Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-09-16 / 37. szám
ozsrn * MSZ ÁMUKRA NEM ÉRT MÉG VÉGET A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ Őserdő Közép-Afrikában, valahol a Kongó mellékfolyói és a Tanganyika- tó közelében. Százezer négyzetkilométernyi bekerített terület. Ide csak különleges engedéllyel lehet belépni. A vidék 300 ezer lakosa közül már csak 80 ezer maradt: a többieket máshová telepítették át. A terület korlátlan ura a német Lutz Kaiser, az OTRAG (Orbital Transport und Raketen Aktiengesellschaft) nevű vállalat vezérigazgatója. A cég központja Neu lsenburgban, az NSZK- bell Frankfurt am Main környéki kisvárosban van. Az OTRAG, amelynek alapító tőkéje hivatalosan mindössze egymillió nyugatnémet márka volt, teljes jogú gazdája ennek a területnek, amely nagyságát tekintve kétötöde az NSZK területének. A vállalat tudta nélkül semmi sem történhet ezen a vidéken. Erre a szerződés jogosítja fel, amelyet Kaiser 1976. március 26-án írt alá a területet birtokló Zaire állam kormányával. A szerződés 2000-ben jár le. A megállapodás értelmében a zairei kormány évente 50 millió dollárt kap a vállalattól. Zaire állam törvényei az OTRAG területén nem érvényesek. A társaság alkalmazottai és azok családtagjai diplomáciai mentességet élveznek, nem kell adót fizetniük, s zairei bíróság nem vonhatja felelősségre őket. A szerződést, egyik pontja értelmében, lejárta előtt nem lehet felbontani. A területen maga a társaság tartja fenn a rendet. Mivel is foglalkozik ez a cég? Formálisan „meteorológiai kutatásokhoz" és hordozórakéták felbocsátásához szükséges berendezések gyártásával. Felépítettek egy kísérleti rakétakilövő telepet, ahová újságíróknak tilos belépniük. Az ok: „meg kell akadályozni az információk kiszivárgását". Mindezt még meg is lehetne érteni. Am Kaiser egy alkalommal kénytelen volt beismerni, hogy a vállalata által gyártott rakéták nukleáris robbanófejek hordozására is alkalmasak. T. Schultz, amerikai újságíró azt állítja, hogy „magas beosztású személyiségektől“ származó információk szerint az OTRAG szárnyas rakétákat és közepes hatósugarú ballisztikus rakétákat gyárt. Ugyancsak Schultz szerint egy nyugat-európai ország bizonyos körei már régen szerettek volna saját szárnyas rakétákat, s végül úgy határoztak, hogy maguk látnak hozzá a rakéták gyártásához, természetesen fenntart- ya az együttműködést az Egyesült Államokkal. Még ff. Brown, amerikai hadügyminiszter is közvetve beismerte ezt 1977-ben, amikor a NATO-tag- országok hadügyminisztereinek értekezletén kijelentette: az Egyesült Államok „nem vállalt kötelezettséget arra, hogy európai szövetségeseinek nem adja ki a szárnyas rakéták gyártási technológiáját". Ne feledkezzünk meg arról, hogy a szárnyas rakéta az egyik legborzalmasabb tömegpusztító fegyver. Akik létrehozták az OTRAG-ot, tudják, hogy mit csinálnak. Kik ezek az emberek? Még a második világháború előtt, 1937-ben, Németország balti-tengeri partvidékén levő egyik kis szigetén, Peenemünde nevű halászfaluban egy szerfölött jól őrzött titkos katonaitudományos szervezet kezdte meg működését. Az itt dolgozók közvetlen Hitlertől kapták a feladatot: hozzanak létre egy új csodafegyvert, amely pillanatok alatt képes a földdel egyenlővé tenni az ellenség városait, s így lehetővé teszi a háború megnyerését még akkor is, ha a német hadsereg vereséget szenved a harctéren. A „V“-rakétákról volt szó. A Német Birodalomban nem volt még egy ilyen szigorúan őrzött kutatóintézet. A koncentrációs táborokból több ezer foglyot hurcoltak ide munkára. A nácik a legtehetségesebb, s