Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-07-22 / 29. szám

Kopócs Tibor Móra Ferencről készült rajza, amely a CSEMADOK KB által rendezett Móricz—Móra vetélkedő emléklapján látható

Móra Ferenc EZEREGY ÉLETE

U- én valami múlt századbeli literdtor lennék, az- l|Tld zai kezdeném az egészet, hogy 1879. VII. 19-én ragyogó üstökös jelent meg Kiskun)élegyháza fölött. De hát én csak amolyan gyalogló ember vagyok, Móra Ferenc se szokott kacérkodni az üstökössel...“ — így kezdi ia kor.társ és költő-barát Juhász Gyula Móra Ferenc ©zeregy élete című életrajzi méltatását. Szavai harmonizálnak laz író szerény önjellemzésével: „Nem vagyok csillag, csak rőzsetüz Valóban, nem el.lobbanó fényes világosság, hanem tartós lo- bogású fényforrás kívánt lenni, amely világít és melegít egyszerre, s nem a kiváltságosoknak, hanem a legszélesebb olvasói 'közönségnek. Mindig a szegények, a „földhözragadtak“, a kétkezi munkások szószólója kívánt lenni, az ő igazuk keresője és kimondója. Egy korrupt, népellenes, nSigkórságtól fertőzött korban a népből jött értelmiségi nemes példáját adta, aki „aktatáskás“ emberként is hű maradt osztályához, megmaradt a műveltségből kirekesztett szegénység írójának, a ..Célszerű szögényembörök“ érdekei védelmezőjének. írásaiból az emberszeretet, a legszélesebb humanitás melege sugárzik. Pedig nem kényeztette a sors, keményen meg kellett küzdenie az emberi-írói érvényesülésért. Szegény sorban, egy foltozó szűcsriiester családjában látta meg a napvilágot. Belülről, szenvedő alanyként ismerte meg a népnyomort, szociális indulatát nem a kívülállók együttérzése, hanem megszenvedett személyes élményei fűtik. Ezért lehetett mentes a kor divatjától, a parasztkultusz túlzásaitól, romantikától, mítosztól nem torzított parasztképet rajzolt a valóság törvényeihez igazodva. A mítosz és a valóság dilemmájában — értelmi belátással — á realitáshoz húzott: „Nekem nem kell az eszményi, amit kieszellek szegény hóbortos poéták, és rendszerbe szedtek hóbort nélkül való esztétikumok, százszor szegényebbek a hóbortos poétáknál. Nekem az élet úgy kell, ahogy van: a fölséqében aljas, az iszapjában föl- séges élet.“ Nem elkendőzni, hanem feltárni akarta az igazságot. A némaságra kárhoztatottak nevében szólt, a Földhözragadt és Földnélküli Jánosok nevében, akiknek írói létét és mondanivalóját köszönheti. Egy életen ez volt a krédója, sem siker, sem ■üldöztetés el nem térítette tőle.

Sokáig csak ifjúsági íróként tartották számon, talán csak szőkébb környezete sejtette igazi nagyságát és jelentőségét. írói osztályrésze volt a kortársi irodalomkritika lebecsülése, az írótársak és az olvasók azonban kárpótolták. Nem lehet véletlen, hogy ■Móricz Zsigmondot és Tamási Áront elragadtatott Szavakra ihlette, Karinthy és Kosztolányi megbecsülését élvezte. Leginkább írói technikáját, sajátos za- ■matú népi nyelvét, stílusa meleg derűjét és fanyar humorát csodálták. Senki olyan szelíd humorral és mégis vérlázítő indulattal nem tudott írni a szegények életéről, a nyomort megszépítő szeretetről, a Sivár élettől sem csorbuló nemes emberségről. Szinte kizárólagos témája volt a gyermekkor, a felnőtté eszmélés kimeríthetetlen élményanyaga, mindvégig

