcsú vásári zené­je sikongatással folyt össze a magasban. Bíró Máté a szélnél is sebesebben repült a szerető­je után. Egyik kezével a láncot szorította, másikkal a lány fe­lé hadonászott. Amikor elérte őt, magához bilincselte, jó nagy csótkot nyomott a nyakába, s összegabalyodva repültek az árnuló tömeg felett. Csupán a nap nevetett rajtuk. S ők fü- rödtek a fényében. 1947 tavaszán, két évvel a felszabadulás után egy alacsony termetű parasztfiú jelentkezett a budapesti Színiakadémián. Balmazújvárosról utazott fel a fővárosba, maga mögött hagyva népes családja mindennapi gondjait, örömeit, a frissen tka­pott föld illatát, a libalegelő nyugtató biztonságát. Nem egyedül jött; a főiskola kapui tárva-nyitva álltak a munkásság és parasztság gyermekei előtt. A tizenhét éves fiú azonban kü­lönbözött társaitól. Arca, tekin­tete felhőtlen ragyogást, har­matos naivságot tükrözött. Pa­raszti darabosságból, keserű gyanakvásból egy fikarcnyi sem volt banne. Másnap vagy harmadnap szó­lították felvéte­lire. A helyiség, ahol átlépte szí­nészi pályájá­nak küszöbét tágas volt, kon­gott az üresség­től. Soós Imre nadrágban, Ing­ben, mezítláb állt a vizsgabi­zottság előtt. ( „Magunkban valamennyien derültünk rajta — nyilatkozta egyik főiskolai tanára —, bősz- szúsak Is vol­tunk egy fárasz­tó vizsganap után, hogy mi­féle zavaros am­bíciók hordják ’ ’ ~ nekünk eze- szeren- ,'ikÖ­-yzet­.tttot adta neki, hogy tijen föl a színpadra és ,atsszon el egy született arisz­tokratát ... 0 fölment, leült egy székre, zavarában még a koffe­rét is az ölében felejtette. »Ott egy sétapálca!<e, mondta az elnök és egy végzős növendék vigyorogva nyújtott feléje egy csont fejes pálcái a súgőlyuk mellől. De Soós Imre nem vet­te át. Csak ült a széken, két keze a koffer tetején és né­zett ránk lefelé ... Tűnődve, sértetten ős roppant megvetően nézegetett bennünket olyan so­káig, hogy nagyon kínossá vált. Már-már zavartan közbeszóltam volna, hogy kezdje végre a já­tékot, amikor hirtelen észrevet­tük, hogy már régóta játszik, hogy kínosan feszengünk, mert tekintetéből a megalázott, ne­messég fájdalma, fölénye és gőgös megvetése sugárzik fe­lénk ... Ez volt az ő arisztokra­tája .." ) Amikor kiküldték, a parketton maradt a lába nyo­ma ... Fóis'kolai tanulmányait Gel- lért Endre és Rátkay Márton irányította. Egy napon a Kar­rt y ónét próbálta az osztály. Soós Imre a rokokó ficsúrt ját­szotta; Rátkay, a kor kimagasló színészegyénisége pálcával a kezében mutatta meg a figura mozgását. Soós Imre átvette a pálcát, megforgatta az ujjai ikö- zött és úgy ment végig a szín­padon, mint aki egész életében márványpadlón járt. Másodéves volt, amikor az If- iü Gárda Szerjózsájaként az előadás legmegrázóbb alakítá­sát nyújtotta a Nemzeti Szín­házban. Rekedtes hangja, ízes magyar beszéde, plasztikus em­berábrázoló készsége gyorsan az élvonalba emelte. Első filmszerepét a Talpalat­nyi földben kapta. A Ludas Ma­tyíban már főszereppel bízták meg. ((„Amikor próbafelvételre hívták, még nem volt biztos a címszereplő — mesélte Horváth Teri, aki a mesebeli libapász­tor kedvesét keltette életre a filmben. — Tudok egy jó Ludas Matyit, szóltam