Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-09-16 / 37. szám
R omániában napjainkban kb. negyven színház működik, en- M nél jóval több társulattal. Ezek között találjuk a hét hivatásos magyar társulatot is. Pontosabban: Kolozsvárott, Sepsiszentgyörgyben és Temesváron az Állami Magyar Színházat, Szatmárban, Nagyváradon és Maros- vásárhelyen az Állami Színház magyar tagozatát, s ugyancsak Marosvásárhelyen működik a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola magyar tagozatának színjátszó együttese, amely hetente háromszor tart előadást. A hat említett város közül ötben párhuzamosan dolgozik a Román és a Magyar Állami Színház, illetve az Állami Színház román és magyar tagozata. Sepsiszentgyörgyben csak magyar színház üzemel. Az Állami Színházakon kívül működik még egy magyar társulat, mégpedig a Székelyudvarhelyi Népszínház. A felsorolt színházak nemcsak székvárosukban játszanak, ellátogatnak az ország távolabbi csücskeibe is. E színházakban különbözőképpen nevezték el a vendégszereplések formáit. A romániai magyar színházak „kiszállásra“, „falura“, „tájra“ és „turnéra“ mennek, ha nem „bent“, azaz otthon, a színházukban játszanak. A belföldi vendégszereplés egyik formája a fesztiválokon való részvétel; a további formák: nagyobb városokba és falvakba történő egy estére szóló kiszállás; egy-egy etnikum hosszabb idejű látogatása; turné — csaknem kivétel nélkül nyáron — az írásban érkező meghívások ős a szervező titkár munkája nyomán kialakult útvonalon. AZ utóbbi vendégszereplés alkalmával egyszerre több tájegységet is meglátogat a színház. A társulatok általában hat — vagy r ennél több színjátékot mutatnak be egy-egy szezonban. Figyelemre méltó, hogy a dramaturgiai tervbe beiktatott darabok mellett egy-két szerkesztett (irodalmi) műsort is bemutatnak évadonként, valamilyen időszerű évforduló alkalmával. Ezen kívül a legtöbb jeles színész önálló előadói esteket tart, évenként változó repertoárral. Feltűnő, hogy a monodrámák előadása mennyire közkedvelt a romániai magyar színészek körében. Példásnak nevezhető az a. kapcsolat, amely a romániai magyar írók és színházak között kialakult. Gondolom, nem kell nagyon bizonygatnom, hogy meg is van az eredménye; elég, ha Sütő András európai jelentőségű drámatrilógiájára (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel) hivatkozom, de más — nem ke- r vésbé rangos — műveket is említhetnék. Megoldottnak tűnik a színházi szakemberek utánpótlása. A Szont- györgyi István Színművészeti Föisko- ’án — ahol négyéves főiskolai kép zés van — egy-egy évfolyamban hathét színészjelölt tanul. Elvben tehát évadonként egy új színésszel gyarap szanak a magyar színházak, illetve társulatok. Igaz, nem minden színészjelöltből lesz színész. Sütő András is a főiskola diákja volt (bár később megszakította tanulmányait). A főiskolán szerzett ismereteit azonban drámaíróként kiválóan hasznosítja. Időközönként rendezői szak is nyílik e főiskolán. Ebben a kétéves továbbképzésben vett részt pl. Kincses Elemér. ugyancsak drámaíró a Marosvá sárhelyi Állami Színház aligazgatója, illetve a színház magyar tagozatának főrendezője, aki ezt megelőzően elvégezte a színész szakot, sőt négy évig színészként dolgozott a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. A dramaturgot irodalmi titkárnak nevezik a romániai magyar színházakban. Ők többnyire pályázat alapján kerülnek a színházhoz (így tett Kötő József a Kolozsvári Állami Ma gyár Színház irodalmi titkára) és általában irodalmilag alaposan képzett emberek (mint pl. Veress Dániel, a Sepsiszentgyörgyi Állami Színház irolió lej költséggel épített marosvásárhelyi színházépület. Nálunk jóval többe kerül egy színház felépítése napjainkban. A Magyar Területi Színház lassan épülő átmeneti otthonának végső költségvetése is alighanem meghaladja a marosvásárhelyiét. Valószínűleg nemcsak a romániai magyar színházak