irántuk legodaadóbb szakembereket gyűjtötték össze Peenemündében. A második világháború után csaknem valamennyien az Egyesült Államokba kerültek, a többi között Lutz Kaiser is. Az OTRAG alapítóinak célja, hogy folytassák azt a munkát, amelynek elvégzésére annak idején Hitler adott utasítást a fasiszta tudósoknak. A peenemündei főhadiszállást az Afrika szívében működő „cég“ váltotta fel. Az OTRAG felügyelő bizottságának élén egyébként az a Kurt Debus mérnök áll, aki annak idején Peenemündében a jobb keze volt a hírhedt von Braunnak, a „V “-rakéták „atyjának“, az „Explorer“ és a „Saturn“ amerikai rakéták későbbi tervezőjének. Felvetődik a kérdés: kinek a tökéje áll az OTRAG mögött? A régi hitlerista rakétaszakértők segíthettek ugyan a cégnek a szárnyas rakéták gyártásának műszaki előkészítésében, de aligha finanszírozhatták ezt a vállalkozást. Az OTRAG pénzügyi vezetői között nem találunk egyetlen híres pénzembert, vagy akárcsak kevéssé is ismert nagyiparost. • Nyilvánvaló, hogy ezek a vezetők csak előtérbe állított személyek a háttérben maradók elrejtésére. így történik ez minden olyan esetben, amikor a nyomok eltüntetésére törekednek. így folytatják üzelmeiket évekkel a világháború után azok a kétes személyek, akik a régi hitlerista, pontosabban SS-vezetésből rájuk maradt pénzeket kezelik. Ezeket az összegeket, mint annak idején, kimondottan e kérdés vizsgálatával foglalkozó nyugati szakértők közölték, különböző országok, köztük Svájc bankjaiban helyezték el. Egyáltalán nem kizárt az sem, hogy a kezdeményezés a mély illegalitásban megbúvó, s a kutatók jelen'ős része szerint hatalmas pénzösszegekkel rendelkező egykori náciktól indult ki. Jelentős segítséget kapott az OTRAG közvetlenül a nyugatnémet bató- ságok’ól is. Kaiser bejelentése szerin* az NSZK költségve'éséből különböző időpontokban összesen mintegy 10 millió nyugatnémet márkát utaltak ki neki. Az OTRAG tulajdonképpen a hadiiparral szoros kapcsolatban álló konzorcium. Többek között a repülőgépeket, űrkutatási eszközöket és fegy- verket gyártó Messerschmitt—Bölkow —Blohm vállalattal és a Bundeswehr számára szárnyas rakétákat gyártó Dornier céggel működnek együtt. Az utolsó kérdés: konkrétan mi a céljuk az OTRAG létrehozóinak? Következtetéseink alapján három céljuk is van. Először is az OTRAG olyasmivel foglalkozik a trópusi Afrikában, amivel jelenleg Nyugat-Németországban nem lenne könnyű 'foglalkoznia: egy új, borzalmas tömegpusztító fegyver gyártásának előkészítésével. Másodszor: több százmilliós, vagy estleg milliárdos haszonra akarnak szert tenni kutatási eredményeik áruba bocsátásával. Az OTRAG-gal kapcsolatban álló nyugatnémet és amerikai katonai-ipari komplexum közvetlenül érdekelt az ilyen jellegű kereskedelemben. A harmadik cél: a Dél-afrikai Köztársaság és Zimbabwe közelében létrehozni egy, az afrikai népek nemzeti felszabadítási mozgalmai ellen irányuló katonai-műszaki központot. A nemzetközi reakciós körök szempontjából ez szintén rendkívül fontos, mi több, nagyon is időszerű feladat. Az afrikai forradalom közeledik a fajgyűlöletnek és az imperializmusnak a fekete kontinensen levő legerősebb bástyája, a Dél-afrikai Köztársaság határaihoz. Holnap akár Afrika egész déli részén magasra csaphat a népi felkelés lángja. A Nyugat ma ugyanúgy fél ettől, mint közelés közép-keleti pozíciói elvesztésétől. Lutz Kaiser, az OTRAG vezetője ki jelentette, hogy a cége által gyártott rakéták alkalmasak nagyerejü töltetek, köztük hidrogénbombák eljuttatására 5—6 ezer kilométeres távolságra, azaz jóval nagyobb távolságra, mint amilyenre a