Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-07-22 / 29. szám

ERNST HEMINGWAY*

Valami. véget

A régi időkben Hortons Bay afféle faipari városka volt. Senki odavaló nem bújhatott el a tóparti fűrészmalmok nagy fűrészelnek hangja elől. Aztán egyik évben nem jött több rönk, 'hogy feldolgozzák. Az épületfát szállító vitorlások befutottak az öbölbe, és felrakták a fűrészelt fát, ami ott állt a telepen. Valamennyi épületfa rakást elvitték. A nagy üzemi épületből minden elmozdítható gépet kivettek, s az egyik vitorlás fedélzetére emelték a malomban dolgozó embereket.

A, vitorlás kifutott az öbölből a nyílt tó felé, vitte a két nagy fűrészt, a futókocsit, amely nekinyomta a rönköket a forgó, kör alakú fűrésznek, s valamennyi gurítót, kereket, szíjat és vasat, eigy hajótérre való épületf-a-rakamány tetején. A hajó nyitott raktárát ponyvával födték le és szorosan lekötötték, vitorlái kiduzzadtak, s kifutott a nyílt tóra: vitt magával mindent, ami malommá tette a malmot és várossá Hortons Bayt.

Az egyemeletes szállások, az étkezde, a társaság boltja, a malomirodák s maga a nagy malom elhagyatottan állt a hektárokra menő fűrészporban, amely beborította a tóparti mocsaras réteket.

Tíz évvel később nem maradt semmi a malomból, csak alapjainak töredezett fehér raészkővonala derengett elő a mocsaras burjánzásból, mikor Nick és Marjorie végigeveztek a part mentén. Vontatva pergett a meder szélén, ahol a fenék sekély homokpadkája hirtelen háromméteres sötét mélyvízbe szakadt. Éjszakára fenékhorgokat akartak lefektetni a foknál szivárványos pisztrángra s odamentükben vontattak.

— Ott a régi romunk, Nick — mondta Marjorie.

Nick evezés közben odapillantott a zöld fák közül előfehérlő kövekre.

— Ott van — mondta.

— Emlékszel, mikor még fűrészmalom volt? — kérdezte Marjorie.

— Valamennyire emlékszem — mondta Nick.

— Inkább valami várromra hasonlít — mondta Marjorie.

Nick nem szólt. Továbbevezlek a part vonalával párhuzamosan, a fűrésztelep eltűnt. Akkor Nick átvágott az öblön

— Nem kapnak — mondta.

— Nem — mondta Mariorie. Vontatás közben egész idő alatt feszülten figyelte a horgászbotot, még akkor is, mikor beszélt. Szeretett horgászni. Szeretett horgászni Nickkel.

Közvetlenül a csónak mellett nagy pisztráng tört át a víz felszínén. Nick keményen meghúzta az egyik evezőt, hogy a csónak elforduljon s a messze hátul pergő csali ott menjen el, ahol a pisztráng ra bol. Mikor a pisztráng háta kiemelkedett a vízből, a kishalak vadul szétugrotta-k. Ügy freccsentek a felszínen, mint mikor valaki egy marék sörétet dob a vízbe. Még egy pisztráng tűnt fel, a csónak másik felén rabolt.

— Rabolnak — mondta Marjorie.

— De nem kapnak — mondta Nick.

Elfordította a csónakot, hogy mindkét

rablóhal mellett elpergessen, aztán a fok felé tartott. Marjorie csak akkor orsózott be. mikor a csónak partot ért.

Felhúzták a csónakot a parton, és Nick kiemelt egy vödör élő sügért. A sügerek úszkáltak a Vödör vízben, Nick kézzel megfogott hármat, levágta a fejüket, és megnyúzta őket, Marjorie pedig a kannában kavargó» a kezével, végül elcsípett egy sügért, levágta a fejét és megnyúzta. Nick nézte Marjorie halát.

— Ne vedd le a hasúszóját — mondta, jó ugyan csalinak is, de hasúszóval

jobb.

A megnyúzott sügéreket horogra tűzte a farkuknál. Akkor Marjorie kievezett a mederszélre a csónakkal, fogával tartotta a zsinórt s Nicket figyelte, aki kezében a bottal a parton állt, s hagyta lefutni a zsinórt az orsóról.