a visszaemlékezés táplálta írói- vénáját. Saját gyermekkorának emlékei vitték a gyermekirodalomhoz, amelynek alighanem a legnagyobb magyar művelője volt. Ezen a területen érvényesült leginkább sajátos tehetsége. A felnőttekhez szóló írásaiban gyakran kísérő szentimentális hajlam, a gyerekekhez szólva nemes pátosszá, a gyermeki szívet megindító érzelmekké magasztosul. Műveinek népszerűségét nem csorbította az idő. Könyvtári statisztikák bizonyítják, ő a legtöbbet olvásott ifjúsági író. Ma is keresett a népi szemléletével, természetböleseletével és rejtett politikumával kitűnő Csilicsali Csalavári Csa- lavér, a szegény gyerekek apró örömeit lírai szép séggel beragyogó Kincskereső kisködmön, a negyvennyolcas veressipkás honvédeknek emléket állító Dióbél királyfi stb. Móra tudatában volt annak, hogy a jövő igazságosabb társadalma csak egészségesebb, lelkileg és testileg kifejlett, magasabb rendű új generációkra épülhet. Ez a felismerés késztette tankönyvek írására, a legkisebbek szellemi táplálékául szolgáló Betűország virágoskertje köteteinek megalkotására is. Végső soron ez a társadalmi felelősségérzet ambicionálta újságírói munkásságát is, sikerének és közismertségének másik nagy forrását. Kora egyik legolvasottabb, legnépszerűbb tárcaírója volt. Vidéki fórumából, a Szegedi Naplóból országos problémákra figyelt, nemcsak a magyarság létkérdéseit, hanem az egész emberiséget érintő jelenségeket elemezve. Tehetsége és népi szemlélete megóvta kora bombasztikus, hatásvadász, frázisoktól hemzse gő újságnyelvétől, a legkisebb írását is a szigorú műgond és művészi ízlés jellemzi. Bátorsága, éles szeme, problémaérzéke sok bosszúságot okozott a kurzus hatalmasainak, és sokaknak nyitotta rá a szemét a társadalmi igazságtalanságokra. Publicisztikájának első csúcsát a forradalmak korszaka hozta. Humanizmusa, az emberbe vetett hite vitte 1918-ban a polgári forradalom tevékeny harcosai sorába. Remélte, hogy a polgári demokratikus forradalom megoldja a társadalom legégetőbb problémáit, a földkérdést, a demokratikus életformát stb. Politikai meggyőződése a polgári rad!kalizmus, melyben a korabeli haladó értelmiség zöme kereste a sorsdöntő kérdések megoldását. VaHomásszerű riportokat ír, gyújtó hatású szónoklatokat tart, de a proletárforradalom maradéktalan megértéséig nem jut el. A bu kás után azonban egy pillanatra sem tagadja meg nézeteit, nem dörgölőzük az új hatalomhoz, mint kor- társiainak zöme. Pedig sokat zaklatják, életveszélyesen fenyegetik, elárasztják fegyelmi eljárásokkal. Nem hallgat el. Szépírói és publicisztikai erényeit latba vetve megtámadja az ellenforradalmi rendszer megtévesztő földreformját. Sajátos riport-elbeszéléseket ír a gazdasági válság súlya alatt sínylődő parasztság életéről: Földhözragadt Jánosék 1932-ben és Földnélküli Jánosék 1932-ben. A cél: rádöbbenteni az újságolvasót a népnycmor ijesztő valóságára és okaira. A feladat az író stílusát is átformálja, a korábbi korszakaira jellemző kedélye's, familiáris hang, az elnéző humor háttérbe szorul. Az anekdotizáló modor nem illett a megdöbbentő tényékhez, a lázító mondanivalóhoz. Lirizálás helyett az őszinte megdöbbenés és együttérzés színezi komorrá írásait. Ezekben az írásokban nemcsak a népi írók irodalmi szociográfiájának, hanem a modern dokumentum- irodalomnak is példát mutatott.

Móra publicisztikája nehezen választható el szép- irodalmi tevékenységétől. írói műhelyében gyakran egy egy korábbi mese alakul át — aktuális politikummal dúsítva — vezércikké, vagy a vezércikkekben elmondottak simulnak írói zsenije révén tárca- novellákká, karcolatokká. Elbeszélő, megformáló, alakító művészete ezekben a rövid lélegzetű, műfajilag laza szövésű írásokban elevenedik meg a leghitelesebben. Népmeséi motívumot, történelmi anekdotát és hazai adomát úgy tudott feleleveníteni, hogy felismerhetők voltak rajtuk művészetének legegyénibb sajátosságai, köp:: vo’t mondanivalóit a művészi színvonal csorbítása nélkül a nép legszélesebb rétegei olvasói színvonalához szelídíteni.

elekményteremtő fantáziája halványabb volt.

** Regényíróként nehezen találta meg a leginkább neki való témát és hangot. Első regénye — A festő halála — leleplezi alkotói tanácstalanságát. Ebben a műben a művelt irodalmár és kiváló stiliszta tépelődéseit olvashatjuk a regényírás műfaji problémáin. Epikai művészete, humanizmusa, hatal más ismeretei egyetlen műben, az Ének a búzame- z&kről-ben érvényesülnek maradéktalanul. Ebben villan fel tehetségének igazi nagysága és sajátos egyedisége. A magyar falu egyik legigazabb képét sikerült megalkotnia, a nyomottság, fojtottság, babo- nuság lesújtó világát. Nyoma sincs ebben a műben az őserő-elméletnek, a romantikus parasztimádatnak, ami Szabó Dezsőt, a kortárs népi íróikat, még a fiatal Móricz Zsigmondot is jellemezte. Etel alakjában, a cselekmény egyik központi hősében, a realista emberábrázolás remekművét teremtette meg. Olyan parasztábrázolás ez, melyet méltán nevezhetünk a szocialista irodalom parasztábrázolása elődjének, s amely a koTtársak közül leginkább Nagy Lajos művészetével rokon.

Ez a regény mutatta azokat a lehetőségeket, amelyek Mórában rejlettek, s amelyek teljes kibontakozását talán csak korai halála akadályozta meg. Voltak más sikeres regényvállalkozásai is (pl. Hannibál feltámasztása; Aranykoporsó), de a helyes irányt az Ének a búzamezőkről mutatta. Ezen az úton haladva a legnagyobbak közé fejlődhetett volna. Műve így is gazdag fejezete a XX. századi magyar prózának, haladó kulturális örökségünknek. Ünnepi túlzás nélkül mondhatjuk.

