Új Szó, 1980. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-14 / 11. szám, hétfő
Olvasnak, de... A Csereháti-dombvonulat Szlovákiához tartozó északi oldalán, a Szepsi-síkság délkeleti peremén egy bronz* kori község található — Buziiá (Buzica). Az 1200 lakosú falu 90 százaléka magyar nemzetiségű, a többi szlovák. Az itt élő közel 400 cigány is magyarul beszél. Buzita a hetvenes évek kö-' zepétől központi község. Pos* tóval, körzeti orvosi rendelő-" vei, magyar tanítási nyelvű általános iskolával rendelkezik. A Május 1. Efsz-hez — a hely- belin kívül — négy község: Szeszta (Cestice), Komaróc (Komárovce), Reste (Rešíca) és Alsólánc (Nižný Lanec) gazda sága tartozik. Buzitát dolgos és takarékos emberek lakják. Erről, ágy gondolom, mindennél jobban tanúskodik az a sok új családi ház, ami a felszabadulás óta épült. A jó módnak persze egyéb bizonyítékai is vannak, de engem most nem ezek számbavétele hozott ide. Ezúttal sokkal inkább az emberek belső épülésére, a szellemi és kulturális kincsek iránti érdeklődésére vagyok kíváncsi. És mivel úgy gondolom, hogy ennek megközelítéséhez jó lehet az olvasás iránti igény fölmérése — vizsgálódásom középpontjába a helyi könyvtárat választom. Schreiber Istvánné, a könyviár vezetője így fogalmaz: — Buzita őslakói földművelők voltak. Sok megpróbáltatáson mentek keresztül, nehezen keresték a kenyerükét. Ezeknek az embereknek, noha megtanulták az ábécét, nem volt idejük az olvasásra. Igaz, olvasniuk sem lett volna miből! A régi paraszti házakban esetleg ha egy imádságos könyv, egy énekeskönyv előfordult, no és a tehetősebb gazdáknál a kalendárium. A falu lakói a múlt nehéz örökségét a felszabadulás után sem tudták egykönnyen levetnt magukról. Hogy mást ne mondjak, a 40— 50 évesek ma sem olvasnak. Tulajdonképpen ez mondható el az én szüléimről is. Igaz, nekünk már kis korunktól kezdve születésnapra és egyéb ünnepekre rendszerint könyvet vettek ajándékba. Schreiberné Kovács Anna nem könyvtárosnak készült. Építészeti szakközépiskolában érettségizett 1969-ben, majd hat évig tervezőként dolgozott a kassai (Košice) Agrostavnál. Közben férjhez ment és két gyermeknek adott életet. De folytatásként álljanak itt a férj, Schreiber István szavai. — A könyv és a kultúra sze- retete mindkettőnkben megvan, noha foglalkozásomat tekintve műszaki vagyok, hiszen a Kelet-Szlovákiai Gépgyárban dolgozom, diszpécserként. Hogy mi alakította ki bennünk az olvasás iránti igényt? Azt hiszem, ennek szálai az iskolába vezethetők vissza. Az az Igazság, hogy a mi nemzedékünk már egészen más, mint a szüléinké volt. Persze a lehetőségeink is sokkal jobbak. Ezt nem úgy értem, hogy nekünk mindent tálcán nyújt az élet. Aki komolyan, elszántan tenni akar valamit a közösségért, annak ma is meg kell dolgoznia. Néhány év óta vezetek a faluban egy énekkart. Mit mondjak? A szervező munka több energiát felemészt, mint a szakmai. De visszakanyarodva a könyvtárhoz: 1976 elején ifjú Vajányi László, az akkori népművelő, most hnb-tttkár, eljött utánam, hogy vállaljam el félállásban a könyvtár vezetését és ne mondjak nemet, mert akkor nem lesz, aki csinálja. Elvállaltam, de amint kiderült, ezt a munkát csak az esti órákban nem lehet jól végezni. így történt, hogy egy év eltelte után a feleségem felváltott engem. Azóta a könyvtár egész nap nyitva tart. — Buzitán kívül még két falu: Reste és Alsólánc könyv* tára tartozik hozzánk, 700 illetve 800 kötettel — mondja Schreiber Istvánné. — Mikor a férjem átvette a könyvtárat,- 2285 volt a könyvállomány. Az utóbbi három év alatt, mind mennyiségi, mind minőségi szempontból szépen gyarapodott. Jelenleg 7500 kötetünk van. Ami pedig a kölcsönzéseket illeti, rendszeres olvasóink Volt egyszer egy kislány — «vagy zene gyermekeknek Így kezdi a mesét Steindlber- ger Imre, a Slovkoncert konfe- ransziéja: „A kislány kapott egyszer egy gyönyörű hajasbabát. Kis barátnőt kérték, daj- kálhasák 'ók is egy kicsit, de az irigy kislány nem engedte. Egyszer aztán elveszett a szép baba, és a mi kis hősünk sírva indult a keresésére .. A Zene mesél című nevelőhangverseny-sorozat óriási visszhangot keltett nemcsak a szakemberek, hanem az iskolások és a tanítók körében is. Ez volt az első olyan koncertsorozat, amelyben a kisiskolások minden figyelmeztetés nélkül: csendben ültek és valóban élvezték a zenét. Ez azonban nemcsak a kitűnő rendezésnek, hanem a műsorvezetőnek is kö- - szönhető. Ezért kérdeztem meg Steindlberger Imrét, aki nemrég végzett a Komeriský Egyetem zeneelméleti szakán, hogy tulajdonképpen mi keil ahhoz, hogy valakiből jó műsorvezető legyen. — Elsősorban zeneismeret és jó beszédkészség. A kettő természetesen összefügg, hiszen az improvizáláshoz nemcsak a beszédkészség, hanem az elméleti tudás is szükséges. Ezenkívül nagyon fontos a közönség, ebben az esetben: a gyermekek szeretete. Nem szabad őket lebecsülni és figyelembe kell venni azt, hogy nem mindegyik jár zeneiskolába. Minden fogalmat, minden idegen szót meg kell magyaráznunk. — Hogyan építi fel a szövegét? — Először a hangversenyen való viselkedés szabályait ismertetem meg a gyerekekkel. Ezzel elérem, hogy a terem elcsendesedik. Elmondom, hogy a művészek némán, meghajlással köszöntik a közönséget. Majd megkérdezem — ti hogyan. Erre általában óriási taps a válasz. Vagyis kialakult egy bensőséges kapcsolat, ami következik, együtt csináljuk tovább. Legfontosabb: az őszinteség. Figyelmeztetem őket, hogy tapsolni csaik akkor kell, ha a műsor igazán tetszik. — Miben rejlik a szöveg nevelői jellege? — A mese csupán keret, amely a -kiválasztott zeneszáan — Szökőkút, Hattyú stb. — köré épül. Tehát, amit én a mesével elkezdek, azt a zene folytatja, a zene meséli tovább. Természetesen ettől függetlenül is igyekszem rámutatni bizonyos mozzanatokra. Például a kislány a hattyútól kérdezi, hol van a babája. A hattyú szomorú, mert az embereik bepiszkították a vizét. A gyerekek reagálnak, érezhető, hogy a környezetvédelem problémája nem ismeretlen számukra. A hattyú azt feleli, hogy a baba a fán van. A kislány fölnéz: és valóban! Tehát nemcsak nézni, hanem körülnézni és látni is kell. De még így is szükség van olykor mások segítségére, ugyanis a kislány nem éri el a babát. — Szentel-e nagyobb figyelmet a külső hatásokra? — Természetesen. Főleg eleinte szükség van színészi esz- közöikre is, intonációs hatásokat kell alkalmazni, mesélni a mesét, nagyon-nagyon őszintén, úgy ahogyan anyuka me9él el- *lvás előtt. LAMPL ZSUZSANNA száma meghaladja a 270-et. Ezek az emberek évente közel nyolcezer kötetet kölcsönöznek. A cigányok között is van harminc rendszeres olvasónk. Azt hiszem, sokat mondanak e szirmok, legalábbis a három évtizeddel ezelőtti helyzethez viszonyítva. Nem beszélve arról, hogy ma már Buzitán is több olyan család van, amely saját házikönyvtárral rendelkezik. Ök ritkán mennek el a népkönyvtárba. — Kétségtelen, hogy falunkban nagyobb lett az irodalom iránti érdeklődés. Ennek kialakításában, az iskolán kívül, a CSEMADOK és a többi tömegszervezet is sokat tett — fűzi a szót Schreiber István. — Az író-olvasó találkozók és irodalmi műsorok nem maradtak visszhangtalanok. Falunk lakói ma már személyesen ismerik Zs. Nagy Lajost, Mács Józsefet, Duba Gyulát, Gál Sándort, Batta Györgyöt, hogy csak néhányat említsek nemzetiségi íróink közül. A falunkban született Kmeczkó Mihály aki a Mint fű fölé az árnyék című drámájával tulajdonképpen Buzitát is beemelte az irodalmunkba, hiszen szereplői hús-vér mivoltukban itt éltek, itt élnek közöttünk. Úgy tapasztalom, ez a Kmeczkó-darab is hozzájárult ahhoz, hogy az emberek keressék azokat a könyveket, amelyek, tágabb értelemben véve, rólunk íródtak és hozzánk szólnak. — Könyvtárosi munkámban leginkább az ifjú nemzedékre építek — vallja Schreiber Istvánné. — A pedagógusokkal együttműködve arra törekszem, hogy a gyerekekkel megszerettessem a könyvet. Nálunk például az óvodások is járnak könyvtárba. Leporellókat, meséskönyveket kölcsönöznek. Igaz, többen elég gyakran panaszkodnak, hogy „anyukámnak még nem volt ideje kiolvasni minden mesét“. Ezen úgy igyekszem segíteni, hogy mesedélutánokat, irodalmi műsorokat készítek, irodalmi vetélkedőket rendezünk. Gál Sándor írói munkásságáról, életéről készített irodalmi albumunkat pedig olyan jónak találta a bíráló bizottság, hogy a járás képviseletében, négy más pályamunkával együtt, a fővárosba küldték. Schreiber Istvánné jóleső érzéssel beszél munkájáról és hiszem, hogy a jövőt illetően is optimista, de ahogy véleményt nyilvánít, ahogy az eredményekről szól, mintha hangja mélyén ott bújkálna valamilyen szomorúság. Kérdésemre kiderül, hogy a megsejtésem nem alaptalan. Elmondja, hogy akármilyen jól értékelhető is a könyvtár, a közgondolkodásban még mindig nincs meg a könyv igazi súlya. Ezt többek között az a tény is igazolja, hogy a mast épülő, egyébként valóban reprezentatív művelődési házból a könyvtárat „kifelejtették“. Hogy ez ki hibája, azt most nem lenne értelme firtatni. Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy az iskola, a szövetkezet és nem utolsósorban a központi község vezetősége nem tehetne-e valamit azért, hogy a művelődési házban mégis helyet kapjon a könyvtár? Hiszem, s ezt tapasztalásból mondom, a régi könyvtárat már most kinőtte a falu. SZÁSZAK GYÖRGY Zuzana Mináčová felvétele Koncerthangulatban A Piramis negyedik nagylemeze Karácsony előtt néhány nappal került a magyarországi lemezboltokba a Piramis együttes negyedik nagylemeze, mely a budapesti ifjúsági parkban tartott egyik koncert néhány részletét rögzíti, A nagy buli címmel. Hosszú idő után tehát újra koncertlemezeket adott ki a Pepita (a másik az új Élő Omega), és ez mindenképpen dicséretes. A sok steril hangzású, stúdiótrükkökkel telített lemezeik közt valóságos felüdülést jelent egy-egy ilyen lemez egyszerű zenéje és a koncertek semmi máshoz nem hasonlítható hangulata. A Piramis négy új szerzeményén kívül négy, előző lemezeiről ismert számot is besorolt a mostani anyagba. A harmadik lemeztől számítva egyszerűbb az együttes zenéje, a billentyűs hangszereik egyre inkább háttérbe szorulnak, azonban ezzel az egyszerűséggel nem lehet a végtelenségig élni. A továbblépés egyik lehetséges útja éppen a billentyűs hangszerek szerepének növelése. Ehhez azonban arra volna szükség, hogy Gallai Péter rockosabb fölfogásban játsszon ezeken a hangszereken. Jelenleg a hangsúly egyre inkább Závodí gitárjátékán és Révész énekén van. Egyszer ugyan Gallai Péter is énekel szólót, viszont úgy érzem, hogy hangja és éneklése nem eléggé erőteljes ahhoz, hogy olyan énekes mellett, mint Révész énekesként érvényesüljön. Viszont voikálban jól kiegészíti egymást a kétféle hang és különös feszültséggel telítődik ilyenkor az ének. Az új dalok közül elsőnek hangzik fel a — talán legkevésbé sikerült — Hív a sötét. Vontatott, egysíkú dallam, darabos és erőszakos hangszerelés, valamint nem túlságosan ötletgazdag gitárszóló a főbb jellemzői. A többi. szám azonban már jellegzetes, sodró ritmusú Piramis-szerzemény. Az alapot Köves Miklós és Som Lajos precíz, összehangolt ritmusszekciója adja, erre épül a gitár és a billentyűs hangszerek, és ezek fölött hangzik Révész Sándor éneke. A legjobban talán a Néhány jó szó sikerült. Egyszerű, minden sallangtól mentes a hangszerelése, itt játszik Gallai Péter a leg- roökosabb felfogásban. Nagyszerű ötlet volt beleilleszteni ebbe a zenébe a játékos, dzsesz- szes részt, hogy utána még hatványozottabban hasson az eredeti kemény ritmus. Ügy érzem, külön kell szólnom Révész Sándorról, aiki az együttesnek ugyanolyan mozgatórugója a színpadon, mint Micik Jagger a Rolling Stones-ban, vagy Kóbor az Omegában. Kü lönleges színezetű, magas fekvésű hangjáról és eredeti stílusú énekéről könnyű felismerni a Piramist. Ha ehhez hozzávesszük még egyre egyénibbé váló színpadi alakítását és hangulatteremtő képességét, elmondhatjuk, hogy a magyar popzenei élei egyik kiváló egyéniségéről van szó. A szövegek sem nyelvezetűik ben, sem mondanivalójukban neun jelentenek változást. Ez alól csupán a Nincs kHgyel«m című szerzemény kivétel, mely eléggé zavaros és logikátlan, a mondanivaló homályos, ezért többféleképpen is értelmezhető, Végül néhány szót « koncert közönségéről. A lemezborítón a tagok megköszönik a közönség közreműködését, és a lemez maga bizonyítja, hogy ez nem üres frázis. A közönség az ismert dalokat együtt énekli a Piramissal, a lemezhallgató ha mi sí ta t la n kon ce rtha ngu la lot kap. A sokat vitatott „üvöltés“’ legföljebb a tetszésnyilvánítást' fejezi ki, a fő hangsúly az együtténeiklésen van. A Piramis legnagyob sikereit mindig koncerteken aratta és ezzel a koncért! em ezé ve 1 mé 11 ó ké p pen ünnepelte meg megalakulásának ötödik évfordulóját. GYÜROVSZKY LÁSZLÓ Találkozó — fényképek között Ösztönző kezdeményezés a perbenyíki (Pribeník) mezőgazdasági szaktanintézetben; az iskolán kívüli esztétikai nevelés keretében írókkal, művészekkel találkoznak a diákok. Bardtkozds a könyvvel (Gyökeres György felvétele) Le gutóbb Tóthpál Gyula fotóművészt, a falu szülöttét hívta meg az iskola és a fotoszakkör. A találkozót egy rögtönzött kiállítással kötötték egybe. Erdélyi Gábor igazgató megnyitójában ismertette a művész pályafutását, a riportfotózástól az önálló kiállításokig, (az Elementáris szimmetria című anyaga járja az országot, s Tóthpál Gyula képviselte a hazai magyar fotósokat a libereci kiállításon is). Ö maga azonban keveset beszélt, szóltak helyette a képek. Válaszolt azonban a kérdésekre, a kíváncsi fiatalok így is betekintést nyerhettek a fotózás rejtelmeibe, a művészi meglátás lényegébe, alkotói tevékenységének lírai ihletettségé- be. A találkozó bizonyára eredményesebbé teszi a szakkör munkáját, s talán néhányan a diákok közül majd rendszeresen örökítik meg a dolgozó ember életét is. Mások számára, más iskolákban is hasznosak lehet nek az ilyen találkozások. ml. 1980. I. 14. LÁTOGATÁS EGY KÖNYVTÁRBAN