— Ott jó lesz — kiáltotta.

— Bedobjam? — kiáltotta vissza Marjorie kezében a zsinórral.

~ Persze. Dobd. — Marjorie kilökte a zsinórt s figyelte, hogy süllyed alá a csali a vízben.

Visszajött a csónakkal, és ugyanúgy kivitte a második zsinórt. Nick mindkétszer egy-egy nehéz hordaléktuskót rakott a bot

,1 / novellával a nagy amerikai író lésének 80. évfordulójára emlékezünk

végére, hogy megrögzítse, és szögben felpeckelte egy kis kőlappal. Beorsózta a laza zsinórt, hogy a zsinór feszesen fusson ki oda, ahol a csali a meder homokos fenekén feküdt, és belkapcsolta a kereplőt. A fenéken rabló pisztráng elkapja a csalit, fut vele, rohanva viszi le a zsinórt az orsóról, s az orsón berreg a kereplő.

Marjorie egy kicsit felevezett a fok mellett, hogy -ne háborgassa a zsinórt, kémé nyen meghúzta az evezőket s a csónak jól felszaladt a partra, kicsi hullámok kísérték. Marjorie kilépett a csónakból, s Nick kihúzta a csónakot messze a partra.

— Mi a baj, Nick — kérdezte Marjorie.

— Nem tudom — felelte Nick. Tűzre való fát szedett.

Tüzet raktak hordalékfából. Marjorie a csónakhoz ment, s pokrócot hozott. Az esti szellő a fok felé fújta a füstöt, ezért Marjorie a tűz és a tó között terítette le a pokrócot.

Leült rá és háttal a tűznek várta Nicket. Nick odajött és leült szorosan melléje a pokrócra. Mögöttük a fok sűrű erdeje volt. előttük az öböl s a Horton patak torkolata. Még nem állt be egészen a sötétség. A tűz- fény elnyúlt a vízig. Mindketten látták a kitámasztott acélbotokat a sötét víz fölött. A tűzfény megcsillant az orsókon.

Marjorie előszedte a kosárból a vacsorát.

— Nincs kedvem enni — mondta Nick.

— Egyél csak, Nick.

— Rendben van.

Szó nélkül ettek, s figyelték a két botot és a tűzfényt a vízen.

— Éjszaka holdvilág lesz — mondta Nick. Átpillantott az öblön a hegyekre, amelyek kezdtek élesen kirajzolódni az égboltra. Tudta, hogy a hegyek mögött jön föl a hold.

— Tudom — mondta Marjorie boldogan.

— Te mindent tudsz — mondta Nick.

— Ő, Nick, kérlek, hagyd abba! Nagyon szépen kérlek, ne légy ilyen.

— Nem én tehetek róla, hanem te — mondta Nick. — Te mindent tudsz. Ez itt a baj. Magad is -tudod, hogy így van.

Marjorie nem szólt egy szót sem.

— Mindenre megtanítottalak. Tudod, hogy mindent tudsz. Mondd, mi az, amit nem tudsz?

— Ö, hallgass már — mcr.dta Marjorie. — Ott jön föl a hold.

A pokrócon ül.telk, nem is érintették egymást, és figyelték a felszálló holdat.

— -Nem kell szamárságokat beszélned — mondta Marjorie. — Őszintén, mi a baj?

— Nem tudom.

— Dehogy nem tudod.

— Pedig nem tudom.

— Ki vele,

Nick a holdat nézte, amint jött fel a hegyek fölé.

— Unom a dolgot.

Nem mert Marjorie-re nézni. Aztán mégis ránézett. A lány ott ült, háttal feléje. A hátát nézte.

— Unom a dolgot. Az egészet.

A lány nem szólt. Nick folytatta.

— Ügy érzem, mintha mindent megevett volna bennem a fene. Nem tudom, Marge. Nem tudom, mit mondjak.

Egyre a hátát nézte.

— Unod a szerelmet? — kérdezte Marjorie.

— Igen — mondta Nick. Marjorie felállt. Nick ülve maradt, fejét a tenyerébe süllyesztette.

— Elviszem a csónakot — szólt vissza Marjorie. — Te majd megkerülöd a fokot, és gyalog mégy haza.

— Rendben van — mondta Nick. — Ellököm a csónakot.