vállalat fekszik a Dél-afrikai Köztársaságtól. A hitleristák utódai, akik az afrikai dzsungelekben vetették meg látíp,- kat, bosszúra vágynak. Számukra még nem ért véget a második világháború. s nincs a világon semmi, amit a tömegpusztító fegyvereknél többre tartanának. ERNST HENRY (LITYERATURNAJA GAZETA) 1971. IX. IS. Oticélom egy kis ház, amely Párizs Saint-Clau kerületének egy csendes, festői utcácskájában található. Az az ember, akivel a Montmartre-on akadtam össze, és beszélgetésbe elegyedtem, ajánlotta figyelmembe: feltétlenül ismerkedjem meg e kis ház lakójával. „Monsieur Todor Belikhre egészen bizonyosan kíváncsi lesz — hajtogatta újdonsült ismerősöm. — Nincs szüksége semmiféle előzetes telefonálgatásra, vagy ajánlólevélre. Todor úr egyszerű, vendégszerető ember. Mondja csak neki, hogy Jacques küldte, biztosan örömmel fogadja majd." — Ön orosz? — kérdezte az alacsony, kedves szemű öregember, amint átléptem háza küszöbét. — En is orosz vagyok. Egyáltalán nem Tódornak hívnak, hanem egyszerűen Fjodornak. Fjodor Szemjonovics Belihnek. Nem vagyok én párizsi, nyizsnyif-novgorodi vagyok (ma Gorkij j. A házigazda bekísért a vendégszobába, ahol nyomban körülnéztem, hiszen a falak telis-tele voltak képekkel. És ekkor szinte megrökönyödtem a csodálkozástól, egyszerűen nem hittem a szememnek. Szeröv, Vasznyecov, Grigorjev eredeti művei. Repin itáliai etűdje, Szurikov „A behavazott város elfoglalása“ című képének egy részlete, Arhipov „Anya“ című festménye... Hogyan kerülhettek ezeknek a híres orosz festőknek a vásznai ebbe a kis párizsi házba? Nem sokkal 1917 előtt Fjodor Belih Rigába utazott a rokonaihoz vendégségbe. Ott „kétely és nyugtalanság közepette“ élte át az Októberi Forradalmat. 1936-ban tért vissza Párizsba. Ahogy elmondta, csak egy évvel később értette meg, hogy az új hatalom célja egy boldog ország felépítése. Belih képkereskedéssel foglalkozott. Egyes képeket saját magának vásárolt, néhányat pedig művészbarátaitól kapott ajándékba. így azután 40 EGY 0R05Z év alatt összegyűlt kollekciója, ma hozzávetőleg harminc festményből áll. 1940-et írtak. A Diadalívre hatalmas horogkeresztes zászló került. Mi lesz a gyűjteménnyel? Hogy lehet megmenteni? Belih elrejtette a képeket az éléskamrába, úgy, hogy tapétaként a falra ragasztotta azokat. Háromszor tartottak nála házkutatást, összetörték a bútorokat, fölszedték a padlót, áttörték a falakat. Mégis, ahogy a házigazda számította, a kamra falaira, amit a földtől i padlóig a Paris Match színes fotóival borított be, fel sem figyeltek. A háború után a nélkülözés időszaka következett. Belih felesége szinte mindent pénzzé tett, hogy jusson élelemre és tüzelőre, csak a képekhez nem nyúltak. Pedig nehéz volt ellenállniuk a kísértésnek, hogy eladják valamelyik kisebb képet egy amerikainak, aki mesés összeget ajánlott fel érte. Az asszony kevéske nyugdíjából éltek, megtagadva önmaguktól a milliókat, amiket Arhipov „Anya“ című képéért ajánlottak. Mégis, Belih rákényszerült, hogy eladjon néhány képet. — Feleségemmel együtt nem volt miből megélnünk, ezért elhatároztuk, hogy pénzzé teszünk néhány képet, de csak szovjet múzeumnak adtuk el. Végrendeletében Fjodor Belih meghagyta: „En és feleségem halála után minden képet, tehát az egész kollekciót a szovjet népnek ajándékozom. Örökre." Mindig is az volt hőn óhajtott álma, hogy gyűjteményét kiállítsák a moszkvai Tretyakov Galériában vagy a leningrádt Orosz Múzeumban, ahol mindegyik festmény alatt ott áll majd egy kis táblácskán: „F. Sz. Belih ajándéka“. VLAGYIMIR RICSALIN (A GORKOVSZKAJA PRAVDA című lapból) r