irodalmi titkárainak számlájára írható, nemcsak az ő kiváló irodalmi és szervezői munkásságuknak köszönhető, hogy mindegyik színháznak megvan a maga sajátos vonzásköre. Ebbe a vonzáskörbe egy egy „házi szerző“ is beletartozik. Ko csis István drámáinak is a szatmári színházban volt az ősbemutatója. Sütő András drámáit Kolozsvárott fogadják nagy-nagy szeretettel. Veress Dániel történelmi ihletésű színjátékainak a sepsiszentgyörgyi színház ad először otthont. Ezzel természetesen együtt jár a sajátos eszmei-esztétikai profil kialakítása, kialakulása is. Emellett csaknem azonosnak mond ható az említett színházaknak az a törekvése, hogy egy egy évad bemutatására váró darabjait (hallgatólagosan)* a következőképpen különböztes- sók meg: minden szezonnak van egy olyan bemutatója, amely maximális erőfeszítést igényel a társulattól, álta FÜLE IS VAN, NEMCSAK SZÁJA dalmi titkára). Míg Kötő József színházelméleti és szakirodalmi tevékenységet fejt ki, Veress Dániel (próza- és drámaíróként) a szépirodalmat műveli, Gyöngyösi Gábor, a szatmári Északi Színház magyar tagozatának irodalmi titkára pedig néhány kiváló rendezéssel hívta fel magára a figyelmet. A színházak díszlettervezői elismert képzőművészek. Paulovics Lászlónak, a szatmári Északi Színház képzőművészének Bukarestben is ismerősen cseng a neve. A színházak műszaki dolgozóinak utánpótlásáról is intézményesen gondoskodnak. Téglás Ferenc, a szatmári Északi Állami Színház magyar tagozatának színpadmestere Bukarestben kapta a megfelelő szakképesítést. Mock Mihály hangtechnikus is kiváló mestere a szakmájának. A szatmári a kolozsvári, a sepsiszentgyörgyi és a temesvári színháznak magyar igazgatója van. A kétta- gozatos színházak közül mint már említettem: Nagyváradon, Szatmárban és Marosvásárhelyen van az Állami Színháznak román és magyar tagozata. Közülük csak a szatmárinak van magyar igazgatója, Ács Alajos személyében, aki egyúttal színházának kiváló vezető színésze is. Bereczky Júlia, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatónője is vezető színész és rendező. A színházak felszereltsége elég változatos. A nemrégen épült győri színháznál (amelyet Európa egyik legkorszerűbb színházaként reklámoztak) sokkal ízlésesebb és műszaki tekintetben korszerűbb a csupán negyvenmillában erre a bemutatóra figyel fel leginkább a kritika is; ezzel szemben egy olyan színjátékot is bemutatnak, amellyel a „legszélesebb“ közönségigényt is képesek kielégíteni — a „legmesszebbmenően“; a kritika általában különösebb megerőltetés nélkül „lép át“ ezek fölött a bemutatók fölött, a színház repertoárjában viszont ezek a darabok érik el a legmagasabb reprízszámot; s végül: ami e két véglet között van, az valójában a ro mániái magyar színházművészet. Mindezt azért tartottam fontosnak leírni, mert éveken át magam is csak a romániai lapok és folyóiratok ro-, cenziói és kritikái alapján ítéltem meg az ottani színházi életet, illetve a színházkultúra minőségi fokát. Már- már azt hittem, hogy ott csakis drámai remekművek és feledhetetlen inszcenációk születnek élő klassziku sok tollából, halhatatlan színművészek tolmácsolásában. Nos, be kell vallanom, ez nem így van. Ennél a parnasszista képnél a romániai magyar színházi élet sokkal elevenebb és em- berközelibb; s ami a minőség fokát illeti: több is, kevesebb is annál, mint a hozzánk eljutó írások alapján feltételezett az ember. Kevesebb azáltal, hogy éppen úgy vannak kézzel fogható fogyatékosságai, mint a világ bármely színházának, több azáltal, hogy szinte egyszerre dobban a szíve a közönsége szivével — a székvárosban ugyanúgy, mint a legeldugottabb faluban; s azért „emberközelibb“, mert füle is van, nemcsak szája ___ KM ECZKÖ MIHÁLY sikeres Ősbemutató Cicababa a villában avagy A jó példák megrontják a rossz erkölcsöt (Koíka ve vile aneb Dobré pfíklady kazí Spatné mravy) címmel az elmúlt cseh színházi évad egyik legnagyobb