Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-07-22 / 29. szám
(A szerző felvételei van az új „csinzsák“ a város szélén, amit alig egy éve adtak át, nézd meg! Hiába van ott angol vécé, fürdőszoba. Nem lehet egyik napról á másikra megszokni, hogy tegnap még düledező putriban lakott, holnap meg már emeletes házban él. Ezzel még csak lakáskörülményei változtak meg, de nem az életmódja. Hogy az is megváltozzon, ahhoz idő kell. Sok, sok idő! Mert minket más fából faragtak. A beszélgetés után még kilenc napon át voltam a vajda vendége. Az ott töltött idő alatt szerzett tapasz tálatok összegezése pedig ez lenne: Mert a cigány az cigány, es a váltó zás nem megy egyik napról a másik ra! 2. 1HB A változás! Megtartani úgy az ősiséget, hogy életvitelük, életmódjuk beleilleszkedjen a társadalom közösségébe, hogy életmódjuk emberi legyen. Nagyon sokan vannak, akikben ez a változás már végbement. Sokan, de ha a nagy egészet nézzük, még mindig kevesen. A sok közül Balogh Géza áz egyik, akit F. városkában kerestem föl. Balogh Géza huszonkét éves koráig a városszéli cigánytanyán élt szüleivel és tíz testvérével. Négy ágyban aludt az egész család. Villany nem volt, vizet egy szemetes kútból hordtak. Az apja többet volt börtönben, mint szabadlábon. Az anyja nem dolgozott: szült, házalt meg részegeskedett. Szóval, tipikus eset. S ma hol tart Balogh Géza? Háromszobás családi házat épített, autót vett. Két fiú és két kislány édesapja. A felesége, Anna is cigány, s az ő scrsa is hasonlóan kezdődött, mint a férjéé. Már nyolcadik éve a város szolgáltató vállalatánál dolgozik, a mosodában. Munkahelyén megbecsülik, szépen keres, s munka után, esténként varro- gat. Ruhát, szoknyát, blúzt a környék lányainak, asszonyainak. Géza villanyszerelő. Két évvel ezelőtt beiratKétszer megdobálták a szolgálati kocsimat kővel, egyszer késsel zavart ki a gazda a háziból, egyszer borotvát fogott rám egy nagyobbacska fiú, többször meg éles s ékes szavú ká romkodással adták ki az utamat — a cigányok. A hat éve tartó, cigányügyben folytatott riportozásaim so '•án azonban a legtöbb helyen szíves szóval fogadtak, étellel, itallal kínáltak, s azokon a helyeken, ahol korábban szaladnom kellett, később már ismerősként, jó barátiként üdvözöltek. A barátkozó, megértő szándékot csak azzal tudom magyarázni, hogy szeretem a cigányokat! Talán mindezt ők is megérzik rajtam közeledéseim alkalmával. Már ötödik napja élek R. város cigánytanyáján. A vajda vendége vagyok. Sokat iszunk és még többet beszélgetünk. A bajszos, fekete kalapot viselő, hetven év körüli vajda az egyik este a váltamra teszi a kezét, szúrós szemével közelről mereven néz az arcomba. Hosszan. Aztán a vodkával teletöltött befőttes üvegből nagyot húz, és azt mondja: — Mondd meg nekem, az újságíró istenedet, hogy miért nem szeretik a cigányokat? — és nem veszi le rólam a tekintetét. A kérdés, mintha a bennem keringő vérrel végigjárná egész testemet, megborzongat. Erre a kérdésre nem ehet neim válaszolni! Nagyot húzok én is az üvegből és nekikezdek: — Jogos a kérdés, Mihály bátyám, mert ezt tapasztalom gyakran én is. A buszon "utazó öreg cigányasszonynak a fiatal fiúcska nem adja ót a helyét, mert a szülieitői és másoktól is ezt látja; letegezi, mert a cigányt azt mindenki tegezi... A cigánnyal nem szokás kezet fogni... Mert a cigány még mindig cigányul él! — Te, hogy a ménkű csapjon be léd, hát ez nekünk a vérünkben van: — ez a cigányélet! Szemeink még mindig egymásra villognak, és most már érzem, nem szabad félbehagyni