— Fölösleges — mondta a lány. S cső nakja már úszott is a vízen a hold-fényben. Nick visszament, s arcát a takaróba nyom va elfeküdt a tűz mellett. Hallotta, hogy Marjorie evez a vízen.

Sokáig feküdt. Hallotta, hogy Bili jön az erdőn keresztül, a tisztásra ér, még akkor is feküdt. Érezte, hogy Bili odajön a tűz höz. Bili nem érintette meg.

— Elment csendesen? — kérdezte Bili.

— Igen — felelte Nick, arcát a takaróba nyomva.

— Nagy jelenet volt?

— Nem volt jelenet.

— Hogy érzed magad?

— Ö, menj el, Bili. Menj el egy kis időre.

Bili kiválasztott egy szendvicset az elemózsiás kosárból, és arrább ment, hogy megnézze a botokat.

A kutyánkat Huppujnak hiv- 1M. ták, a cicánkat meg Móricnak. A kutya kicsi volt kutyának, a cica nagy volt cicának, így aztán majd egyformák voltak. Huppuj a szénatartóban lakott, Móricz a padláson, a kémény mögött, .de napközben együtt voltak mindig. Kettős kis vályúból ettek-ittak, soha ételital fölött össze nem marakodtak.

Egyszer a minap, szép vasár napi hajnalon, ahogy kibújik a Huppuj a szénatartóból, szalad ám föl egyenest a széles gará- dicson egészen a padlásajtóig, avval becsahint:

— Hej, Móric, gyere mondok valamit!

Móric azt álmodta, hogy éppen egy kis fehér egérnek már az egész feje ki volt a lyukból, csak még egy kicsit jött volna kijjebb, mindjárt lecsapta volna — mondom, ezt álmodta éppen, mikor a Huppuj hívása fölzavarta. Nagyon haragosan mordult ki a pajtására:

— Mit háborgatsz, vigyen innen a lábad, hiszen még éjszaka van!

De Huppuj nem hagyta elaludni többet.

— Meghiszem, hogy a kémény mögött éjszaka, van, hanem ideki már süt a nap.

— No, hát csak hadd süssön.

— Nem úgy van az, hallod-e, hanem ha ki nem bújsz, engem nem látsz többet.

— Nem tudsz úgy elbújni, hogy meg ne találjalak.

— De nem is elbújok én, pajtás, hanem elmék a kecskeméti vásárra. Azért keltettelek föl, hogy gyere te is.

Erre aztán csakugyan lejött Móric úr.

— Aztán, te Huppuj, igazán mondod?

— Nem is tréfából. Nézd ezt a friss kocsinyomot. A Bogár is

elment, a Szellő is elment, a nagymamát meg vitték.

Móric nagyot sóhajtott.

— Ki ád nekünk ma tejet?

— Ki ád? Azt nem tudom már, mert a Riska meg oda volt kötve a kocsisaroglyához, az is elment. Hát csak mosakodj meg hamarost, oszt gyere te is.

— De csak így éhgyomorral?

— Ojjé, lesz egér az úton, ne félj! A vásáron meg veszünk cigánypecsenyét.

— Hát még mit veszünk?

— En egy kis sárga szíjas ezüstpengőt a nyakamra.

— En meg akkor kék selyempántlikát az enyimre.

Avval elindultak, keresztül a káposztás kerten, hogy azzal is rövidebb legyen az útjok.

Alighogy az országúira kiér tek: ihoLJiallag előttük egy kis hajításra egy suta, sánta kis nyúl. Egy, kettő, három, akkorra utolérték. Egyszerre szólították meg kétfelül:

— Hát te, te kis bicebóca, hova igyekszel?

— A kecskeméti vásárra.

— Evvel a. sánta lábaddal?

— Evvel a sánta lábammal.

— Honnan sántikálsz?

— Kerekegyházáról.

— Mit akarsz venni?

— Mézeskalács olvasót.

Huppuj meg nem állta nevetés nélkül. Oda is vetette a kis mankósnak:

— De hallod-e, cimbora, hetedhét ország ellen jár akkorra az a mézeskalács, mire te fele útját se éred a vásárnak.

Móric meg elköszönt tőle:

— No, szervusz, kis nyúl, majd ha visszafelé jövünk, találkozunk.

