Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-07-22 / 29. szám
I, J6 bent feke: erdő. az a sok fa, te lezte Móric. tt, Huppuf? Huppuj? előlük az erdő. Hát mikor odaértek, az volt ám csak a nagy csalatkozás! Nem volt abban az egész erdőben egyéb tüsketermő akácfánál, az alja meg csupa szúrós\ bozontos kökénybokcrr. Jó reménység fejében, hogy hátha beljebb, hátha beljebb — egérnek. ott egér is van, is lehet. i ehetném, hal- izét abban az érésünk a vásársünk, csak oda- mire az a sánta : az útról, neki \em ugyan jó da- mniök, míg oda- >í úgy tetszett, volna, most meg teljebb húzódnék addig kódorogtak az erdőben, hogy eltévedtek. — Erre gyere, itt lesz a széle. Nem lett biz az. — Emerre gyere, mondtam, hogy erre van a széle. De csak ott sem találtak ki. Egyszerre aztán kocsizörgést hallottak nagy messzünnen. annak az irányában aztán kivergődtek valahogyan az országúira megint. — Hej, hcdlod-e, Huppuj, azóta nyilván előttünk jár a sánta nyúl. — Dehogyis jár, csak igyekezzünk. Azóta ott volnánk, ha te nem jajgatsz az éhségeddel. Pedig nagyon rosszul volt Huppuj is szegény. Csak úgy lihegett a szomjúságtól. Végképp nem haladtak. Utoljára is kitört belőle a keserűség: — A holnapi tejemet odaadnám egy ital vízérti — Én isi — ütötte rá MóricI — Tudod-e, hogy már dél van? — A napról gondolod? ■— Nem én, de érzem ... Megálltak, tanakodtak, hallgatóztak, néztek egymásra nagy szomorúan. Egyszerre csak Huppuj fölugrott az árokpartra, és nagyot vakkantott, — Kutyabaji Hé, vizünk lesz mindjárt! — Hogyhogy? . — Gyere ide, fülelj. Nem hallod? Egész regement béka ku- ruttyol valahol. — De hol? — Erre ni, balra. Ott pedig víz is van, ott iszunk. Majd meglásd, milyen könnyen megyünk mindjárt, ha ittunk. Gyere. Mentek, mentek mendegéltek gyámoltalanul, nagy reménykedve neki a béka kuruttyolásnak. De olyan csalóka volt az is: hol errül hallatszott, hol amarrul. No, aztán odaértek az érhez, bezzeg egyik se fogta föl az ünneplő nadrágját, se avval nem törődött, hogy biz ez a víz kicsit állott is, békalencsés is, hanem lapátolták befelé nagy gyönyörűséggel. Olyanok lettek, mint a duda. — Na — azt mondja Huppuj —, most már kiállóm Kecskemétig, arra fogadok. ■—Én is — lódította Móric. — Csak azt szeretném tudni, merre lesz legközelebb az út. — Majd csak ráakadunk, gyere. Az ám, de most meg az történt velük, hogy akár erre, akár arra — mindenütt víz, víz. Háromszor is oda jutottak vissza, ahol ittak volt. Úgyhogy mire kivergőditek, fahegybe hajlott a nap, s csak olyan szomjasak voltak, mint azelőtt. Éhesek meg még éhesebbek. — De hallod-e, Huppuj — mormogta Móric, mikor az országúton voltak megint —, ha így, ha úgy, de én visszafordulok, elmék haza. Nézd, este lesz, oszt még a torony se látszik. Huppuj nem szólt semmit, csak lesütötte a fejét — avval visszafordult ő is. A napnak a fele már belebújt a Nyakavágó halomba, mikor a káposztáskertjük sarkához ér tek. Hát ahogy ott befordulnak az útról, ott ül ám az árokparton a kis sánta nyúl. — Nene, a nyúlt — Nene, a sánta nyúl! — Nene, a nyakában a mézeskalács olvasó. — Az ám. A kis nyúl nagyot köszönt nekik: — Adjon isten! No, megérkeztetek? Volt-e jő vásár? Huppuj is, Móric is szégyenkezve intett, hogy: meg ám, volt ám. Nem tudták kiállni szó nélkül, hogy olyan jó kedve van a kis nyúlnak, hogy el sincs fáradva, megkérdezték: — Ejnye, de jó kedved van, te kis nyúl. Pedig elfáradtál, ugye? — Dehogyis fáradtam. Nem mentem én ám mindenütt gyalog, sp nem jöttem. — Megszánt valaki, ugye, oszt fölvett a kocsijára? — Föl bizony, menőben: Akarom János, visszafelé meg Tűröm János, innen meg már gyalog is könnyen hazamék ... Mikor az udvarra beértek, akkor már otthon volt mindenki. M>ska kocsis itatta a lovakat, a szolgáló az új tehenet kötötte jászolhoz, a nagymama meg a tejet szűrte. Azonközben megszólalt: — Huppuj, Móric! Cicicic! nít gondoljak a dologról, de külőnös- lek találom, nagyon különösnek... ’illanatnyilag nem mondihatom meg, lji ébresztett bennem kételyeket, de najd maga is meglátja! Ha bármiféle >onyodal:mak támadnának, bízzon berniem, kivizsgálom, és megtudjuk az gázát. Fel a fejjel, drága barátom, iigyelőre felejtse el, amit mondtam, ta- án tévedtem ... bár nem hinném. Barázdabillegető úr zavart fejjel tért nsg a fészkére és búsan ült a tojásra. Dlyan rosszkedvű volt, hogy amikor KtaTöppemt a feleslége, hogy fölváltsa, gorombán ráripakodott: — Hol csellengsz állandóan, azt tépzeled, hogy lopom az időmet? Ma nég sóik a dolgom, a patakon túl meg íell tisztítanom egy fiatal tölgyfát, :eli van hernyóval. Az asszony elsírta magát, a rosszat sejtő férj pedig dühösen megfente csőiét a fészek kariimáján és elröpült. Egyre csak az járt a fejében, miért is zolna az ő tojásük nagyobb, mint amilyen a barázdabillegetőké lenni szokott. Útközben megpihent egy fiatal nyírtán és addig kóstolgatta a fa sebéből takadó friss mézgát, míg berúgott és igen görbe vonalban szállt vissza a fészkébe. Hazaérve toúbolni kezdte a teleségét, még azzal is megfenyegette, iogy sárba tapossa a tojását. — Esküdj meg — dikciózott részeg [méltósággal —, esküdj meg, hogy senkivel se volt dolgod énelőttem, hogy az a tojás a mi... hogy is mondjam ... a mi szerelmiünk gyümölcse! Az asszony kát szárnyát az égre emelve megesküdött, és ettől Barázda- billegető úr mintha megnyugodott volna. Hamarosan elaludt, de egész éjszaka azt álmodta, hogy a felesége egy idegen rigóval röpdös az erdőn. Ébren aztán maga is szégyellte az álmát, egy hétig nyugodt volt, béketűrő, és a harkálynak csak annyit mondott: — Majd meglátjuk, mi bújik ki belőle! Egy hét múlva a tojásból pőre kismadár bújt ki. Apró, kedves, helyes teremtés, első teendője az volt, hogy illedelmesen a csőrét tátogatta. Kezdetben nem zabáit sokat, de másnap megjött az étvágya, a harmadik napon pedig irtózatosan sokat evett. — Könyörgöm, jöjjön, nézze meg a gyerekünket — rohant el kétségbeeset ten Barázdabillegető úr a harkályhoz —, mi már nem vagyunk képesek jóllakatni. RHHHHDHi A harkály sokatmondóén csóválta a fejét, amint meglátta a pöttömnyi papzsákot. — Várjunk egy hétig — mondotta a barázdabillegetőnek —, aztán majd beszélünk a dologról. Egyelőre csak annyit mondhatok... de tessék jól megfogódzkodni, nehogy leesen az ágról... ez a csöppség nem olyan, amilyenek a kis barázdabillegetők szoktak lenni. Aznap este, mialatt a boldog fiatal anya egyik nótát a másik után dalolta csemetéjének, hogy végre elaludjon és ne tátogassa már a csőrét, Barázda- billegető űr e szavakkal támadt rá hitvesére: — Elhallgass már, te céda! Eimúlt egy hét. — Hát mi van — sürgette az elkeseredett apa a bölcs szomszédot —, mondja meg végre, mi a véleménye arról a kamaszról, hisz a kölyök már jó egy fejjel nagyabb nálam. — Szomszéd uram — jelentette ki komolyan a harkály —, az ön gyereke nem barázdabillegető, ez a gyerek égé szem másfajta, kedves neje nyilván megfeledkezett magáról, hisz az apró ság egyáltalán nem hasonlít önre. Aznap Barázdabillegető úr haza se ment. Csak másnap délelőtt tért meg a fészkére, és hátborzcngva állapította meg. hogy a lurkó tovább nő! — Te ribanc — támadt rá az asz- szonyra —, te megfeledkeztél magad ról, te összeszűrted a levet valakivel, te megcsaltál! S aztán elővette a férjek régi, jól bevált fogását és kcmoran kijelentette: — Mindent tudok. Az asszony esküdözöít, rimánkodott. A férj ettől csak miég haragosabb lett, és annyira feldühödött, hogy — hála rokkant körmének — lepottyant a fészek pereméről, szárnyra kapott és elröpült, hogy ne térjen vissza soha többé. Mostanában egy kertben tanyázik, a környékbeli madarak sorban felkeresik, bizonygatják neki, hogy amit ki- költöttek, kakukkfióka