Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-12-02 / 48. szám
is7>. in. z. UTAZAS NÉGY DIÓFA KÖRÜL, AVAGY FIGYELMEZTETŐ A HŰSÉGRE Illyés Gyulától olvasom, hogy rögtön nagyobb tisztelettel és más étvággyal viseltetett a dió iránt, mihelyt megtudta (véletlenül s nem az iskolában, akárcsak az ő révén most én is), hogy gyümölcsfáink közül éppen a diófa az egyetlen őshonos nálunk, és egyben a leghűségesebb. Toliam nyomban emlékek után kutatva kanyarodik vissza az időben. Egyébként ilyenek vagyunk: ha valami, amiről nem is gondoltuk volna, váratlanul hűségesnek, sőt — mint a jelen esetben —, a leghűségesebbnek minősíttetik, leküzdhetetlen a konfrontálás kényszere: hogyan viseltettünk a hűség iránt mi, hűségre hűség volt-e a feleletünk? Tudjuk, gyarló emberi reagálás az attól való ösztönös félelem, hogy valamit jóvátehetetlenül elmulasztottunk, nem feleltünk meg alkalmakként a számos, már soha visz- sza nem térő lehetőségnek — de leküzdhetetlen. így vagyok most én is: tekintetem az Üj Tükör címoldaláról kivágott Illyés-képre röppen; országnyi nagy (kis) kép, itt szemben velem, az íróasztal túloldalán, gombostűvel hazám térképének szegélyébe tűzve, Komáromtól lefelé; ceruzát tartó kéz, nemesen szigorú nagy-' papa-arc. Feljebb, hasonlóképpen rögzítve: Nagy László fényképe. Ügy érzem, szerencsés pillanatban kattintottá el gépét G. Gy. barátom: fehér fogú Adonlsz-mosoly a ráncos férfiarcon. Az egész fej: ezüstös, karácsonyi ragyogás. Ott, a Vág menti Vörösmarty Klubban egy pillanatra tenyerembe szoríthattam törékeny kezét, amikor helyet foglalt közöttünk s elkezdte a mesét szépen, mi pedig hallgattuk és volt, aki csak éppen nézte őt, mert örült, hogy... A tekintet tovább rűpdűs a betonkalitkában, a gondolat már térben is időben vissza, ötvenes évek vége: még áll mind a négy diófánk a hosszú parasztporta alkalmas helyein. Az első mindjárt a konyhaaj- tőval szemben, az udvar túloldalán (garázs fordította ki helyéből, ereje teljében), a másik hátul, az egykor volt szérűs- és konyhakert határán (két sor lugasszőlő türelmet- lenkedte fejsze alá, bár fél oldalára szélütötten aligha kerülhette volna el sorsát), a további kettő sorban utána (ezek húzták a legtovább kertünkben, egészen a fóliasátrak megjelenéséig). Kényszerű pusztulásuk fönti zárójeles előrevetítése a hetvenes évek elején teljesedett be, nagyjából akkor, amikor én is elkerültem a családi háztól. Kettős vereségi Már fogalmazódna is bennem a rekviem a négy diófáért és magamért, de véletlenül Ágh István (az Adonisz-mosolyú testvéröccse) egyik könyvének gerincére téved a tekintetem. Hát perszel A madár még gyakran visszajár, miért ne pottyantana el négy diószemet a bűnös hűtlenség színhelyének egy- egy alkalmas pontján. Talán még nem késő. Talán még nem esett akkora sérelem és egyoldalúság a viszonyuláson, hogy az jóvátehetetlen, orvosolható ne lenne. Tettre, határozott cselekedetre pedig ösztönözzön annak tudatosítása, hogy a diófa itt volt már, ezen a tájon a vízözön, vagyis a harmadkor, a pleisztocén idők előtt. Ám ő itt is maradt; nem úgy, mint a pálma, a mirtusz, a babér, melyek az éghajlat elzordulásakor meleg tájakra költöztek. Akkor tűnt el innen a kámforfa is. Akkor merültek föl például a Kárpátok, az Alpok, a Pire- neusok. Kifolyt az Alföldről a tenger! Oj határok keletkeztek; nehéz időket kellett átélni. „Ezért a diót ma is bizonyos hálaérzettel rágcsálom" — írja Illyés. Llbapásztorkodó gyerekként én teljesen a diófák bűvöletében éltem. Persze, nem a terebélyes, a bőven termő megmászni valókéban. Ezek valójában csak nyárutón, termésüket hullatva keltették föl figyelmemet és étvágyamat. Az új élet indulásának csodáját — s ez akkoriban számomra a felfedezések netovábbja volt — azokon a kis diófapalántákon figyelhettem