A kis sánta meg azt mondta nagy nyugodtan:

— Alás’ szolgája!

Nem telt abba csak egy kis- kis idő, úgy elhagyták, hogy mi kor egyszer Huppuj visszanézett, már látni se lehetett:

Jobb

téllett- fi Huppu- f- H- í- I te Hl

— j

lod-e!

dobén

ról?

érünk

'nyúl.

Avv az ért rabig értek, minth minth

JAROSLAV HASEK

E történet főhőse Barázdabillegető úr, az a bizonyos, akinek a joM> lábán eltörött az egyik ujja, ami igen kellemetlen baleset volt és különösen akkor gyötörte hősünket, ha a férfias komoly pózban igyekezett megülni egy fa ágán. Barázdabillegető úr — hogy végre a történet lényegére térjünk — szerfölött megörült, amikor családi fészkében megpillantotta az első tojást. Apró feleségének a boldogsága semmivel sem volt kisebb, noha őnagy- ; sága az első pillanatban azt állította,

,■ hogy mindezt csak álmodta.

Megesküdött rá, hogy csak egy pillanatra szundított el és mikor felébredt, készen találta ezt a furcsa gömbölyű valamit, aminek sárgásfehér színe élesen elütött a fészek zöld fűbélésétől.

Fölöttük sejtelmesen suttogtak a bükkfák — az erdőben csak a baráz- ! daibillegető-pár szállásadó gyertyán-fája

ütött el a többitől leveleivel és széles tárulkozó ágaival. Fészkük a fa koro nájának tetején volt, apróka kis otthon, de ügyes kézzel mesterkedett. Ha hazatértek, mindig örültek neki, milyen biztosain bújik meg a karélyos levelek menedékében.

Igaz, láttak már nagyobb fészkeket is, és szomszédjuk, a harkály, ha vé letienül találkoztak, nem mulasztotta- el megjegyezni, hogy az ő háza bizony palota ehhez a viskóhoz képest.

Barázdabillegetőék mégis szerették ? a házikójukat, főleg azért, mert két

í lábuk és csőrük becsületes munkájával építették, nem úgy, mint a harkály, aki kiakoilbólított az otthonából egy árva bagolygyereket és elfoglalta a fészkét. De azért senki se higgye a harkályról, hogy hatalmaskodó kiskirály vagy más vagyonra törő, harácsoló újgazdag volna, hisz ahol csak- alkalom nyílott rá, mindenütt elmondta, hogy csak azért kergette el a fészek régi gazdáját, mert a szépérzé

két bántotta a bagoly dülledt :

Az erdő szárnyas lakói különt kerítettek nagy feneket a dolgi őszintén megvallva, egyikük se i te a fura bagolycseimetét, akii szülei ostoba módon csapdába tek.

Azt is beszélték róla, hogy eg zabái.

Anniikor a fiatal bagoly hazafi harkályt találta fészkében, ál megtelepedett a szomszédos 1 ágán, egy ideig a tollát borzoll nyorgatva nyújtogatta a karma tán a nagy boldogtalanságtól e mert már fényes nappal volt. Bi szundikált egész alkonyatig, -a-klt nyitotta ellenszenves szemét — rüOötte őrködő madarak erre cserre-gésbe, csivitelésbe kezdtek búsan elrepültek.

Elszomorította, hogy minden szédja haragszik rá. Később hír az erdőben, hogy a bagolyt -me az erdész, mégpedig igen kö mert a dülledt szemű este bere szobájába. Már akárhogy is törté lahányszor a bagolyra és a rég kére terelődött a sző, a barkái mulasztotta el megjegyezni, he nem állhatta a csúf szemét.

Különben is fura legény volt kály. Néha zárkózott, szótlan, i meg érthetetlenül jókedvű. Az ei kói -maguk között különcnek mc

Amikor Barázdabillegető úr b gott hozzá és elújságolta. hogy t ül, amelyet a felesége szült a - — másnak nem mondhatta el, messzire nem mehetett a íészké a harkály volt -a legközelebbi széd —, az erdő különce elrepi rázdabillegetőékhez tojást nézni, félrevonta a boldog apát.

— Kedves barátom — szólt < sen —, úgy találom, hogy ez t túlságosan nagy. Valóban -nem