Nádasdy Kál­mánnak. A Soós Imrét. Nagyon fiatal, hangzott a válasz. De még az öreg bakteri is el tudja játszani, ellenkeztem. Es azt is, hogy megcsapta a vonat sze- le... Amikor aztán öt is kihív ták a filmgyárba, arra kértek bennünket, játsszunk valamit. Kergetőztünic, én befogtam a szemét, ő meg a százszorszé­pekből font koszorút a fejem- re. / A főiskola befejezése után Debrecenbe szerződött. Nem lett volna ebben semmi különös, hi­szen szülőföldjére tért vissza, csakhogy földijeinek fejét sze­gén y paraszt származásának hangoztatásával tömték tele, ami népszerűtlenné tette. S ők ahelyett, hogy óvták, segítették volna őt, reklámtárgyat farag­ták belőle. Pedig színészi játé­kának őszinteségét, eredetisé­gét, szenvedélyességét Soós Im­re a szó valódi értelmében a népből hozta magával. Az sem vált hasznára, hogy hetenként pendlizett a Csoko­nai Színház és a filmgyár kö­zött. Pedig az 1953-as év csodá­latos feladatokat hozott számá­ra. Józsa Mihály volt a Fáklya- lángban, Benedek a Sok hűhó semmiértben; közben egyik filmből a másikba vitték. Ugyanebben az évben négy filmet forgatott (Föltámadott a tenger, Kiskrajcár, Ifjú szívvel, A harag napjaj, a következőben kettőt (Hintón járó szerelem, Liliomfi), 1955-ben ismét kettőt (Körhinta, 9-es kórterem), az­tán nehéz idők jöttek. De ezek­ben az években már a Madách Színház tagja volt... Sarkadi és Móricz hőseit ját­szotta, máskor meg Rómeóként lépett a színpadra. Csakhogy akkor már mást sem hallott a környezetében, mint azt, hogy valójában nem is a tehetsége révén jutott: el a hírnévig. Gúny, irigység, szakmai féltékenység vegyült a személyével kapcso­latos véleményekbe. És kell-e ennél több? Ha az ember sem a tehetségében, sem a magán­életében nem bízhat már, mert hitében is megingatják, hová jut hát? Lehet-e hit nélkül él­ni? Lehet-e hit nélkül játszani? Huszonhét éves volt, amikor feladta a küzdelmet. Képtelen volt túltenni magát a keserű időszakon. Úgy halt meg, mint a veronai szerelmes. Csókkal és méreggel — Júliája mellett. ÜJ FILMEK G SZABÓ LÄSZLÍ) Prágai színházi levél Három orosz klasszikus a műsoron A prágiai színházak repertoár­jában jelentős helyet foglalnak el az orosz és szovjet iroda­lom értékes alkotásai. Ezúttal három orosz klasszikus mű be­mutatójáról számolunk be. Csajkovszkij híres balettje, a Diótörő, amelyet Aszafiev ze­netudós a .gyermekkor szimfó­niájának“ nevezett el, meghó­dította a világ minden balett- színpadát. Marius Petipa balett­mester Alexandre Dumas mesé­je nyomán írt szövegkönyve és koreográfiája az 1892. évi le- ningrádi ősbemutató óta az egyes felújítások alkalmával több módosításon ment át. A nemzetközi gyermekév végén a prágai Nemzeti Színház — fennállása óta immár hatodszor — tűzte műsorra Csajkovszkij világhírű balettjét. ­A rendező és koreográfus Mi­roslav Kura nemzeti művész mszcenációja Prága óvárosába helyezi a történetet, és az élet­ből vett jeleneteket gondosan elhatárolja a tengerentúli mese- birodalomban játszódóktól. Kiár­ka és a fából készült játék — diótörő — karácsony éjjeli ka­landja, Csajkovszkij zenéjének szépsége, dallamossága és já­tékossága, a mesébe illő díszlet (Eduard. Hof man érdemes mű­vész munkája) és a hatásos kosztümök (jindriška Hirschová érdemes művész műhelyéből) a gyermekkor birodalmába, a gyermeki fantázia színes tar­tományába vezetik a gyermeket és a felnőtt nézőt. A rendezés sikeréhez hozzájárult a Nem­zeti Színház balettkarának együttműködése a Prágai Kon­zervatórium és a Nemzeti Szín­ház Balettintézetének gyermek- táncosaival, a gyermekek köz­reműködése, hiszen ez a mű az ő képzeletüket, álmaikat hiva­tott kifejezni. Kiárka — a dió- lörővel megajándékozott kis­lány — szerepét Michaela Sté- pánková táncolta, a királylány- Klárka és Diótörő-királyfi sze­repében Jana Kurová, illetve Ľubomír Kafka nyújtottak ki­magasló teljesítményt. Turgenyev, a „19. századi orosz élet krónikása“ a lélek, az érzések finoman árnyalt áb­rázolásának mestere is. Ara Egy hónap falun című lírai hangvételű drámáját Ivan Zmat- lík rendezésében a S. K. Neu­mann Színház mutatta be. A darab a cári Oroszország egy eldugott sarkában, Iszlajev földbirtokos falusi kúriájában játszódik. Turgenyev, a lélek nagy ismerője, leheletfinoman festi meg a három nő lelkének minden rezzenését. A mű igé­nyes feladatot ró a színészek­re, akiknek a megtestesített személy lelkében végbemenő fo­lyamatot kell érzékeltetniük. Szerepet játszik a szem, az arc legfinomabb mozdulata, a hang­lejtés minden árnyalata. Ez legjobban talán a Kátyát alakító Milena Steinmasslová- nak sikerült, míg Natálja sze­repében Zdenka Hadrboleová nem mutatta föl a valamennyi fontos szerep motívumát. Karéi Palous érdemes művész rendezésében a Zdenek Nejed­lý nevét viselő Realista Szín­ház Osztrovszkíjnak, a múlt század realista drámaírójának A ravasz is póruljár című ko­médiáját tűzte műsorára. Oszt- rovszkij ebben a darabban, azonkívül, hogy megiflézi kora társadalmának szellemét, em­bertípusait, leleplezi a jellem és az emberi kapcsolatok eltorzu­lását a zsarnok rendszer kö­rülményei közt. A darab bemutatása színvo­nalas kollektív színészi és ren­dezői munka eredménye. MOLNÁR ANGELA NYÄR VÉGI HANGVERSENY (cseh) Nyár végi hangverseny avagy Variációk egy Dvorák-témára; ezzel a címmel készül Franti­šek Vláčil legújabb filmje. S elöljáróban fontos ezt megálla­pítani, hiszen az alcím ez esetben közelebb hozza a nézőhöz a filmet, segít megér­teni, illetve eligazodni. Félő ugyanis, hogy csalódnak, akik abban a hiszemben váltanak mozijegyet, hogy a világhírű cseh sara helyezték, azokat a része­ket haiv. uiyozva, melyekben különo.-, emberi és művészi ka rak tere a leginkább kifejezésre jutott. František Vláčil rendezői stí­lusának sajátja a festői látás­mód és a bensőséges lira. S kézjegyének e jellegzetes voná­sait magán viseli legújabb film­je ts. A rendező nem tagadhatja meg, hogy grafikusként és fes­Josef Vinkláf — Antonín Dvorak alakítója zeneszerző élete elevenedik meg előttünk a vásznon, vagyis szokványos életrajzfilmet fog­nak látni. A film nem Antonín Dvorák életéről szól, csupán művészetét, egyéniségét, szelle­mét idézi meg. Vallomás egy művészről és művészetéről. Stilizált motívumokból, élet­rajz-foszlányokból építkezik a film, s ezek laza szerkezetéből bontakozik ki Dvorák egyénisé­ge: emberi és művészi arculata; a zenéhez, az emberekhez, az élethez való viszonya; a maga összetettségében is egyszerű emberi volta, humanizmusa, ha­zaszeretete. Az elmondottak alapján bárki azt hihetné, hogy az alkotók Antonín Dvoŕákot a hírességeket megillető piedesz- tálra emelték. Tévedés, hiszen értelmezésükben Dvorák na­gyon is élő, hús-vér ember, aki jól tudta, hogy művészeiével a népet, a cseh nemzetet szolgál­ja. Az alkotók a súlypontot te­hát a kivételes képességű mű­vész személyiségének ábrázolá­sként is jeleskedik, alkotásá­nak minden jelenete ezt tükrö­zi. Tartalmilag ,és formailag egységes mű a Nyár végi hang­verseny. Kristálytisztán megfor­mált, láttató képzelettel meg­alkotott, szép film (bár nem mentes a hibáktól). Az alkotás a maga formai tisztaságával, egységes stílusával František Vláčil művei között is (A fe­hér galamb, Markéta Lazarová, Méhek völgye, Adelheid, A for­ró nyár árnyai) előkelő helyet foglal el. Jiri Macák operatőri munkája együtt él minden kép* ben a rendezői képzelettel, fi­nom érzékkel, mesterien hasz­nálja ki a kor (a múlt század vége), a helyszínek sajátos at­moszféráját, stílusát. Az érté­kek között nem utolsósorban kell említeni a színészi alakítá­sokat: Antonín Dvorák alakját Josef Vinklár kelti életre, em­lékezetesen. A főbb szerepek­ben Jana Hlaváčovát, Jana Hla- váčkovát, František Némecet láthatjuk. MINDENKINEK A MAGA KERESZTJE (francia) Ha ez a film figyelmet érde­mel, akkor ez elsősorban a fő­szereplő, Annié Girardot érde­me. A remek francia színésznő egy gyermekéért aggódó asz- szonyt alakít a filmben — át­éléssel, tiszta szenvedéllyel, szívszorítóan; úgy, hogy a fé­lelem, a féltés, a fejvesztettség, a rettegés, a kétségbeesés, az izgatottság és Iszony megannyi árnyalata tükröződik az arcán. A Nyugaton immár katasztró* fális méreteket öltő terroriz­mus, erőszakhullámok idején egy riasztó társadalmi jelenség­re, a gyermekrablás veszélyére hívja fel a figyelmet André Cuyatte rendező. Filmje mind­addig megindító is, míg a gyer­mekrablást történet hasonlít az emberek egyéni tragédiáira, re­mén yvesztetlségére. Miután azonban az események elru­gaszkodnak a valóságtól, már nem az áldozat (egy hétéves fiú) vagy az elrabolt gyermek anyja van a történtek előteré­ben, hanem az aberrált tettes tolakodik a középpontba. M érzelmek eltávolodnak a histó­riától, a mélylélektan pedig kíi- löncködéssé, felületes lélokra jz-1 zá laposodik. Vitathatatlan, hogy André Cayatte tud filmet csinálni. Tud akkor is, ha nem sokáig tarl bennünket kétségben a tettest illetően, ha az alaphelyzet una­lomig ismerős, ha a fordulatok megfelelnek a krimik szokvány- fordulatainak, a befejezés pedig talán a legnaivabb néző számá­ra sem meglepő. A világhírű ren­dezőtől azonban — mi tagadás — többet vártunk; nem divatos közhelyeket, a hitelesség elken­dőzését, hanem egy valós je­lenség feltárását: az elharapód­zó erőszak bemutatását. (töl nyes: syl 1980. II. 12, Jelenet a francia filmből; a képen Annie Girardot, a főszereplő Soós Imre és Törőcsik Mari a Körhinta egyik lelenetében ÖTVEN ÉVE SZÜLETETT SOÓS IMRE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents