Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-07-01 / 26. szám
ozsrn Q 19 79. VII. 1. L evelet hozott a posta New York-i címemre. Washingtonból küldte egy volt kollégám: fesse Helms egykori rádió- és televízió kommentátor, aki jelenleg Észak- Karolina állam republikánuspárti szenátora. Két dologról nevezetes. Az elsó, hogy választási kampányára tavaly mindenkinél többet, 6 millió dollárt költött. Természetesen nem a saját zsebéből, hanem az állampolgárok, és mindenekelőtt a tőkés vállalatok adományaiból. Helms második nevezetessége (ami bizonyára az elsővel összefügg) az, hogy ő még Goldwatert is megelőzve az amerikai szenátus legkonzervatívabb tagja. Nekem címzett levele így kezdődik: „Kedves barátom! Megkértek, hogy írjak Önnek, mivel mélységesen aggódom országa sorsáért." Mielőtt az olvasó .feltenné a kérdést, hogy miért vagyok én Helms barátja, és miért aggódik nevezett országom sorsáért, sietve közlöm: a levelet valóban nekem címezték, de nem nekem szól. Jesse Helms levele körlevél. KönyNew York-i levél társadalomellenes-e az ilyen sztrájk? Hanem mielőtt elsietve válaszolnánk e kérdésre, gondoljuk azt is végig: mit tegyenek viszont a tűzoltók, ha évek óta nem emelik a fizetésüket, miközben száguld az infláció, és ők már minden követ megmozgattak, minden békés lehetőséget kipróbáltak, de követelésük süket fülekre talált? A tűzoltónak és családjának is kell valamiből élnie... De említhetek még cifrábbat is. New Yorkban az év első négy hónapjában sztrájkoltak azoknak az autóbuszoknak a vezetői, amelyek naponta 133 000 részben szellemi és testi fogyatékos gyermeket visznek az iskolába és hoznak onnan vissza. Amikor a szülők máshonnan szereztek buszokat, a sztrájkolok megdobálták azokat, bár bennük ültek a gyógypedagógiai iskolák növendékei. A New York című hetilapban — amely már több figyelemre méltó és megbízhatónak tűnő cikket közölt az amerikai maffiáról — azt olvastam, hogy az iskolabuszokat üzemeltető vállalatokat, de az ottani gépkocsiig karolinai szenátorral, Jesse Helms- szel árulnak egy gyékényen. És bár attól a szakszervezetek sok fényévnyire vannak, hogy magukhoz ragadják az államhatalmat (erre valószínűleg még álmukban sem gondolnak, ez egyáltalán nem szándékuk), az tagadhatatlan, hogy számottevő hatalommal rendelkeznek és hogy egyik-másik szakszervezeti vezér valóban diktatórikus módon igazgatja a maga birodalmát. Például a nyolcvanharmadik évében járó George Meany, a legnagyobb amerikai szak- szervezeti egyesülés, az AFL—CIO vezetője. Vagy: figyelemre méltó adat, amely szerint az autóközlekedési dől gőzök szakszervezete elnökének jövedelme tavalyelőtt 159 000 dollár volt, ami két és félszer annyi, mint egy miniszteré és hatszor annyi, mint egy teherautó-sofőr évi bére. Ilyen pozícióban valóban nem lenne könnyű forradalmárnak lenni. Igaz, az amerikai szakszervezetek csúcsvezetőit senki sem vádolja ezzel. Annál kevésbé, mivel rendszerint nemcsak a kül-, hanem a belpolitikáAZ AMERIKAI SZAKSZERVEZETEKRŐL nyen lehetséges, hogy mindazoknak megküldték, akik azt a szélsőjobboldali lapot járatják, amelyet tavaly tévedésből előfizettem. Egyszóval a látszólag gépen írt, kézzel aláírt, valójában egészében sokszorosított iromány az amerikai honpolgároknak szól. Az ő országuk az, amelynek sorsáért a feladó aggódik. S vajon ez alkalommal mi váltotta ki a szenátor aggodalmát? „Mélységesen megdöbbent engem, s bizonyára Önt is — véli a levél írója — az a nagyon is valós lehetőség, hogy egy maroknyi szakszervezeti vezető átveszi az ellenőrzést az amerikai kormány fölött." A szenátor a továbbiakban arra kéri a levél címzettjét, hogy csatlakozzék egy szakszervezetellenes mozgalomhoz, és adakozzék annak céljaira. Bizonyos, hogy ha amerikai honpolgár volnék, akkor sem lennének álmatlan éjszakáim amiatt, hogy a szakszervezetek megragadják a politikai hatalmat az Egyesült Államokban, és egyetlen oentet sem áldoznék az ellenük folytatott harcra. Mitöbb, bizonyára .igyekeznék aktív tagja lenni a szakszervezetnek, bár ennek itt, az Egyesült Államokban gyakran számos sajátossága van, amivel korántsem mindig rokonszenvezek. És több részletkérdésben azért Helms úrnak bizonyára igaza van. Levele mellékletében egyebek között arról van szó, milyen veszélyes a közössíégie nézve a rendőrök és a tűzoltók sztrájkja. És ezen tényleg lehet töprengeni. Hiszen valóban, . az elmúlt hónapokban számos amerikai nagyvárosban nyúltak a munkabeszüntetés eszközéhez a rendőrök, a tűzoltók, sőt itt-ott még a kórházi orvosok is. Ennek pedig a fele sem tréfa! Képzelje magát az olvasó annak az amerikai honpolgárnak a helyébe, akinek a családi háza éppen tűzoltósztrájk idején gyullad ki. Csaknem bizonyos, hogy porig ég. És ha egy húszemeletes lakó- vagy irodaház gyullad ki ilyenkor? Nem profi, önkéntes tűzoltók próbálják majd oltani: mennyivel több ember ég benn, mintha idejében jöttek volna a hivatásos tűzoltók? És a közbiztonság a bűnözési hullám súlytotta amerikai városokban rendőrsztrájk idején? Vajon nem vezetők szakszervezetét is a szervezett alvilág tartja ellenőrzése alatt. Európai ésszel ez egyszerűen megfoghatatlan. De hát nem ez az egyetlen ilyen dolog Amerikában. Hiszen például Nyugat-Európában a szakszerszervezetek vagy a következetesen haladó, forradalmi egyesületek (mint például Olasz- és Franciaországban, Portugáliában), vagy legalábbis egy liberálisabb, a nemzetközi enyhülést több vagy kevesebb következetességgel támogató politikai párt mögött állnak, mint pl. a Német Szövetségi Köztársaságban, Angliában. Ezzel szemben az amerikai szak- szervezetek, pontosabban: csúcsvezetőik (mert a kettő egészen más) a legreakciósabb, élesen szovjetellenes körökhöz tartoznak. Jobbról támadják a kormányzatot a SALT-meg- állapodásért, a szocialista országokkal folytatott kereskedelemért. Ebből a szempontból nagyjából az északban is fölöttébb konzervatív álláspontot képviselnek. Kifejezetten szembeszállnak például a nők egyenjogúságáért folyó mozgalommal, nem egyértelmű az állásfoglalásuk a faji egyenlőség kérdésében. A 60-as években ellenezték a vietnami háborúval szembefordult amerikaiak küzdelmét. S amikor a társadalomkutatók azt vizsgálják, hogy miért csökken a szakszervezetek tagsága, ezeket az okokat helyezik az első helyre. Egy nemzedékkel ezelőtt ugyanis még minden harmadik amerikai dolgozó tagja volt a szakszervezetnek, ma már csak minden negyedik. Ennek sok összetett oka van. Bizonyára szerepet játszik benne a társadalom átrétegeződése is, az, hogy a dolgozók között csökken a nagyipari munkások és növekszik a szolgáltatásban, a kereskedelemben foglalkoztatott, szakképzetlen alkalmazottak aránya. m Az Egyesült Államok dolgozói sztrájkokkal és más tiltakozó akciókkal harcolnak munka- és életkörülményeik megjavításáért, a szüntelenül emelkedő áraknak megfelelő magasabb bérekért. Képünkön az egyik tiltakozó akció látható, amelyben a sztrájkoló fémipari munkások családtagjai is részt vettek (CSTK-felv.) Mindemellett a szakszervezeteit gyöngüléséhez a tőkéseknek is van „némi közük“. Mert való igaz: az amerikai szakszervezetek ugyan általában nem kérdőjelezik meg a