volt, és minden értelmes madár tudja, hogy a kakukk idegen fészekbe pottyantja a tojását. Barázdabillegető úr az efféle beszédeket ostoba mesének mondja és azt hajtogatja: — Engem nem tarttok bolonddá, tudom, amit tudok. Különben is miért ne lehetett volna viszonya éppen a kakukkal? TÓTH TIBOR fordítása Rácz Olivér DIOS Y PUEBLOS Láttam a harcok bíbor piramisát és az azúr-kék Eső templomot. Izzó fényben égtek a szürke szobrok, ős szellemek a Leguánban, bűvös Varangyban, ahol a kevély diadaloszlopok köszöntötték az Új Tűz ünnepén a Nap Fiát. Láttam Montezuma tollas fejékét s a főpapot is, vérben és aranyban; láttam azték isteneket, maja oltárok köveit, a múltba révült, fáradt kacikák obszidiánba vésett, meddő könnyeit s lávába fagyott, hiú, holt reményét. A harcosok tágas tere felett, ahol olykor labdajátékoktól zengett a porond, máskor kimetszett szivekből lüktetett, lángolt az ős, azték naptár-korong, a fákon meglebbentek a dús, zöld levelek, s bágyadt szépséggel bólogattok a selymes jacaranda-fürtök. Chichen Itzá mohos lépcsőin álltam; a Tigrisek Udvarán esteledett, arany csörgött a búcsúzó sugárban, a táj felett mór csak a csend neszezett s a selymes jacaranda-fürtök. A fény és hang játékát ünnepeltem, de nem a zsöllyékét, hanem az igazit, mikor villant a kard, búgtak a kürtök, imába híva Chac-isten fiait. Láttam a harcok piros temolomát s az Eső-piramis réveteg kékjét; sápadt kövek halott honában lestem az élet lüktetését. Láttam halott királyok halott mását, a Pillangó-templomot és a szent csodát a Nap diadalmas arany csarnokában. Hallottam a romok susogását. A Halottak Útján árnyas ezüstben fürdött a Hold, zsongtak a völgyek, mint egy óriási, fülledt kohóban, szürke párában, sárga füstben - gyík futott át Totilla falán - s valahol messze, Tezcocoban, Guanajuatán s egyebütt talán, egymást érintő, bűvös körökben Eső-istent idéztek a falvak és a földek, s én hangtalanul velük könyörögtem. Hallgassatok meg, tollas istenek, szent Jaguárok, esteli szelek, virágfakasztó, hűvös hajnalok, Quetzalkoatl, hatalmas Tlalok, Eső-isten, ki nedvet adsz a földnek, kéket a kéknek, zöldet az üde zöldnek, maják s peónok istene, bő, derék termések gazdag hordozója, aki vizet töltögetsz tóba és folyóba s megáztatod a sziszál gyökerét, ne áhítozz mór kimetszett szivekre, vonagló testre, véres áldozatra, harcra, dúlásra, üszkös kárhozatra, a főpapokra vérben és aranyban, bűvös jelekre Kígyóban, Varangyban, ne várj vérgözös, jóslatos hírekre, de öntözd meg a maják földjeit. Ez itt a bőség áldott földje itt, ha te megáldod. Békével, esővel, barna kezekben duzzadó erővel, minden asztalra egyenlő kenyérrel, teremtő joggal, igaz emberséggel. Ha te megáldod. Ha te megérted. Eső-isten: ez a te néped, segítsd hozzá a boldog, tiszta léthez, s az aszálynak legyen mór vége hát. Eső-isten, akit sok ezer éven át imádtam esdekelve én is, légy kegyelmes ehhez a néphez; peónok népe, s így oz enyém is, enyém az Arany Angyal Ciudad főterén, a Függetlenség arany angyala, s talapzatán a jelszó is enyém. Enyém tűzhányód minden hajnala, kézműveseid minden korsója, kelyhe, San Jeronimo-Lidice rózsakertje, emléktáblád mártírjaink felett, az emberségért kötött kötelék, egymás sorsát féltő, erős pecsét, szívtől szívig dobbanó kegyelet. Eső-isten, Mexico istene, arany-esőt hints végig a földeken, teremjen bőven henneguen, banán, a gránátalma s vérbélű guayaba, virágozzék az édes jacaranda, hogy végérvényes és igaz legyen Ribera falakra írott álma s az írott szó egyértelmű parancsa, világformáló, bövös ereje az Arany Angyal márvány talapzatán s az írott szó egyértelmű, parancsa, Jus suum cuique tribuere. Teotihuacan - Uxmal - Jucatan, 1977 r Kopócs Tibor Móra Ferencről készült rajza, amely a C SEMADOK KB által rendezett Móricz—Móra vetélkedő emléklapján látható
