Új Szó, 1980. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-07 / 5. szám, hétfő
m ndrzej Wajdáról kozis- /m. mert, hogy nem csupán filmrendezőként, de színházi szakemberként, színpadi rendezőként Is kiválókat alkot. Sőt, az alkotáson túl, amelynek vég* eredménye színpadon vagy filmvásznon nyomon követhető, különféle kísérleteket is folytat, Mondhatnánk azt is, színházi laboratóriumot vezet, melyben az emberi lélek kerül mikroszkóp alá. Egyik legnagyobb visszhangot kiváltó színtátit óztak, érdemes é próbákat tartani a nézők elölt, hiszen a nézőket köztudottan pusztán a végeredmény érdekli, de a huszonhét est folyamán bebizonyosodott, hogy ez nem így igaz. Mi volt a vonzerő? Elsősorban Wajda, másodsorban pedig az a jelenség, ami nem csupán a lengyel színházakban, hanem a lengyel színikritikában is fölfedezhető. A darabok értékelésénél elsősorban az etikai kritérium játszik szerepet, s csupán ötöd- vagy hatodsorban az esztétikai. S a próbáktól, természetesen, nem várhatunk különösebb esztétikai élményt, annál inkább etikait, amelyet a színészek vitái, meditációi teremnek. És a két színész nemegyszer vitázott a huszonhét próba folyamán, s volt is miről, hiszen a Wajda összeállította szövegkönyv végleges formáját a tizenvalahá- nyadik próbán érte el. Persze, ha a színpadi törvényeket vesz- szük alapul, tudnunk kell, hogy Andrzej Wajda a próbák alatt amolyan szintetizátori funkciót Több, mint kísérlet házi kísérletéről, amelynek A Félkegyelmű huszonhét nyilvá* nos próbája címet adta, még napjainkban is írnak a lapok. A minap került kezembe a Cseh Színházi Intézet Világ- színház című kiadványa, amely tulajdonképpen válogatás a világ színházi szaklapjainak írásaiból, s amelyben most együtt olvashattam négy nagyobb lélegzetű dolgozatot Wajda Félkegyelműjéről. Hogy mi a fit-1 ka a krakkói Teatr Stary próbatermében levezetett huszonhét nyilvános próbának? Mi a kísérlet lényege? Erre a kérdésre Wajda így válaszol: „Számomra mindig világos volt, hogy sok dolog létezik, ami magányt követel. A színházi próbák biztosan ezek közé tar• toznak De ez idáig ezt csupán sejtettem. Ma már biztosan tudom. És ez nagy különbség. Nagy tapasztalat ez, ami megérte a huszonhét estét.“ Dosztojevszkij hatalmas művéből Andrzej Wajda Nasztasz Ja Filipovna sorsát járja körül Rogozsinnal és Miskin herceggel, éspedig úgy, hogy Nasz- taszja Filipovna csupán a rek- vizitumok és az elhangzott szavak révén van jelen a színpadon. De szinte szüntelenül. A két szereplő, a Jan Nowacki játszotta Rogozsin és a ferzy Radziwilowicz alakította Miskin herceg civil ruhában jártak a próbákra, amelyekre minden egyes alkalommal zsúfolt nézőtér előtt került sor. Sokat vitöltött be, s mivel állandóan színen volt, mondhatjuk azt is, hogy ő volt a krakkói Félkegyelmű huszonhét próbájának harmadik szereplője. Néha olyan késhegyre menő vitát folytatott a két színésszel, hogy a próbát félbe kellett szakítani, mert képtelenség lett volna folytatni, erőltetni. Pontosabban, hiteltelen lett volna úgy folytatni, ahogy Wajda akarta, mert a színészek nem fogadták el a javaslatát, és fordítva. És ez a világhírű rendező a próbák folyamán nem egyszer nyíltan korrigálta magát, bizonyítva, hogy a színház valóban kísérlet, valóban laboratórium, ha nem szolgaként viszonyulunk hozzá. A huszonhét próbából végül is előadás született, amelyet ma is játszanak, de Wajda szerint csak azért, mert egy héttel a premier előtt kizárták a nézőket a színházból, s végre egyedül próbálhattak, egyedül a nélkülözhetetlen színházi magányban. A próbák elején egyik nyilatkozatában azt kérdezte magától Wajda, „vajon az új formákat kereső színházban nem lehet-e a próba maga az előadás?“ A krakkói Félkegyelmű bebizonyította, hogy nem lehet, s arra is válaszolt, hogy miért nem. De a pontos válaszadáshoz önfeláldozó és végtelenségig nyitott kísérlet kellett, amely, mint a tudósításokból, a kritikákból és a napjainkban is fölfogható visszhangból kitetszik, több volt, mint kísérlet. iszeg) Irodalmi hetilapok találkozóga Mongóliában A szocialista országokban megjelenő irodalmi hetilapok főszerkesztői évenként más-más országban találkoznak, hogy megbeszéljék tapasztalataikat. Az immár hagyományos értekezletnek az idén a mongol főváros adott otthont. A nemzet« közi gyermekév alkalmából tavaly decemberben arról cseréltek eszmét az Ulánbátorba érkezett vendégek, hogy az Irodalmi sajtó milyen szerepet játszik a fiatalok fölnevelésében. Az összejövetelre egyébként kilenc ország — Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Mongólia, Német Demokratikus Köztársaság, Románia, Szovjetunió és Vietnam — tizenhét orgánuma küldte el munkatársait. A tavaly elfogadott téma elég tág volt ahhoz, hogy a kerek- asztalbeszélgetés résztvevői tartalmason vitatkozzanak róla. A különböző lapok, persze különböző körülmények közepette foglalkoznak a fiatal olvasókkal, ám az eltérő tapasztalatok ellenére is legalább két vonatkozásban egybecsengtek a felszólalások. Mindenekelőtt abban, hogy a szocializmust világszerte évtizedek óta építik, következésképpen tömegével lettek felnőtté olyanok, akik már beleszülettek az új rendszerbe. Ez az adottság meghatározza az irodalmi hetilapok hangját, közelítésmódját, szerkesztési gyakorlatát. Az ulánbátori tanácskozás másik jellemző vonása az volt, hogy kiderült: érdemes valaGONDOK ÉS TÁVLATOK Jegyzetek a Szovjetunió nemzeteinek drámafesztiválgáról A Szovjetunióban az utóbbi évtizedben — az irodalmi műnemek közül — a dráma egyre inkább az érdeklődés középpontjába került. Ezt elsősorban a kortárs szovjet drámairodalomban ikialaikult új szemléletmód segítette elő, melyneik célja az egyes nemzeteik ás nemzetiségek színházaiban bemutatott előadások kapcsán közelebb kerülni a szerzőhöz és müvéhez, s ezen keresztül jobban megismerni és megismertetni az egyes nemzetek történelmét, hagyományait és jelenkori életformáját. Ennek az elképzelésnek a megvalósítása nagy gondokat jelent, de a kultúra továbbfejlődéséneik elengedhetetlen feltétele. A balti szövetségi köztársaságoik hasonló jellegű törekvéseikkel már az 50-es években igyekeztek ezt a folyamatot megindítani, s azóta nemcsak elméleti, hanem gyakorlati téren is születtek eredmények. A 60-as évek közepéig ez a közeledés jórészt csak az egymással földrajzilag határos köztársaságokra korlátozódott, mivel az itt élő népeknek a történelmük, ősi né'pkultúrájuk és hagyományaik sok olyan közös motívumot tartalmaznak, melyeknek ismerete lényegesen megkönnyítheti a műfordítók munkáját. A nemzeti — nemzetiségi drámai alkotások nagy többsége a múlton keresztül igyekszik a jelenkori életformát ábrázolni. Mind több vígjáték születik, melyek gyakran merítenek a népi szólások és szójátékok gazdag tárházából. Gondoljuk csaik meg, mennyire fontos szerepe van ezeken a vidékeken a nénhagyománynak, ha az üzbég származású Bigulatovij műfordító Shakespeare Othellóját az őseposz