Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-07-15 / 28. szám
az igazat — de vajon eljutunk-e a „Szép“-i,g? József Attila — annak idején — így sóhajtott fel tizenhétévesen: „A gát s latin betűk sivatagában / fáradt diák, virágot keresek.“ „Ö, zordon Szépség ...“ című versének következő sorai ma is időszerűek: „Ö, zordon Szépség, mosolyogsz fölöttem I s hallgatva ülsz a dús Elet hegyén. / Egy ájult lelket hoztam. Az enyém t és fölaiánlom Néked összetörtén. / Ö hívd életre ápoló szavakkal / illesd meg homlokát meleg ajakkal / Ó, szépség, nézz rá: olyan fiatalt“ Mi juttatja eszembe ezeket a sorokat? Prózai műből a megjelentek egyike sem volt képes előadni egyetlen mondatot sem. A meg- hallgatottak újabb harmada csupán egyetlen verset tudott elmondani. Azt, amellyel a tehetségkutató vizsgára készült. A vers előadásmódjára azonban már egyikük sem fordított különösebb gondot. Nyilvánvaló értelmezési hibák — illetve félreértések — is előfordultak. A meghallgatottak maradék harmada egyetlen vers vagy verstöredék elmondására sem volt képes. (Vajon a többéves tanulmányai folymán kapott-e valaha is ilyen felada- ot?) A ' meglepő — vagy inkább megdöbbentő — az volt, hogy ezek az ifjú emberek, akik a „Szép“-et töredéA MATESZ tehetségkotatő vizsgájának margójára T ársadalmí rendszerünk ■ az ember önmegvalósításának kíván egyre nagyobb teret nyújtani; az ember alkotókészségének és képességeinek egyre teljesebb kibontakoztatását tűzte ki célul. Ebben az oktató-nevelő folyamatban teljesen egyenrangú félként vesz részt a család, az iskola, a társadalom és a környezet. A négy tényező mindegyike pótolhatatlan — mert mindegyik másképpen oktatja-neveli az embert. Sőt az évek múlásával hol az egyiknek, hol a másiknak nő meg a szerepe és a fontossága az ember számára — a többi tényezővel szemben. A 15—18 éves ifjak életében döntő szerepe van az iskolai oktató-nevelő folyamatnak. Jóra — tehát tudásra és gondolkodásra, igazra — tehát világnézetre és bölcsességre, szépre — tehát önismeretre és emberségre tanít mindnyájunkat. Nem biztos azonban, hogy az ifjú ember — a diák — megfelelő arányban és mértékben kapja azt, ami legnemesebb céljaink szerint megilleti őt. Tudást szerez — de megtanul-e gondolkodni? önismeretre tesz szert — de vajon az embersége is gyarapszik-e ezáltal? Megtanuljuk a jót, magunkévá tesszük Ez év június 15-én tehetségkutató vizsga volt a Magyar Területi Színház Tbália Színpadán. Négy fiú, tíz lány és egy fiatalasszony, úgy döntött, hogy színészi pályára lép, vagyis a művészettel jegyzi el magát és egy életen át fogja ápolni, gazdagítani és terjeszteni a „Szép“-et s „az ember szépbe szőtt hitét“. Tizenöt fiú és lány, s mind „olyan fiatal!“ A lEigfiataj.tb 14, a legidősebb 22 éves. Más felvételi vizsgákon arra kíváncsiak a vizsgáztatók, hogy mennyi „jó“-val és „igaz“-zal telítődött eddigi tanulmányai folyamán a felvételiző. A művészi pályára készülők tehietségkutató vizsgáján elsősorban arra kíváncsi az értékelő bizottság, hogy az önjelöltek idegrendszerébe és gondolatai közé mennyire fészkelte be magát a „Szép“. Nos, a meghallgatottaknak kb. az egyharmada egynél több verset is képes volt előadni. A versek mindegyike tragikus alaphangulatú volt és csaknem kivétel nélkül az iskolában tanultak közül való. Vidám hangulatú vers csak két felvételizőnek volt a tarsolyában. A harmadik összetévesztette a vidámságot a nyegleséggel, illetve a durvasággal. keiben sem tudták megidézni — kiváló eredménnyel végezték el a középiskolát. Ebben a kényszerhelyzetben a mankó is előkerült: „Mondjon el egy viccet!