Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-12-16 / 50. szám

ÚJ szú „P anama örökös időkre átengedi 82 Egyesült Államoknak egy 12 mérföldes övezet használatának, megszállásénak és ellenőrzésének jogát. A csatorna két partján elterülő 6-6 merfóldes zonaban min­den hatalmat az USA gyakorol a Panamai Köztársaság jogainak es hatalmának teljes kizárásává!." ma. Yfl Ifi. A két mondatot az 1903-as bérleti szerződésből idéztük, amely egé­szen ez év október elsejéig lehetővé tette az USA számára az akkor még el sem készült csatorna feletti korlátlan uralmat. A csatornaövezet ily módon 76 éven át az Egyesült Államok „52. szövetségi állama“ volt Panama köze­pén. S hogy Washington mennyire ma­gától értetődően igényt tartott a terű letre, mi sem jelzi jobban annál, amit a Fehér Házban oly gyakorta hangoz­tattak (látszólag élcelődvé, de nagyon komolyan gondolva): örök időkre és még egy évre szóló amerikai jelenlét. Az északi szomszéd időérzékével baj volt, mert immár harmadik hónapja pa­namai zászló leng a csatorna felett. Az amerikai „lemondás“ e stratégiailag fontos területről — liiszen a csatorna két világóceánt köt össze — koránt­sem önkéntes, hanem elsősorban a pa namai nép kitartó harcának eredmé­nye. Az alábbiakban a Panama-csator­na történetén keresztül villantjuk fel azokat az eseményeket, amelyek nyo­mán sót került Washington kényszer- lépésére. Rendkívül megtévesztő az említett eredeti bérleti megállapodás, amely egyik szerződő félként a Panamai Köz­társaságot tünteti fel. Pedig valójában nem is panamai írta alá a szerződést. A csatorna építéséhez is külföldi, a francia Ferdinand de Lesseps alapítot­ta Panama-csatorna Társaság fogott hozzá. Az eredeti vállalkozás kudarc­ba fulladt, mert a világ minden ré­széből idesereglett 20 000 csatorna- építő maláriában és sárgalázban pusz­tult el, továbbá kimerült a társaság pénzügyi alapja, s nem utolsósorban téves volt a műszaki feltételezés: a hegyeket is kiássák és szintben kötik össze a két óceánt. Később kiderült, ez zsilipek közbeiktatása nélkül lehetet­len. Hiába próbált Lesseps pénzhez jut­ni, a francia parlamenti képviselők botrányos megvesztegetései útján sem sikerült ez neki. (Egyébként innen ered a „panamázik“ kifejezés.) A meg­bukott társaság üzleti érzékkel bíró mérnöke, Bunau-Varilla vette át a sta fétát. De ekkor már Washington is sze­met vetett a vállalkozásra, csakhogy Kolumbia — melynek akkor még ré­sze volt a mai Panama területe — el utasította, hogy az USA vegye át a francia vállalkozás koncesszióját. Ko­lumbia ekkor még nem tudta, amit már Washingtonban maga az USA akkori elnöke eldöntött: „A csatornát mi építjük meg!“ A hírhedt „furkósbot- diplomácia“ be is vált: zavargásokat szerveztek Kolumbiában, s a partokhoz vezényelt amerikai hadihajók árnyéká­ban kikiáltották a Panamai Köztársa­ságot. Az USA még abban az órában elismerte az új országot, s amíg a pa­namai vezetők úton voltak Washing tonba (ez akkoriban hét napig tartott), Bunau-Varilla az amerikai kormány­zattal aláírta a szerződést. A 380 millió dolláros építkezés 1914 ben fejeződött be, de az ünnepélyes átadásra csak 1920-ban került sor. S hogy az észak-amerikai tőkések kivá­lóan megszimatolták, milyen óriási nyereségek forrása lehet a Panama-csa­torna, azt az elért profitok tanúsít­ják. 1920 óta évente minimálisan 4 millió dollár tiszta nyereség folyt be. P anamának ugyanakkor be kellett érnie az egyszeri alkalommal ki­fizetett 10 millió dollárral és évi 250 ezer dolláros járadékkal. Az ország vezetői később csak annyit tudtak el­érni, hogy csekély összeggel évről-évre emelték a bérleti díjakat. De ez el­enyésző volt az amerikai bevételekhez képest, amelyek 1960—70 között hét és fél milliárd dolláros tiszta jövede­lemhez juttatták az Egyesült Államo­kat. A pénzbeli haszon mellett Wa­shington politikai hasznot is húzott a bérleményből. E közép-amerikai terű létről csendőrszerepben szemmel tart­hatta