meg, melyeket említett gyerekkori foglalatosságom közben Szőrzsák és Pétre zsombékos, tőzegaljú lápjain találtam. Nem kellett iskola és suta magyarázat; ősszel a kertünk diófáin garázdálkodó varjak s a kanális árterében a következő évben elszórtan fölsarjadzó diófacsemeték látványa közé ugyanis egyenes, töretlen ívet feszített a gyermeki képzelet. Olyannyira, hogy még a dolog mechanizmusa is teljesen kézzelfoghatóvá vált. Szentül meg voltam róla győződve ugyanis, hogy zsákmányukkal a diófánkról elhes- senő varjak nem állták meg dicsekvés nélkül: a légben kószáló első társuknak elkárogták, hogy kááár nem volt velünk tartanod, Bereck Rezső diófáinak nincs pááárja ezen a vidéken. Az ilyen fecsegésnek természetesen nagy ááára van, mert közben kihull a csőrök közé szorított dió (képzelődésem alapja itt nyilvánvalóan a sajtos mese volt, a hollóval és a rókával). A lényeg azonban az, hogy nem gondolkozott helyettem senki, teljesen magam jöttem rá, hogy így hullatják el a varjak a diőszemeket szerte a határban, s ott, ahol nedvdús tele- vénybe pottyan egy-egy mag, a következő év nyarán már arasznyi szárú zsenge diófacsemetéket találhat az emberfia. S találtam is eleget, mert nem törődve a fejem fölött rikoltozó bíbicekkel, én általában leszegett fővel jártam nyaranta a lápot, a kanális árterét. Előbb csak nézegettem, vizsgálgattam a föllelt diófa- csemetéket, nagy bizonyosságul még a dióhéját (akárcsak az éppen kikelt kiscsibék fenekén a tojáshéj maradványait) is fölfedeztem né melyik tövén. Az egész Szőrzsák, Petre és Bikaföld tele volt az én csalafinta jeleimmel (libatollat szúrtam a közeli zsombékba, kákára csomót kötöttem stb), hogy a mezei zsúrló, a káka és a sás rengetegében, a bozontos zsombékok tövében másnap, harmadnap is megtaláljam gyermeki rajongásom alanyait. Később a mórvető tókörnyéki fagyal- bokrok között kirekesztettem egy tisztást, és megható buzgalommal oda telepítettem minden fácskámat. Mindezt természetesen nagy-nagy gondossággal, de mélységes titokban, s e különös faiskolámat (vagy találóbban: (bölcsődémet) gyarapítva, gondozgatva szinte magam előtt láttam a majdani diőfaerdöt, amiért a környék összes kölyke imába foglalja majd a nevemet. Megszállott gyűjtőmunkám eredményeképpen már vagy száz diófacsemete sorjázott példás rendben tisztásomon, amikor egyszer — Szodoma és Gomoral — R. Pista bácsi egészen odáig elterelte a szövetkezet csordáját. Letarolt faiskolámat illőn elsiratván, véres bosszút esküdtem a jámbor pásztorember ellen. De mert ez még abban az időben történt, amikor keserveimet nem nagyon tudtam néven nevezni, következésképpen őszinte szándékaimnak sem érvényt szerezni, letettem bosszúálló tervemről, felnőttem, s e sorok lejegyzésével egyidejűleg avval álltam neki gyanútlan apánknak otthonjártamban, hogy nem ártana néhány diófát ültetnünk az egykoriak helyett, mert gyümölcsfáink közül éppen a diófa az egyetlen őshonos nálunk, s képzelje csak, micsoda hűséges, kitartó, itt volt már a vízözön, a pleisztocén idők előtt, s ha úgy gondolja, szívesen szerzek néhányat a hősi faiskolából. Nem gondolta úgy, hátraküldött és magamra hagyott a frissen kiültetett négy diófa-suhanccal. BERECK JÓZSEF H azánk levéltárai (archívumai) — történelmünk írott forrásainak legnagyobb gyűjtő és őrzőhelyei — ebben az évben ünnepük központosításuk negyedszázados évfordulóját. Szocialista fejlődésüknek útját az 1954/29 számú levéltári törvény nyitotta meg, mely gyakorlatilag a szocialista levéltárszervezet kialakulásának kezdetét is jelentette. Szocialista levéltárszervezetünk azonban nem volt előzmény nélküli. Legjelentősebb alapját a történelmi megyék levéltárainak anyaga képezi. A megyei levéltárak a XVI. századig visszanyúlnak, de ekkor még nem volt állandó székhelyük és nagy