nyelvezetére ültette át, s a falvaikban nemcsak idéznek ebből a drámából, hanem egyes részel népdalokként váltaik Ismerteikké. Mindezeket a tényeket figyelembe véve érthetővé váliik előttünk, milyen óriási feladatokkal és gondokkal kell a műfordítóknak megküzdeniük. Ezenkívül szólnunk ikell még arról is, hogy egyes nemzeteik a drámai műfajok jellegét tekintve is különbözően viszonyulnak az átvett alkotáshoz. Ismeretes, hogy míg az észaiki területeken leginkább az erősen morális jellegű tragédiákat részesítik előnyben, addig Grúziában és a környező szövetségi köztársaságokban a történelmi drámák kelti'k fel a közönség érdeklődését. Ezért itt a műfordítónak nem elég csak a szerzőt és műveinek stílusát ismerni, hanem a darab rendezőjével is szoros kapcsolatban kell állnia. Mindegyik nemzet ugyanis igyekszik saját kultúrájának, hagyományának és valóságának megfelelően formálni ezeket a drámákat, természetesen megtartva a központi cselekményt és mondanivalót. A műfordítás nehézségei mellett probléma volt az objektív, a területi’ egységektől nem befolyásolt kritika hiánya is. A sok különböző javaslat és vélemény közül Ismét a balti szövetségi köztársaságok példáját említhetjük, ahol rendszeresen találkoznak a kritikusok, szerzők és rendezők, hogy közös fórumon értékeljék az eltelt évad gondjait, hiányosságait és eredményeit. A kritika fejlődését sokban elősegítheti az a javaslat, melyet a vilniusi drámafesztiválon fogadtak el. Ennek értelmében a több mint 50 nemzet és nemzetiség kritikusai, rendezői és újságírói öt évenként nagyszabású közös rendezvényen találkoznak majd. azzal a céllal, hogy megvitassák az elmúlt Időszak sikereit és problémáit. Érdekes és megszívlelendő vélemények hangzottak el arról Is, hogy a Szovjetunióban szüks g van a Barátságszínházra. Üzbegisztánban annak ellenére. hogy mindössze két éve működik a Barátságszínház, a közönség már orosz, ukrán, lett, litván, észt, örmény, grúz és szibériai színházak előadásait láthatta. Külföldi vendég- művészek is jártak már itt. Jer- zv König, az ismert lengyel színházi szakember például így nyilatkozott a tbiliszi Ruszta- veli Színház III. Richard-bemu- tatójáról: „Eddig azt hittem, ismerem a szovjet színházat. Most azonban egy egészen új tragédiát láttam, mely egyszerre új és hagyományos, de mindenekelőtt: egyéni.“ Az idei vilniusi Országos gyakorlati és tudományos értekezlet (melyet a jelenlevők nemzetiségi drámafesztiválnak tekintettek) olyan ésszerű feladatokat és célokat tűzött maga elé, amelyek nemcsak a szovjet nemzetek, nemzetiségek kulturális színvonalának emelését biztosítja, hanem hozzájárul ahhoz is, hogy az eddig kevésbé ismert színházakra nemzetközi viszonylatban is felhívja a figyelmet IA Tyeatr 1979. 11. sz. nvömön) OROSZ SAnDOA A nyelvtudomány mint élő társadalomtudomány melyest szűkíteni a témán. Tudniillik az a megfogalmazás, hogy az irodalmi sajtó milyen szerepet játszik a fiatalok fölnevelésében, úgy is érthető — és gyakorta így kell érteni elsősorban —, hogy az irodalmi folyóiratok mellett a gyakrabban megjelenő irodalmi hetilapok milyen szerepet játszanak a fiatal írók fölnevelésében. A szerkesztőségek képviselői egyetértettek abban, hogy jószerivel mindegyik orgánum jelentős eredményeket könyvelhet el, elégedettségre azonban nincs különösebb ok: a tapasztalatok szerint sehol sem köny- nyű a pályakezdő írókat bekapcsolni a szellemi életbe. Nemcsak egyszerűen a beilleszkedés nehézségei miatt, hanem azért sem, mert a szerkesztőségi műhelyekben kell- (ene) őket megtanítani a közírásra, a szépirodalmi műfajok mellett a publicisztika művelésére is. IÉS) A jugoszláviai Híd egyik múlt évi számában Nyelvünk korrajza és kórképe, avagy a nyelvművelés hasznáról címmel Ismertetést közöl Bányai János, a folyóirat főszerkesztője Kossá János A mi nyelvünk című jelentős könyvéről. A recenzens írása elején megállapítja, hogy Kossá könyve a jugoszláviai magyar nyelvtudomány alapműve. A mi nyelvünk a kiváló nyelvtudós válogatott nyelvművelő cikkeit, írásait, észrevételeit tartalmazza, beszél a nyelv — a jugoszláviai magyar nyelv — állapotáról, alakulásformáiról, mozgásairól, szóképzéséről és romlásáról, vagyis az ottani magyar nyelv jelenéről és jövőjéről. „Arra mutat rá ez a könyv — írja Bányai János —, hogy mit kell tenni — persze, nemcsak a nyelvészeknek, mindenkinek, akinek a nyelvhez az egyszerű használaton túlmenően is köze van — nyelvünk érdekében, mégpedig nem pusztán a nyelv művelésének szempontjából, hanem éppen az anyanyelv társadalmi jelentőségének és fontosságának, a társadalmi életben, az önigazgatásban elfoglalt helyének, egyenrangúságának érvényesítéséért. Más szóval, mint minden valamirevaló tudomány, a nyelvtudomány is, Kossá János nyelvművelő gyakorlatában kialakított értelmezése szerint, nem kimondottan „szaktudomány“, hanem élő társadalomtudomány. Mert nemcsak a nyelvi jelenségek leírására, feljegyzésére, megállapítására törekszik, hanem a jelenségek forrásai után kutat, nemcsak a téves szó — és mondathasznáNy. Osztrovszkij ma is az egyik legolvasottabb író a Szovjetunióban. Emlékét kegyelettel őrzik azokon a helyeken, ahol élete során megfordult. Felvételünkön az ukrajnai Sepetovkában levő múzeum látható, amelyet évente több ezren látogatnak meg. Osztrovszkij ebben a faluban töltötte gyermekkorát. lat helyett kínálja fel a heiyes beszéd és írás nagyszámú lehetőségét, hanem — közvetve ugyan, de elég hangsúlyosan és érthetően — arra is rámutat, hogy a társadalmi életben aktívan csak a nyelv (az anyanyelv) alapos ismeretével, el nem bizonytalankodott nyelvtudattal lehet résztvenni. Az ember felszabadításának az is egyik feltétele, hogy nyelvét ne csak használhassa szabadon, hanem tudja is használni.“ A nyelv társadalmi, a társa* dalmi életben betöltött szerepével kapcsolatban az ismertetés szerzője említést tesz Szeli István Nyelvművelésünk multjá- ból (Nemzeti irodalom — nemzetiségi irodalom, 1974), című tanulmányáról. A továbbiakban arról szól, hogy Kossá János is éppen ott vizsgálja nyelvet, ahol társadalmi szerepe és feladata mindennapi gyakorlat: az újságírásban. A recenzens idézeteket is közöl a könyvből, többek között Kossá Jánosnak a nyelvre vonatkozó diagnózisát is, mely szerint a jugoszláviai magyar nyelv „mindinkább reglonalizá- lódik, sőt provincializálódik. Ez pedig nemcsak azt jelenti, hogy fokról fokra eltávolodik az egységes magyar nyelvtől, hanem azt is, hogy mindinkább megreked fejlődésében." Ik-sl KiiLiuRftüs hírek ☆ Az UNESCO keretében megalakult a Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Könyvtárak Társasága. ☆ Salvador Dali spanyol festőművész kiállítása a legújabb eseménye a párizsi Georges Pompidou-köznontnak. A művésznek szinte teljes életművét — mintegy ütvén év munkáját — bemutatják. Több száz festmény, rajz, szobor a tárlat anyaga. Első alkalommal Iái hatja a közönség Freud portré ját, amely 1938-ban készült.