sikerű előadásának tapsolhatott a Ceské Budé- jovice-i közönség. A sajátos humorú, napjaink valóságos problémáit is érintő vígjáték szerzője Jirí Pocha, a neves publicista és műfordító, akinek ez volt az első színpadi bemutatkozása. Bohusla- va Maríková felvételén (balról jobbra) a darab főszereplői láthatók: Petr Sporcl (Závig), Karel Soukup (Harvánek), Jaroslava Cervenková (Marié) és Josef Bulik (Hrach). Rendező: Kristina Taberyová. —szeg— KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Én ismertem egy kedves, finom, vidéki nénikét, aki reggeltől estig olvasott, és minthogy bámulatosan éles volt az emlékezete, számot is tudott adni olvasmányairól. Hibátlanul és folyékonyan mondta el Jósika, Jókai vagy Mikszá h több regényének a meséjét. De mikor megkérdeztem, hogy ezt vagy azt ki írta, csodálkozva nézett rám. Erre sohase gondolt. A szerző nevére, mely nekünk először ötlik szemünkbe, mintha piros festékkel és felkiáltójellel lenne a címlapra nyomtatva, ügyet se vetett, a cég neve nem érdekelte, csak maga a könyv, öntudatlan és egyben öntudatos lehetett nála ez a védekezés. Nem akarta megtörni az álom varázsát, melyet a könyv láttán érzett, s elhitette magával. hogy ez maga az élet, egy forróbb és élőbb valóság, mely úgy termett, mint a kalász és a mezei virág. Körülbelül ez a lelki folyamat megy végbe mostanában az új színházi közönségben. Soha ennyit nem beszélnek költészetről, színházról a gyárakban, a műhelyekben, a. szegény lakásokban, de nevek nélkül. A költő az maga a poézis, a színész pedig maga az alakoskodás, az ősi komédia. Múltkor hazamenet a hídon két munkásleányt hallottam egy színdarabról beszélni, melyet már pár napja láthattak. Különös színházi kritika volt. Egyetlenegy név sem fordult benne elő. Se az írónak, se a színésznek a neve. Csak alakok és ábrándok, tündérek és boszorkányok, kik a kavargó és titokzatos életet jelentik, és komédiások, kik ezt vagy azt a szerepet alakították, a munkájuk olyan pontos, áhítatos és talpraesett jellemzésével, amilyent a hivatásos bírálatokban sohase leltem. „Akkor bejött a herceg — mondta az egyik — halálravált arccal, és így nézett“ — és megmutatta a másik lánynak, miként nézett. A darabot magát egy csodálatos tag lejtéssel nézte meg, anélkül, hogy kimondta volna a szerző nevét, s odabiggyesztette volna melléje: „a világszerte ismert, modern drámaíró“, a színészeket pedig a szerepükkel jellemezte, anélkül, hogy „vérbeli művészetről“, „nemes tartózkodásról“ vagy egyébről beszélt volna, ö is óvakodott a varázs szétrebbentésótől, mint az a vidéki nénike, aki sohase nézte meg a regényíró nevét. A díszlet, a maszk, a festék szent volt előtte, akár a természet. Nem hinném, hogy a művésznek fanyar vagy sértő lenne az a hódolat, mely csakis a művészetének szól és nem a testi mivoltának. Annak előtte színpad volt számára az egész világ, kivéve a színpadot. A korzón, a vendéglőben, a kávéházban is játszania kellett, viszont a színpadon csak a magánembert látták benne azok az ismerősei, tisztelői, barátai, kikből a közönsége zöme kitelt. Mindez a nézők beszédmodorában is kifejeződött. Ha a tengerparti sétányon feltűnt, így kiáltottak fel: „Itt megy X. Y., a híres színész,“ de a nézőtéren, mikor jelenete jött, ezt suttogták: „A Gabi következik.“ Tótágast álló világ, melyet rendben levőnek és természetesnek tartottak. Ma azonban a színpadon ismét a művészet van otthon, mely névtelen és személytelen és érdektelenül „önmagáért“ való. Ezért sohase szomorkodjatok, testvéreim, hogy mostanában kevesebb autogramot kérnek tőletek. TI vagytok a hercegek és a koldusok, a betörők és a szentek, a cudarok és a jóságosak, immár többé nem a „közönség kedvencei“, az ötórai teák, az estélyek társadalmi körülrajongottjai, a fényképészek célpontjai, a találkakérő levelek boldog üldözöttjei. Mindnyájan előléptetek: a Művészek vagytok. (1919) 1878. IX. 16. 14 ÚJ SZÓ