“ A vicc előadása azonban leginkább a nekrológ elmondásához volt hasonlatos. Abból, amit a jelentkezők tehetségük bizonyítására előadtak, a szuggesztivitásnak, az átélésnek és az „együttlélegzés“- nek még a leghalványabb látszata is hiányzott. Nagyjából hármukról-négyükről mondható el, hogy talpraesettek. A színpadra lépők kb. kétharmadának igen alacsony volt az improvizációs készsége. Megadott feladat elvégzésére úgy ahogy képesek voltak, de az önálló alkotásra már nem. A mozgáskultúrájuk fejletlen és sablonos. Mozdulataik nem igazodnak természetszerűen a pillanatnyi he'yzethez. hangulathoz. illetve a felvetett vagy előadott téma műfajához és stílusához. Mihelyst a tudat ellenőrzése alá terelik mozdulataikat. azok azonnal eöT-sös- sé, vagyis kevésbé esztétikussá válnak. A komplexebb e'ő- adói képesség — a mozdulat, a szó és a dallam kapcsolatára gondolok — szinte mindegyikükből hiányzott. A tizenöt ember közül három-négyről csaknem biztonsággal lehet állítani, hogy lebilincselő, magával ragadó alkat; de bizony alig mondható -el kettőről-há- romról, hogy erős alkotói készség él benne. Pedig az ember minden értelmes tevékenysége az alkotásra irányul. Az ember csak a teremtésben válik egyenrangúvá önmagával. Aki reprodukál, aki mindig csak tolmácsol, az csupán szolgája önmagának. El lehet szegődni az emberiség legnemesebb céljainak szolgálatába, mert így önmagunkat is szolgáljuk — de ha önmagunk kiszolgálójává válunk, senkit sem szolgálunk, előbb-utóbb szembe kerülünk mindennel, ami rajtunk kívül esik. És még nem is szóltam a legnagyobb szomorúságomról. A tehetségkutató vizsga óta nem hagy nyugton a kérdés: A „zenei nevelés“ vajon nevelés-e az iskolákban vagy csak oktatás? Vajon megelégedhetünk-e azzal, hogy a tanuló meg tudja különböztetni egymástól a kottafejeiket, el tudja mondani néhány zeneszerző életrajzát és fel tudja sorolni műveiket? Fejlődik-e ezáltal a tanuló szépérzéke? Vajon a tudás jelent-e számára gyönyört, esztétikai örömöt is? A tizenöt ifjú ember között egynek volt elfogadható a ritmusérzéke. (Mint 'kiderült: zongorázik.) A kiválasztott dalt hárman tudták többé-kevésbé megfelelően előadni, illetve több dalt is képesek lettek volna elénekelni. Ketten csak azt a dalt tudták elénekelni, amely- lyel „felkészültek“ a tehetségkutató vizsgára. A következő dal „előadásánál“ kiderült hogy nem tudnak énekelni: a dallam a fe’ismerhetetlenséoig deformálódott a torkukban. Mintha a zenei anyanyelv nem az anyanyelvűnk része lenne: ezek az ifjú emberek alig — vagy egyáltalán nem — ismerik a népdalokat? Nincsenek tisztában szerepével és jelentőségével. De úgy látszik, nincs aki észrevegye. Sem a családban, sem az iskolában. Volt, aki operett-, illetve táncdalt énekelt népdal helyett. Sőt: az egyik jelentkező csak egy — az iskolában tanúit — orosz műdalt tudott előadni. Semmi mást. Ügy tűnik: „csak tiszta forrásból“ már nem vagyunk kénesek oltani a szom- junk. Pedig elkelne, A tizenöt ifjú ember közül háromnak a hangterjedelmére volt kíváncsi az értékelő bizottság. A „skálázás“ közben azonban egy csomó fogyatékosságra fény derült. Egyikük sem tudta „megfogni“ a zongorán megadott hangot. Az