az őszinte beszédet. Lesz, ami lesz, megkérdezem: — A vérükben van az is, hogy magukat agitálni kell a munkára, hogy a városi bizottságon külön erre az agitációs célra két alkalmazottat fi zetnek; az is, hogy a cigánytelepül« sek kocsmáiban naponta ismétlődnek a késelések? Az is, hogy csak hébe- hóba, amikor maguknak tetszik, járnak munkába? Az is, hogy az új lakótelepi lakásokat szétverik s ott embertelen körülmények között él nek?... Hogy gyermekeiket nem járatják rendszeresen iskolába, hogy kéregetnek? ... Kifogytam a szuszból, de nem a mondanivalóból. Amint Mihály bátyáimra nézek, mégsem folytatom. Az öreg vajda most már csak a földre néz. Hosszan hallgat, sokáig nem emeli föl a fejét. Érzem, sejtem, mi játszódik le benne, mire gondol ezekben a percekben. Tudom azt is, hogy legszívesebben előkapná a kabátzse bében lapuló borotvát..., de tudom azt is, hogy ezt ő nem teszi meg. Kölcsönös a tisztelet egymás iránt. A szó fegyverével álltunk most ki „párbajozni“, amely sokkal fájóbb sebeket ejthet, mint a borotva, és az ő becsülete is azt diktálja, hogy most tisztességesen kell megvívnunk. Válaszol: — A mindenségit, de igazad van! Csak értsd meg a mi keservünket is, mert beléd mártom a borotvámat! Nem gondolja komolyan, csak het- venkedik. Mielőtt bármit is mondana, vállon ragad, fejemhez csapja *kala pos fejét és kezembe nyomja az üveget. — No, a cigány az nem olyan ember, mint a többi. A cigány az mindig más, és mindig más is lesz. Ott hozott az esti szakközépiskolába. Érettségizni akar. Ez tehát a Balogh család múltja és jelene — tömören. És akaratlanul is fölvetődik bennem a kérdés: miért tört ki ez a két fiatal a putrik nyomorúságából? Balogh Géza: — Engem soha nem küldtek a szüleim iskolába. Sőt, azt mondták, „minek neked az a sok tudomány?“, inkább visszatartottak! Ennek ellenére rendszeresen eljártam a tanításra, ha csak rajtam múlott, egy napot se mulasztottam. Ezt a szorgalmat csak azzal tudom magyarázni, hogy mindig minden érdekelt. Szerettem és szeretem az újat. Az egyik legnagyobb öröm számomra, ha valami ismeretlen ismertté válik előttem. Bármily kis dolog is az, amit megfejthetek, megtudhatok, már élményt jelent számomra. Űrák hosszat tudok ülni a térkép előtt, s gondolatban bebarangoltam már az egész világot. Fél napot is elüldögéltem egy üzem, gyár, új ház előtt és azon törtem a fejemet, hogy mi történhet benn, mit dolgoznak ott az.emberek, hogyan épült föl ez a ház? ... Később, amikor már egyre több ismeretet szereztem a környezetemről, a világról — mert igyekszem minél többet olvasni —, elhatároztam, hogy kitörök a putrikból: nem emberi életmód, ami ott folyik. — Annát már kicsi kora óta ismertem, együtt nőttünk föl. Neki minden újat, amit én megtudtam, elmeséltem. Láttam, őt is érdeklik a dolgok. Ahogy nőttünk, eggyé váltunk. Együtt örültünk minden új fölfedezésnek. De tudod, milyen nehéz volt nekünk tanulni?! ... Villany nem volt, a tanyán naponta ismétlődtek a verekedések, a házban sok a 'rajkó, soha egy perc nyugalmam sem volt. Csak csúfolták azért, hogy mindig a könyveket bújtam. De mégis sikerült! Elvégeztem a kilencediket — kitüntetéssel. Középiskolára akkor még nem mertem gondolni, de villanyszerelő-tanulónak már minden szülői engedély nélkül jelentkezhettem. Itt, a városban ki is tanultam a szakmát. És Annával gyűjtöttük a pénzt a házra. — Már gyermekkoromban is sok barátra leltem az osztálytársaim között. Néhánnyal még most is tartom a kapcsolatot. Ök és a munkatársaim segédkeztek az építkezésnél is. Jöttek szó nélkül, ingyen, hívnom sem kellett őket, mert én is mentem, ha rám szorultak. Felvettem az ifjú házasok kölcsönét, hozzátettem a mi megtakarított pénzünket és két év alatt fölépült a ház. Öröm volt a munka, az építkezés, még most is szívesen emlegetjük a barátainkkal. — Visszajársz még a telepre? — Vissza. Ott él anyám a négy testvéreimmel. Ök is eljönnek időn ként hozzám. És egy cseppet sem irigyelnék. Inkább azt hajtogatják, hogy „minek neked az a nagy ház, maradtál volna inkább a putriban!