mennyiségű anyaggal sem rendelkeztek. A „levéltáros“ foglalkozással először a XVIII. század végén, a XIX. század elején találkozunk. A megyei levéltárak anyagának rendezése és nyilvántartása nem volt egységes, mindig az illető levéltáros képességétől és akaratától függött. Bár 1874—75-ben létrejött a központosított magyar Országos Levéltár, de a megyei levéltárak a megyei szervezet alá tartoztak, az Országos Levéltárnak még felügyeleti joga sem volt felettük. Levéltáraink alapjának ugyancsak jelentős részét alkotja a városi levéltárak anyaga. A gyakran XIII. századig visszanyúló városi levéltárak főleg kiváltságleveleket (privilégiumokat) és egyéb, a város szempontjából fontos iratokat őriztek. A megyeitől eltérően a városi levéltárak helyben maradtak és a városháza volt a székhelyük. Itt általában a város bírája gondozta az iratokat. Szelleiri értekek tárházai Szocialista levéltárszervezetünk huszonöt éve A helyi és területi levéltárak mellett magánemberek, előkelő főurak és hatalmas burzsoá családok is külön irattárban őrizték az idők folyamán felgyülemlett iratanyagukat és ezekből az iratokból ugyancsak levéltárak lettek, melyek ma már szintén a levéltáraink anyagát gazdagítják. 1918-ban, a Csehszlovák Köztársaság megalakulásakor levéltáraink alapját e levéltárak anyaga képezte. 1919-ben miniszteri határozat alapján a levéltárak és könyvtárak felett állami felügyelőséget hoztak létre. A gyakorlatban azonban ez szervpzetnélküll egyszemélyű intézmény volt, ezétt a levéltárak központosítása ekkor nem valósulhatott meg. A levéltárakkal kapcsolatos felszabadulás utáni első dokumentum dr. Gustáv Husák körlevele,' 1945-ből, melyben felhívja a nemzeti bizottságok figyelmét a levéltári anyagok őrzésére és védelmére. Ez természetesen nem oldotta meg levéltáraink szervezeti kérdéseit, de jelentős szerepe volt levéltári anyagunk megőrzése szempontjából. Szakmai szempontból felbecsülhetetlen jelentőségű volt, hogy 1950-ben a Komen- sky Egyetem megindította a levéltáros képzést. így fokozatosan lehetővé vált levéltáraink ellátása szakemberekkel. Hazánk levéltárszervezetének kialakulása szempontjából az első és legjelentősebb határkő az 1954/29 számú levéltári törvény. Ez a szovjet példa nyomán leszögezi, hogy a levéltárnak a társadalom politikai, tudományos, kulturális és gazdasági szükségletét kell kielégítenie, s ez pedig csak úgy lehetséges, ha a levéltárakat egységesen szervezik és irányítják. Továbbiakban a törvény meghatározza az egységes levéltári alap fogalmát, az intézményesített levéltárak fajtáit és a központi irányítás módját. Húsz év múlva a törvényt felülvizsgálták és szükség szerint módosították az 1975/149 számú levéltári törvénnyel. Az üj törvény levéltáraink legértékesebb anyagát nemzeti kultúrértéknek nyilvánítja. Levéltárszervezetünk jelenleg hármas fokozatú: Járási, területi és központi levéltáraink vannak. Ezenkívül Bratlslavában és Kassán (Koäice) városi levéltár, Martinban a Matlca slovenská, Bratlslavában pedig a Szlovák Tudományos Akadémia, a Komen: sky Egyetem és a Csehszlovák Televízió különlegesen jelentős levéltára található. Ehhez a hálózathoz csatlakoznak a vállalatok levéltárainak százai, ezek nagyrészt a járási levéltárak felügyeletei alá tartoznak. A levéltárak központi irányítását és szaktanáccsal való ellátását a Szlovák Levéltári Igazgatóság végzi, az anyagi fedezetét pedig a belügyminisztérium biztosítja. Novemberben különleges elismerést nyertek a levéltáraink azzal is, hogy az UNESCO nemzetközi szintű levéltárhetet rendezett, melynek keretében az eddiginél is nagyobb figyelmet fordítottak levéltáraink fejlődésére, s ezáltal írott forrásaink még jobban szolgálhatják társadalmunk igényeit. FEHERVARY MAGDA CD S> V" i£ *Q CD 3 1 o-1 < z < «. oá O o 2
