Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-12-23 / 51. szám
„Az ember tiszte, hogy legyen békében és harcban is ember.“ Arany János írta le több mint száz éve e sorokat. Mondanivalója azóta sem kopott meg, sőt, ma sokkal időszerűbb, mint akkor volt. S hogy mi juttatta éppen ma eszembe ezt a mondatot? Egy nagyon meghitt beszélgetés egy olyan veterán kommunistával, akinek egész élete e költői gondolatok igazát tükrözi. A neve: Mankouiczky Ferenc. A 73 éves veterán harcost zselizi (Zelie- zovce) lakásán kerestem fel. Egyedül él, feleségét, hűséges élet- és harcostársát nemrégen temette el. Örömet, melegséget azóta a három fiú és az egy leány unokája, no meg a két lánya hoz csendes, magányos otthonába. Az egyik lánya Zselizen tanítónő, igy ő a leggyakoribb vendége, ma is itt van, éppen a holnapi ebédet készíti el az édesapjának. — Rakott burgonyát készítek a papának, holnap már csak sütőbe kell tennie, hogy egy kissé megpiruljon. Főzök még hozzá paradicsomlevest, holnapig az is eláll. Persze, gyakran hozok készételt is otthonról, mikor hogy futja az időmből — mondja mosolyogva a lánya. Közben Feri bácsi elrakja a barkácsoló szerszámokat. — Mostanában barkácsolással töltöm el az időmet — mutat egy kis szerkezetre. — Mi ez? — buggyan ki belőlem a kíváncsiság. — Ez kérem egy .olyan szerkezet, amelyen az anyag mozgásának törvényével kísérletezem. — Miből fakad ez a hobbi? — Géplakatos vagyok. Budapesten, a húszas évek elején tanultam ki ezt a szakmát. Az úgy történt, hogy az édes apám elesett az első világháborúban. Éppen karácsony nagyhetén kaptuk a szomorú hírt. Ez volt életem legárvább, legszomorúbb karácsonya. Ekkor negyedikes gimnazista voltam, azt az évet még befejeztem, de tovább máraz özvegyen maradt édesanyámnak arra nem tellett, hogy tanulhassak. így lett belőlem géplakatosinas, amit őszintén megvallva máig sem bántam meg. Ha most így alakul a sorsom, talán sohasem kerültem volna közel a munkásmozgalomhoz. Én az akkori csepeli vasgyárban tanultam, otl lettem szervezett ifjúmunkás. Tagja voltam a Vasas ÍSporiegyesülelnek is. Bár még alig csillapodott le a fehérterror kegyetlen hulláma, de az idősebb, szervezett elvtársak már törődtek a mi nevelésünkkel is. “Előadásokra, szemináriumokra jártunk, nyáron rendszerint a természetben találkoztunk. Ezeken az ifjúmunkás összejöveteleken érlelődtem lassan kommunistává, és igazán mélyen békeszerető, humanista emberré. Itt hallottam először szavalni Ady Endre háborúellenes, szép emberséget sugárzó verseit. Jelzem, mélyen élt bennem édesapám szörnyű halálának emléke is, aki — ahogyan később a túlélő tanúk elmesélték — súlyos haslövéssel feküdt egy csűrben, amelyet telitalálat ért, és benne égett hamuvá ő is több mint száz sebesült tárTiszta, szép emberi hittel I sával... Hát így volt — mondta komor tekintettel, majd így folytatta: — Akkor hallottam egy nagyon megrázó Ady verset, a címét följegyeztem magamnak: Krónikás ének 1918-ból. Különösen megragadt az emlékezetemben ez a versszak: „Szegény emberek ölnek és csak ölnek S lázálmaikban boldogan békülnek. S reggelre kelvén megint megdühülnek, Kárhoznak, halnak, vadakká tör pül - nek.“ Úgy indult Mankoviczky Ferenc regénybe illő élete is, mint akkoriban a hozzá hasonló sok millió ifjúmunkásé. 