a latin-amerikai földrészt és szükség esetén — ha az amerikai ér­dekek védelemre szorultak — gyor­san beavatkozhatott. Megfigyelő- és le­hallgató berendezések mellett itt léte­sítették a dél-amerikai diktatúrák „fel ban a kirobbant diáktüntetéseket a ka­tonaság fegyverrel nyomta el, 23 diák sortüzek áldozata lett. A washingtoni kormányzat, hogy megnyugtassa a kedélyeket, tárgyalá­sokat kezdett az 1903-as bérleti meg áliapodás revíziójáról. Közben újból a régi „bevált“ módszerekhez nyúltak, olyan panamai vezetést próbáltak ha­talomra juttatni, amely hajlandó lett volna csekélyke engedményeket tevő módosított változatot aláírni. Választá­si csalásokkal Arnaulio Arias került, a köztársasági elnöki székbe. De a ha­ladó panamai tisztek átlátták a helyze­tet, tudták, az új elnök csak báb Wa­shington kezében. Tizenegy napon be­lül Torrijos ezredessel az élükön át­vették Panama kormányzását. Az új vezetés haladéktalanul az Egyesült Államok tudtára adta, hogy hajthatat­lan tárgyalópartner és nem tesz en­gedményeket. Washington a vég nélküli időhúzáshoz folyamodott. Hol arra hi­vatkoztak, hogy a vietnami háború, máskor az elnökválasztás, később pe­dig a Watergate-ügy köti le a washing­toni diplomácia figyelmét, és türelmet kértek. Carter elnököt beiktatása után a Torrijos-kormány nyomatékosan fi­forgatás elleni“ kiképző központjait, e rezsimek szinte valamennyi magas rangú tisztjét itt képezték ki.^ Panama kezdettől fogva megalázó­nak vélte a helyzetet, a csekély bérleti díjat alamizsnának tartotta. Nem utol­sósorban önállóságát, szuverenitását veszélyeztette, hogy a mintegy 6—6 mérföldnyi széles, több mint 50 mér­föld hosszú idegen fennhatóság alatt levő terület kettéosztja az országot. Az ellenszenvet csak fokozta, hogy a. csatornaövezetbe költözött az USA szárazföldi hadseregének déli parancs­noksága, sőt 14 légi és haditámasz­pontot rendeztek be itt. Az Amerika- ellenes hangulatot tovább élezték a zónában élő amerikai és panamai la­kosság között egyre mélyülő társadal­mi különbségek is. A panamaiakat a letelepedett északiak másodrendű pol­gároknak tartották. Legmarkánsabb példája e megkülönböztetésnek, hogy egészen 1947-ig az amerikaiaknak csak arannyal, az őslakosoknak pedig ezüsttel fizettek. Bár a tiltakozások miatt ezt eltörölték, a megkülönböz­tetés ravaszabb formákban tovább élt. A káros következmény Panamaváros­ban a legszembetűnőbb: az amerikaiak modern házóriásokban laknak, ame­lyek mellett eltörpülnek a panamaiak nyomornegyedei. Teljesen érthető tehát, miért fokozó­dott különösen az utóbbi másfél évti­zedben a'szerződés igazságos felülvizs­gálatát követelő küzdelem. Olyannyira, hogy Washingtonban aggódva figyelték a fejleményeket. Korábban mindig amikor a rablószerződés elleni mozga­lom erősödött, puccsok, ellenpuccsok szervezésével végül is Amerika-barát kormányokat segítettek hatalomra. A panamaiak nevében aláírt szerződés jelképe lett Latin-Amerika washingtoni kiszipolyozásának. A Fehér Házban sejtették: az eddigi módszerek már nem segítenek. 1964-ben véres esemé­nyek játszódtak le. Az amerikai zóná­Történelmi pillanat Panama életében: októbertől panamai zászló leng a csatornaövezet felett (CSTK-f el vétele) gyelmeztette: a türelmi idő lejárt, itt a döntés ideje. Ha tárgyalásos úton nincs remény a szerződés megváltoz­tatására, Panama számára nem marad más hátra, mint a fegyveres út. A ve­zérkari főnökök óva intették Carterl ettől, véleményük szerint panamai fel kelés esetén az övezetet nem védhetik meg százezer katonával sem, ugyan­akkor néhány bomba elég ahhoz, hogy működésképtelenné váljon a zsilip rendszeren alapuló csatorna. M ivel Carter elnökségének első szakasza diplomáciai kudarcok­ban bővelkedett, átütő, látványos si­kerre volt szüksége. Kissinger külügy­miniszter tanácsára mindent megtettek azért, hogy mielőbb tető alá hozzák az új szerződést. Rövidebb-hosszabb megszakításokkal tarkított tárgyalás