egyikük az alaphang helyett minduntalan a hozzá tartozó kis tercet „énekelte“, ritkábban egy teljes kvittel, s néhány esetben pontosan egy oktávval feljebb „fogta meg“ a hangot. Az országszerte híres prágai Divadlo na Vinoh- radeeh az elmúlt színházi évadban is kellő figyelmet szentel a legfiatalabb drámaíró-nemzedék művei színpadra állításának. Tavasszal nagy sikerrel mutatta be Edgar Dutka Autóbusz Wollongongba című színművét, amelyet Otakar Schindler színpadán Ján Strejcek rendezett. Képünkön a darab két főszereplője, Jaromír Hanz- lík és Daniela Kolárová Martin Pós felvétele A másik egy felbontott hármasban,gzatot kb. a tizedik kísérlet után tudott csak „visz- szaénekelni“ — a zongora segítségével. Pedig nem idegen a zene ezektől a fiataloktól. Feltételezésem szerint az a baj, hogy túlságosan sokat hallgatják — és keveset művelik. Végtelenül egyoldalú a zenéhez fűződő kapcsolatuk: szinte teljesen passzív. Márpedig az előadóművész, a színész munkája az aktivitásból, az alkotókészségből táplálkozik! Végső soron ez a legfontosabb tapasztalata a MATESZ tehetségkutató vizsgájának: ezek az emberek nem botfü- lűek, csupán senki sem fejlesz- tette-csiszolta a hallásukat. (A „belső hallásuk“ még fejletlenebb.) A zenei kultúrájuk — de leginkább a muzikalitásuk — igen alacsony fokú. Némelyikük talán sohasem érezte még a kollektív éneklés örömét. Nem tudják, hogy a zene — mely egyszerre világ- és anyanyelv-, ez az univerzális kommunikációs eszköz: mindenkié. Hadd írjam le hát még egyszer: alapjában véve nem tehetségtelenek ezek az emberek, csupán az „esztétikai érzékük“ — a „Szép“-pel kötött kapcsolatuk igen fejletlen ... KMECZKÓ MIHÁLY Színház és közönség A MATHSZ komáromi IKomárnoj társulata rendszeresen ellátogat Zselizre / Zeliezovce/. A színház repertoárjában szinte valamennyi érdeklődő megtalálhatja szá mitását. Ügy látszik azonban, hogy a zselizi közönség nem igényli a színházat. Néhány éve fi gyelemmel kísérem a komáromiak zselizi ven dégiátékait. Sajnos a nézőtéren minden alkatom mai kevesen vannak. Legutóbb, A BESZÉLŐ KÖNTÖS bemutatóján, hatvan embernél többet nem tudtam megszámol ni. Mivel a nézőtér szín te kong az üresség'öl, a darab megtekintése nem lehet élmény azok szá mára sem, akik eljönnek. Olyankor mindig Bodrogi Gyula egyik régebbi nyilatkozata fut eszembe: „Az előadásnak vala mennyi színész és vala mennyi néző elhanyagol hatatlan tényezője - bármelyikük nélkül csonka marad az élmény. Az az előadás, ahol- har minc-negyven néző ül a nézőtéren, az nincs. Nem születik meg. Sem a színészekben, sem ab ban a néhány emberben, aki mégis jelen van. Negyedház, félház előtt nem lehet jó színházat játszani, nem jön létre az áramkör. Az előadás ugyanis színpad és nézőtér kölcsönhatása ... nem pedig a színpadon zajló produkció. Az ese mény, a színházi lett a jelenidőben zajlik és szereplője mindenki, aki jelen van.“ Vajon hol-a hiba? Úgy gondolom, erre a kérdés re elsősorban azok a zse- liziek adhatnának választ, akikkel jó néhány éve nem találkozhattunk színházi előadáson, kul turális rendezvényen. Az autó, családi ház, hétvégi nyaraló nem minden — csupán életünk tartó zékai. De hol marad a többi tart'jzék? A könyv, a színház, a kultúra? Elgondolkozhatnánk azon is, vajon kié ez a szín ház, a Magyar Területi; s hogy teljesítse küldetését, ha a közönség távol marad? ÁBEL GÁBOR 1979. VII. 15. ÚJ SZÓ