1925-ben hírét vette, hogy az édesanyja súlyos beteg, ez a hír hozta haza, a szülőföldjére, a Garam menti lan- kás dombokra. Itthon egy fél évig nem kapott munkát, az ő neve is felkerült a „megbízhatatlanok“ listájára. Ez nem csüggesztette el a már edzett ifjúmunkást, kereste a kapcsolatot a hazai munkásmozgalom vezetőivel. Ök felkarolták az eszes, értelmes fiatal géplakatost, munkát is kerítettek számára. — A zselizi elvtársak segítettek bejutni az oroszkai cukorgyárba, ahol gépjavítóként dolgoztam egy ideig, az tán később uradalmi gépész lettem egészen a felszabadulásig. — De közben azért még történt egy s más az életében? — Sok minden történt, regényt lehetne róla írni. A harmincas évekből például az a legemlékezetesebb számomra, amikor az egyik községi váMankoviczky Ferenc (Hajdú András felvétele) lasztáskor a kommunisták szerezték meg Zselizen a szavazatok abszolút többségét. S mi olyan embert akartunk kommunista bírónak jelölni, akit mindenki jól ismer és sokan megfordulnak nála. A mozgalom szempontjából ez sem volt elhanyagolható ténye zö. így esett a választásunk egy Ko vácsik nevű elvtársunkra, aki környék- szerte is elismert cipész, azaz suszter volt. — S a Horthy-éra alatt? — Állandó megfigyelés alatt álltam. Akkor persze már a mozgalmi élet is szervezetlenebb volt, de azért mi találtunk arra is lehetőséget, hogy néha összejöjjünk, s megbeszéljük a fontosabb tennivalókat. Tevékenységünk főképpen abban merült ki ezekben az években, hogy segítettük a lebukott, bajba jutott eivtársaink családját. Emlékszem például, hogy karácsonyra mindig gyűjtést szerveztünk, s ki pénzt, lisztet, krumplit, babot, zsírt, olajat, szalonnát, ki pedig használt ruhát, cipőt adott, amiket aztán szétosztottunk az arra leginkább rászoruló szegény családok között. A munkásszolidaritás akkor nagy volt, igaz, szükség is volt rá. Mi szószerint igazodtunk ahhoz az elvhez, ami nagyon szépen fogalmazódik meg az egyik munkásmozgalmi dalban is: „Mindegy nékünk bármily emberfajta, hogyha egyszer elvtárs a neve.“ Mankovczky Ferenc ehhez az elvhez akkor is hű maradt, amikor a felszabadulást követő években különböző felelős párt és közéleti tisztségeket töltött be. A felszabadulás után mindjárt járási pártelnök, majd munkásigazgató a zselizi téglagyárban, legszebb emlékei is oda fűzik. — itt sok régi elvtársam dolgozott, akikre ma is örömmel emlékszem vissza: Molnár István, Berdák Lajos, ö a spanyol polgárháborúban is részt vett, aztán Tóth Lajos, Molnár Sándor, Lipták Mihály és még sokan mások. Ha sürgős munka akadt a gyárban, én sohasem azt mondtam: menjetek és csináljátok meg, hanem azt: gyerünk elvtársak, csináljuk meg. Velük együtt dolgoztam én is. Ha az aratásban, cséplésben kellett segíteni a szövetkezetnek, az elsők között fogtam kaszát, vagy cipeltem a tele zsákokat. Egyszer pont a karácsonyi ünnepekre brigád- munkára toboroztak a novákyi szénbányába, s mi, a téglagyári munkások mind jelentkeztünk. Igen, ők az úttörők, az útkeresők ilyenek voltak. Mélyen átérzett hittel, elvhűséggel és kötelességtudattal végezték a rájuk bízott feladatokat. Minden porcikájukban, idegszálukban egy távoli ígéretes jövőnek a lángja Izzott, amelynek neve: Szocializmus. Nélkülük nem születhetett volna meg. Építsük hát tovább és őrizzük, vigyázzuk ezt a világot megváltható