sorozat kezdődött, melynek eredmé­nyeképp végül az új szerződésről szóló megállapodást Washingtonban 1977. augusztus 7-én írta alá Carter és Tor- jijos. Már csak a ratifikáció volt hát- Ta. Panamai részről népszavazásra bo­csátották a szerződés jóváhagyását, melyen 62 százalék mellette szavazott. Ez 1977 őszén történt, míg a washing­toni ratifikáció 1978. március 16-ig váratott magára. A huzavona magya­rázata abban rejlik, hogy az amerikai honatyák az újkori gyarmatosító sze­repében nem akartak lemondani a „panamai tulajdonról“. A monopoltőke befolyásos csoportjai négymillió dől lárt költöttek a szenátusi vita utolsó két hónapja alatt a szerződésellenes propagandaakciókra, a csatorna „el­adása“ ellen. Utolsó kétségbeesett ki sérletük arra irányult, hogy egy olyan záradékot csatoljanak az egyezmény hez, amellyel Panama számára az elfo­gadhatatlan lett volna. Panamai rész­ről sürgősen közölték: semmiféle ki­egészítést nem ismernek el, s ha a kongresszus mégis megtoldja valami­lyen záradékkal a szöveget, ez esetben az t'NSZ-hez fordulnak. Nem kétséges, Carternek nagy erőfeszítések és ígére­tek árán sikerült meggyőznie az ellen­zőket a kompromisszum szükségessé géről. Ugyanakkor neki is engednie kellett: két függelék került a szerző déshez. Az első szerint az Egyesült Államok 2000 után is fenntartja a jo­got, hogy háborús helyzetben meg­védje a csatornát. Ezt a záradékol egy másikkal enyhítették: az USA nem kívánja Panama függetlenségét és te­rületi szuverenitását veszélyeztetni. így vált Panama számfcTa is elfogad­hatóvá a szerződés. Egyébként a szer­ződésnek az a lényege, hogy ez év ok­tóberétől Panama az ezredfordulóig fokozatosan megkapja az ellenőrzés jogát a terület fölött. Az amerikai had­seregnek néhány bázisa és az övezet egy része már a szerződés életbelépő sének napján Panama kezébe került. S vajon Panama ilyen szerződésről álmodott-e? Amint Torrijos kormányfő október 1-én az ünnepélyes zászlófel­vonáskor a csatornaövezetben elmon­dotta: eredetileg nem ilyet reméltek. Hozzáfűzte azonban, más választás nem volt, mert ha Panama nem fogad­ja el a mostanit, az esetleges újabb tárgyalások — ki tudja meddig — el­húzódnának és talán évtizedekre is konzerválódott volna az eddigi állapot. S hogy a fegyveres harc helyett in­kább a kompromisszumos szerződés mellett döntöttek, azzal magyarázható, hogy a kormányfő szavai szerint Pa­namát meg kellett kiméin' újabb vér­áldozatoktól, hiszen elég emberéletb-: került a csatornaövezet visszaszerzé­séért folytatott harc. Harmadik hónapja leng tehát pana­mai zászló az övezetben, de azóta már sok minden történt, többek között egy sikertelen puccs, amelyet külföldről — nem kétséges, hogy a nagy északi szomszéd közreműködésével — szervez­tek. Washingtonnak azonban újabb ter­vei is vannak Panamával. Legfrissebb értesülések szerint Panama, az Egye­sült Államok és Japán részvételével Tokióban tanácskozások kezdődtek egy új csatorna megépítésének lehetősé­geiről. Mike Gravel amerikai szenátor szerint Tokióban a panamai elnök kü- lönmegbízottjával és japán képviselők­kel egy 8,3 milliárd dolláros költség gél megépítendő Panama 2-csatorna megépítéséről tárgyalnak. Az új csa­torna a régitől nyugatra épülne, mint­egy 98 kilométer hosszúságú lenne és 300 ezer tonna ürtartalmú hajók is át­hajózhatnának rajta, amelyek a régi csatornán nem haladhatnak át. N em kizárt, hogy Washington eset­leges újabb mesterkedéséről van sző: ezúttal ismét néhány engedmény­re rábírja Panamát, hasonlókra, ame­lyek birtokában 76 évig a jelenlegi csatorna korlátlan ura volt. Igaz ugyan, az októberben életbe lépett szerződés 12. cikkelyének 2. paragrafu­sa kimondja, hogy a panamai fél bele­egyezése nélkül az USA nem építhet újabb csatornát Panama területén. Ép­pen ezért, ha a másik meg is épül, kevés esélye lehet Washingtonnak ar­ra, hogy azt is „örökbérbe“ kapja Pa­namától. P. VONYIK ERZSÉBET 15

Next

/
Thumbnails
Contents