“, meg hasonlókat. A többi testvérem szerte él az országban, velük csak ritkán találkozom. Úgy hallom, rájuk is hasonló sors méretett, mint a szüléimre: a fiúk a börtönöket ülik, a lányok meg szülnek ... — Megsértődsz, ha azt mondják neked: cigány? — Szembeköpném magam, ha letagadnám, hogy cigány vagyok. Nem szégyellni való ez! Mert, aki arról ítéli meg a másikat, hogy milyen a bőre színe, milyen nyelvet beszél, azt én nem is nagyon veszem emberszámba ... Aszerint lehet véleményt mondani, amit az ember fölmutat, amit az ember tesz ... Balogh Géza munkahelyére megyek. A főnöke ötvenen túl járó, apró, tömzsi ember. Géza felőli érdek lődöm tőle: — Mit mondjak én magának Balogh Gézáról?! Az egyik legjobb munkásunk. A múltkor is kitüntették. Szorgalmas, rendes ember. Otthagyta azt az embertelen életmódot, szép házat épített, a gyerekei iskolába járnak, szeretik a kollégái. Bár a többiek is úgy élnének, dolgoznának, mint Balogh Géza! Akkor már nem mondhatnák a cigányra, hogy „te cigány!“. Ez hát a változás és a változás következménye. Csakhogy Balogh Géza példáját még nem követik elegen. És azok, akik ezen a változáson már „végigrágták“ magukat, nem nyújtanak segítő kezet a rászorulóknak, letagadják vérűket, letagadják, hogy ök is élték a putrik életét. Ismerni . sem akarják azokat, akikben az akarat ugyan már meglenne a változásra, de az erő még híján van. Balogh Géza ebben is elüt a többiektől. Most is két cigányfiút vett munkahelyén a „szárnyai alá“. Vajon észrevehető nyomot hagy majd ez az igyekezet? Ö szentül hiszi. Én is! 3. Merészség lenne azt mondani, hogy a társadalom fölbecsüíheíetlen segítségével lényeges szemléleti és magatartásbeli átalakulásban van a ci gányság. Merészség és hazugság. Az igazság az, hogy: alakulgat. A nem zeti bizottságok mellett működő, cigánykérdéssel foglalkozó bizottságok egyre szebb eredményeket érnek el: fölszámolják a putrikat, új, modern lakásokat adnak az ott élőknek a ré giek helyébe, fölvilágosító,tanácsadásokat szerveznek számúikra, rendszeresen figyelik az alkoholisták, a büntetett előéletŰBk életét, erejükhöz mérten odahatnak, hogy a gyerekek óvodába, iskolába járjanak, a szülőknek munkát keresnek... De hiába minden igyekezet az illetékes szervek részéről, ha mi, emberek: munkatársaik, lakók, szomszédok nem fogadjuk a mellettünk élő, dolgozó cigányokat megértéssel, példamutatással nem segítünk nekik a beilleszkedésben. A változás lehetőségeinek ki használásában nem nyújtunk segítő kezeit. Mert nemcsak a cigányság szemléletbeli változásáról kell beszélnünk, hanem a miénkről is. Nekünk is „változni“ kell, ha azt akarjuk, hogy a cigányság megváltozzon, emberibb életmódot éljen. ★ „Nem gondolkodásmódjukat kell megváltoztatni, hanem helyzetüket. De van gondolkodásmód, amelyet meg kell változtatnunk: azt a gondolkodásmódot, amely a ' vesztest feszi felelőssé vereségéért.“ (Ifj. Schiffer Pál nagy sikerű cigánytémájú filmjének, a CSÉPLŐ GY-URI-nak mottója.) ZOLCZER JÁNOS 1979. VII. 21 N ín o El