müvet épp oly tiszta szép emberi hittel, mint ahogyan azt ők tették, hogy beteljesülhessen a költő üzenete: Őrzők, vigyázzatok a strázsán. Az élet él és élni akar, Nem azért adatott annyi szépet. Hogy álvádoljanak most rajta Véres, ostoba feneségek. TÖRÖK ELEMEK A NEHÉZ MÚLT VETERÁN KOMMUNISTA EMLÉKEI Battyányban (Bofany) járva isrúer- kedtem meg Matyi György veterán kommunistával. Meglepett szellemi és fizikai frissesége. Matyi György a battyányi és a környékbeli kommunisták életéről, tevékenységéről beszélt. Jóllehet, az itt közölt vallomás elolvasása után talán lesznek olyanok, akik azt mondják majd: ez csak egy csepp a tengerből, ennél drámaibb, megrázóbb események is történtek. Am megkérdezem — ki merné állítani, hogy nem a cseppek teszik a tengert?! íme, itt egy csepp! „Nem véletlenül lettem kommunista. Az idő hozta úgy. Mint ahogy most ti, annak idején fiatal koromban én is meg akartam ismerni azt a világot, ami körülvett. Azt már a saját bőrömön tapasztaltam, hogy nem jó az, ahogyan élünk. A kérdés az volt: lehet-e ezen változtatni, csinálhatjuk-e másképpen? A falunkból Kaptár László és Lipcsei László az első világháborúban orosz fogságba esett. Ök ketten aztán később az októberi forradalomban is részt vettek. A forradalom győzelme után hazatérve ők hozták falunkba a kommunista eszmét. Példa már volt, így meggyőződéssel hirdethették, hogy nálunk is lehet, nálunk is kell változtatni a helyzetünkön. A kárpátukrajnai Csapon abban az időben a kommu nista pártnak már jól működő területi szervezete volt. Mi velük vettük fel a kapcsolatot. Sok fejlett elvtársuk volt. Hozzánk főleg Balázs fózsej járt el, aki nagyon jól szónokolt és ezért nyilvános fellépései mindig nagy visszhangot váltottak ki. Battányban Kaptár Lászlóval, Lipcsei Lászlóval, Puskás Bertalannal és Szilágyi fánossal 1922-ben alakítottuk meg a CSKP helyi szervezetét. Balázs fózsej természetesen ezután is eljárt hozzánk. Gyűléseket szerveztünk, amelyeken magyaráztuk, mi a kommunista párt, milyen a programja, mi a vég ső célunk. Beszéltünk a munkásosztály történelmi szerepéről, a felszabadulás lehetőségének egyetlen módjáról. Az osztályharc elmélyítése, a kommunista eszmék terjesztése érdekében a pártsajtót is propagálni kezdtük. Munkánk nem sokáig volt zavarmentes, gyűléseinket szétzavarta a csendőrség; ezért kénytelenek voltunk körültekintőbben, elővigyázatosabban dolgozni. Mivel a cenzúra megerősödése miatt az újságok fehér foltokkal jelentek meg, a fontosabb közölnivalókat röp lapokon terjesztettük. Gyűléseinket is illegálisan tartottuk. Egy-egy ilyen összejövetelen, ha ott akartunk lenni — és ki nem akart ott lenni —, akkor bizony tíz tizenöt kilométert is le kellett gyalogolnunk, már akinek nem volt biciklije. De mentünk. Tudtuk, hogy ezt kell tennünk. Aztán itt Baty- tyányban is bővülni kezdtek a soraink. Alig néhány hónap leforgása alatt már tizenhatan voltunk. A húszas évek közepe táján már sztrájkokat szerveztünk. Mikor a világgazdasági válság kiéleződött, mi több környékbeli falu kommunistájával együtt a járási székhelyen, Királyhelmecen tüntettünk a burzsoázia ellen. Tüntetéseinknek persze nemcsak gazdasági, hanem politikai indítékai is voltak. 