SZEBERÉNYI ZOLTÁN

„EMLÉKEZZÜNK REGIEKRŐL..."

László Gyula legújabb kötetéről

A XVI. századi költőnket, Csáth Demetert idéző összefoglaló cím alatt meséli el László Gyula legújabb kötetében a Kárpát- medence népeinek történetét az őskortól a magyar államalapításig. A kötet a Móra Ferenc Könyvkiadó gondozásában jelent meg, s a Képes Történelem című sorozat legújabb kiadványaként látott napvilágot. Könyvesboltjainkba a közös könyvkiadás keretében került. No-s, ennyi bevezető után nézzük: mit tanulhatnak a könyvből azok, akikhez elsősorban szól, a legifjabb olvasók?

László Gyula először a régész munkájáról ír, jó képet festve az archeológiái ásatások módszereiről, ám közben aggodalmainak is hangot ad: hosszasan eltöpreng azon, az egykori valósághoz képest mennyivel sze gényebb az a világ, amit a régész ásója a felszínre hoz.

A következőkben sorra veszi a Kárpát- medence népei történetének főbb korszakait és azokról mondja el a legfontosabb tudnivalókat. A munka egészén azért érződik, hogy szerzője a népvándorlás- és kora-középkor szakavatott ismerője, meste re; ugyanis az őskori kultúrákat sokkal el- hanyagoltabban rajzolja meg, az ősrégészet vitás kérdései felett könnyebben elsiklik, nemlétezőnek tüntetve fel azokat. A ké sőbbi időszakok ismertetésénél már sokkal árnyaltabban, óvatosabban fogalmaz: a vitás kérdéseknek is hangot ad, s ezáltal a régészetet élő, állandóan változó tudományként ismerhetjük meg.

Az archeológiái gyakorlatban szinte általános, hogy mindig csak az újonnan betelepülő népeket figyeli a szakember, az őket megelőző lakosságot általában szem elől téveszti. A legtöbb esetben nem lehet tudni, mi történt velük: elpusztultak, beolvadtak vagy elmenekültek? A történelmi folyamatokat pedig csak úgy érthetnénk meg igazán, ha ezeket a kérdéseket is nyomoznánk. László Gyula lépten-nycmon figyelmeztet ezekre a feladatokra.

A kötet döntő súlyát természetesen a magyar előidők problémáinak a boncolga tása képezi. A szerző röviden ismerteti a „kettős honfoglalás“ elméletét, nyomatékosan hangsúlyozva annak feltevéses voltát, majd a magyar nép származásával és az uráli őshaza kérdéseivel foglalkozik. A következőkben a honfoglalás írott forrásait veszi számba: részletesen ismerteti, sőt idézi a mohamedán földrajzírók munkáit, a bizánci, az orosz és a nyugati forrásokat, illetve középkori krónikáinkat. Nagyobb, figyelmet szentel a Botond és a Lehelmonda problémáinak, majd a honfoglaló magyarság életmódjával, társadalmával és kultúrájával ismerkedhetünk meg.

A „nyereg alatt puhított hús“ legendája szinte kiirthatatlanul befészkelte magái a köztudatba. E tévhit szétoszlatására már századunk elejéről szerteágazó cikksoroza tot olvashatunk az Ethnographia hasábjain nevesebb néprajzkutatóink tollából, akik az írott források és élő néprajzi analógiák segítségével bebizonyították, hogy a lovas népek a ló nyeregtől felsebzett hátát nyers hús ráborogatásával gyógyították (tehát nem étkezési célokra puhították a húst a nyereg alatt). E tévhit tarthatatlanságát László Gyula is hangsúlyozza, kifejtve, hogy e mendemondát először a rómaiak írták le a hunokról, azután — mint hunnak vélt népre — ragadt ránk ez a félreértés.

A honfoglaló magyarság életmódjáról írt fejezetből megtudjuk, hogy őseink már fejlett földművesekként érkeztek a Kárpátmedencébe, s kalandozásaik sem afféle céltalan rablóhadjáratok, pusztító zsákmányolások, hanem a nyugat-eruópai politikai viszályok függvényei: céltudatos hadműveletek voltak valamely nyugati hatalom szövetségében. Röviden összefoglalja a nagy- szentmiklósi kincs tudnivalóit is, majd az államalapítás néhány problémájára hívja fel a figyelmet.

A bevezetőben valami olyasmit írtam, hogy a szerző évezredek történetét „meséli el“. Nos, nem véletlenül választottam ezt az igét, ugyanis kifejez valamit László Gyula stílusából is. Valóban elmeséli, rendkívül élvezetes stílusban közvetíti a fiatal olvasóknak évezredek hétköznapjait és ünnepeit. Miközben — ismereteinek és tapasztalatainak óriási tárházával — a múltra emlékezik, gyermekek százezreivel tanítja meg a történelmet.

LISZKA JÓZSEF