tőkés társadalom alapját képező magántu lajdont, az értéktöbblet, a kizsákmányolás mértékét mindenképpen igyekeznek csökkenteni, és a maguk eszközeivel harcolnak a magasabb bérekért. Jesse Helms a szakszervaze teknek erre a tevékenységére mond ja, hogy meg akarják szerezni az ellenőrzést az Egyesült > Államok kor mánya fölött... Az osztályharc külső körülményei ma általában nem olyanok az Egyesült Államokban, mint a század elején. De az osztályharc egy percre sem szűnt meg, és a tőkések nem nézik tétlenül a szakszervezetek tevékenységét, sőt igyekeznek azt gyöngíteni. Ennek sok módja van. Például az Egyesült Államok déli körzeteibe, az úgynevezett Napfényövezetbe viszik át tőkéjükéit, és ott létesítenek új munkahelyeket, új üzemeket az északon bezártak helyett. Ám míg északon sok 'helyütt a vállalatok nem alkalmazhatnak mást, mint szakszervezeti tagot (ez kiharcolt és a kollektív szerződésekben rögzített vívmány), délen nincs gyökerük a munkásszervezeteknek. Elterjedt módszer az, hogy sok nagyvállalatnál ún. munkaügyi konzultánsokat alkalmaznak. Ezek jól nevelt, sima modorú urak és hölgyek. Arra vannak kiképezve (az amerikai egyetemeken külön szakon tanulnak), hogy minden létező eszközzel próbálják meg kihúzni a talajt a szakszervezetek lába alól. De ma is előfordul, hogy megfélemlítéssel, gumibottal, tömeges letartóztatásokkal, egyszóval hatósági terrorral veszik fel a harcot a szervezett munkások, a sztrájkolok ellen. így tettek például tavaly, a nagy nyugat-virginiai bányászsztrájkkor. Igaz, annak résztvevői nem az AFL—CIO utasításait követték, és egyébként is jobban emlékeztetnek az Uptom Sinclair-regényekben ábrá zolt század eleji szocialista szervezetek, a Világ Ipari Munkásai nevű hajdani amerikai forradalmi mozgalom tagjaira, semmint a maffiával összefonódott, százezer dolláros jövedelmet húzó mai boncokra. Az amerikai szakszervezeteket a kormány és az úgynevezett közép- osztály is azzal vádolja, hogy csak a maguk érdekeit nézik, és magas bérkövetelési igényeikkel gyorsítják az .inflációt. Gyakran látszólag valóban így fest a helyzet. A tavaszi hónapokban pél dául hetekig sztrájkoltak a New York i tejszállító teherautók sofőrjei. Végül is sikerült kiharcolniuk azt a magasabb bért, amelynek reményében beszüntették a munkát. Ám a megállapodást követő naptól éppen annyival drágult a tej ára, ameny- nyivel magasabb bért kapnak most a gépkocsivezetők. Vagyis a tőkések (nem a tejtermelő farmerek, hanem a feldolgozó és kereskedelmi vállalatok), rövid úton áthárították a fogyasztóikra a béremelés terhét. Ezért azonban nem a gépkocsivezetőket terheli az erkölcsi felelősség, kivált a súlyosbodó infláció körülményei között, amikor a profitok évről évre növekednek, a bérek azonban gyakran még viszonylag sem tartanak ezzel lépést. Carter elnök arra szólította fel a szakszervezeteket, hogy tanúsítsanak önmérsékletet, és a következő évre szóló kollektív szerződésekben ne kő vet el jenek évi 7 százaléknál magasabb béremelést, mert az tovább gyorsítaná az inflációt. Csakhogy tavaly a fogyasztói árszínvonal 9 százalékkal emelkedett az Egyesült Államokban, az idei esztendő első harmadában pedig — éves szinten — mintegy 13 százalékkal! Eközben pedig, ugyancsak 1978-ban a tőkések tiszta nyeresége, 25,2 százalékkal nőtt, gyorsabban, miint az elmúlt harmincöt esztendőben bármikor. .. Az infláció tehát kimutathatóan a tőkéseknek kedvez, és a munkások érdekeit károsítja. Erre a dolgozókat sújtó folyamatra akar rátenni Helms szenátor mozgalma még egy lapáttal. New York, június KULCSÁR ISTVÁN