1931-ben a községünk lakosságának már több mint a fele a kommunista párt jelöltjeire adta le a szavazatát, így történhetett, hogy a 18 mandátum közül 10-et mi szereztünk meg, és Kaptur László személyében kommunista „sztarosztát“ választottunk a falu élére. Ez persze a járásparancsnoknak nem tetszett. A papot le is go- rombította, hogy a híveit hagyta a kommunista eszmékkel megfertőzni... Nagyon jól él az emlékezetemben ezerkilencszázharmínckettő október tízenhetedike is. Battyányban rávettük a földművelőket, követeljék, hogy a vetőmag szétosztása ingyenes legyen. No, amikor a bíró, Hajdú Antonin osztani kezdte a vetőmagot és követelte érte a pénzt, a nép annyira fellázadt, hogy a bírót kikergette a faluból. Csendörkíséret nélkül aztán már nem is mert többet visszatérni. Az akció megszervezéséért Hanko Józsefet, Kar- nai Bertalant, Kaptár Lászlót, Szakács fánost, Lipcsei Bertalant, Czombos Jánost és engem Kassán a kerületi bíróság elítélt. Matyi György Ezerkilencszázharmincnyolcban a Csehszlovák Köztársaság megvédéséért is felemeltük a hangunkat, de sajnos, akkor nagyobb eredményt már nem sikerült elérnünk, sőt a ludák fasizmus megerősödésével — a szlovák állam létrejöttével a kommunista pártnak il- legálitásba kellett vonulnia. Nálam is házkutatást tartottak, összeszedték a könyveimet és elégették. Hasonló volt a helyzet a Horthy-éra alatt is. Többször megfenyegettek, ha nem hagyok fel a kommunista tevékenységgel, felakasztanak. Hasonló fenyegetéssel néhány gyengébb hitű kommunistát sikerült is kiragadniuk a körünkből, de többségünk rendíthetetlen maradt. Ebben az időszakban nagyon fontos volt, hogy a pártszervezeteknek legyen ösz- szeköttetésük egymással. A központi irányelvek hozzánk a királyhelmecí pártszervezeten keresztül jutottak el, melynek élén akkor Leczo Mihály, a kiváló kommunista állt. Nagyon sok gyakorlati utasítással látott el, megmagyarázta, milyen módon kell harcolni a fasizmus és a háború ellen. Sajnos, a felszabadulást ő már nem érhette meg. Az történt, hogy fegyve rés felkelést szervezett. Már volt is jó néhány puskánk és lőszerünk, amikor egy tiszt előre megfontolt szándékkal — kommunistának kiadva magát — a bizalmába férkőzött, és mikor megtudta, mit tervez, azonnal feljelentette, és Laczot letartóztatták. Sokat nem teketóriáztak vele. Kivítték a Helmec melletti rétre, és agyonlőtték. 1944. november 22-én 13 órakor a Vörös Hadsereg felszabadította a községünket és így a fasisztáknak már nem is volt módjuk arra, hogy nyomozzanak utánunk. Engem Battyányban még aznap kineveztek a helyi nemzeti bizottság elnökévé. A szintén akkor megalakított népi milíciával együtt az volt az elsődleges feladatunk, hogy hozzájáruljunk a hadsereg és a lakosság élelmezésének biztosításához, a felrobbantott hidak és telefonvezetékek megjavításához. A Vörös Hadsereg sikeres előrenyomulása után Bodrogközben mi a szovjet példa szerint, szocialista módon kezdtünk élni. A helmeci ideiglenes járási pártbizottság a környék kommunistáinak igazolványt állított ki. Gróf Senyey Pál földjeit kimértük a cselédeknek és a többi nincsteleneknek. Nagy hévvel, őszinte nekibuzdulással láttunk munkához... A Matyi György által felidézett múlt része nemcsak Battyány, hanem az egész Bodrogköz munkásmozgalma történetének. Az eseményekben gazdag emlékeket jó lenne egyszer részletesen megírni. SZÁSZAK GYÖRGY 1*71. XII. 23.
