Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-12-02 / 48. szám
A zenekar kürtjei rázendítettek a „rohamra“, és a lovasezred, mint az elömlő láva, az ellenségre zúdult. Vorobjov századparancsnok látta, hogy kisebbik fia előrebukik a Voronka feje fölött. „Sebesült, lelőtték?“ — villant át az öreg fejében a gondolat, és kiragadva a teljes vágtából a lovát, a porban fet- rengő fiú mellé ugrott a nyeregből. — Vászkal... Fiacskám!... A tizenhét éves fiú haslövést kapott. Ahogy meg a földre bukott, kitörte a nyakát. — Fiacskám ___ Me greccsentek a porcogók a fiú nyakában, aztán anélkül, hogy magához tért volna, kezdett megmerevedni az apja karjaiban. Megrezdülő szemhéjai alibi kigördültek az utolsó, halálos könnyek. Az öreg lezárta megüvegesedett szemét, majd felállt, és kék kozákbugyogóján elmázolta a fia vérét. Eszelős volt az öreg tekintete; elfehéredett ajkai remegtek, mint fán a fakopács, úgy vert a szive. Az idősebbik fia, Andrjuska, kötőféken tartva a saját és az apja fújtató orrlikű lovát, keresztülhajolt az öreg válla fölött és rezzenetlen tekintettel nézte az öccse arcát. Kezét, mintha belemosta volna, oly vastagon mázolta be az idegen vér; cserkesz-zubbonyának jobb ujja egészen a könyökéig megkérgesedett. Széles, szeplős arca szánakozó volt és fehér. > — Atyuskám — mondta, ahogy megérintette az apja vállát —, a század felsorakozott; téged vár. Az öreg térdre ereszkedett és köny- nyedén, mintha attól félne, hogy megzavarja a nyugalmát, felemelte a fia fejét és háromszor megcsókolta a száját. Azután keresztet vetett rá, nehézkesen belehuppant a nyeregbe és a századhoz rúgtatott. Holtában Vászka kisebbnek tűnt Andr- juska szemében. Kiráncígálta az öccse merev ujjai közül a korbácsot, megcsókolta a fiút és ő Is a századhoz lovagolt. Vászkát közös sírba temették. Vorobjov szotnyik átadta a parancsnokságot a helyettesének, Szamusznak; ő maga elbúcsúzott a századból és megígérve, hogy még a hét végén visszatér, elrobogott a fiával a hátországi kis kozákvárosba, ahol született. ... Az anyó a kapuban megmeredt a rémülettől, ahogy meglátta őket. Kiaszott kezével megtörölte a száját, de egy szót sem tudott kimondani — Rossz hír, anyó! Rosszl — kiáltotta az öreg és a széles eresz alá Irányította tajtékos, le sem szerszámozott lovát. — A gyerek befejezte a harcot. Az öreg berohant a házba. Mögötte, semmit sem érzékelve az isten világából, betámolygott anyó. Az alacsony kőkerítésen keresztül bepillantott a hegyes orrú, tüdőbeteg szomszédasszony, Lukerja. — Ml van, mi történt nálatok? — kérdezte Andrjuskát, aki a tornác oszlopához kötötte a lovakat. A fiú vadállati pillantással végigmérte, majd egy szó nélkül bement a házba. A kerít's réseiben kiváncsi szemek villantak meg. Hamar elterjedt a híre, hogy elesett az öreg Vorobjov fia. — Hazudsz te, hazudsz, csak üres tőiknek jár a szája! — üvöltött fel az öregasszony. — Hát nem hiába szúrt a szívem, hogy száradjon le a nyeljed! — Csend! — kiáltott rá az öng — csak tán nem én csináltam a bajt magamnak! Az anyó ténferegve a vacsorához készülődött. Vorobjov lovas őrmesterként harminc évig szolgált a cári hadseregben. Tizenhét őszén érmekkel, keresztekkel teleaggatva jött haza. Aztán nagy sebbel-lob- bal vörös különítményeket állítottak fel a kormányzóságukban. Hogy is tudott volna otthon megülni az öreg, amikor ezres tömegek zúgtak a tereken és muzsikaszóra hányták-vetették magukat a katonalovak? ... Éjjelét-nappalát a gyűléseken töltötte; a piacokon, meg a kocsmákban tipródott; a sokat látott ember öntudatával hallgatta a fortyogó beszédeket; magában lenézte a tanácstalan, még csak nem is egyenruhába öltözött vörösgárdistákat; be-benézett az elhagyott laktanyáikba és nem győzött csodálkozni a mindenhol úrrá lett fejetlenségen. „Ez az egész fejetlenség attól van — döntötte el végül magában az őrmester —, hogy a háborúban nagyon szabadjára engedték a katonákat.“ így hát nem ismerte el az új rendszert; egészen addig, míg az egyik gyűlésen, a parkban rá nem akaszkodott egy katona, és be nem bizonyította, hogy a „rendszer jó, csak a renddel van baj“. Az öreg ítéletei nem,' csak érzelmei változtak meg. Kissé bizonytalankodott m g, amikor a két fiával elkísértette magát a Tanácshoz és kérte, hogy osszák be tényleges szolgálatra. A Tanácsnál körülrajongták, jó zsoldot adtak neki, kinevezték századparancsnoknak és megígérték, hogy hamarosan egy ezredet kap, ha hűségesen szolgál. Az ellenség iránti feneketlen gyűlölettel már a legelső csaták idején harcba vetette magát — századának hamarosan dicső híre kelt az egész arcvonalon. Otthon az anyó maradt Natasa lányával, aki a helybeli puskaporüzemben dolgozott és gondot viselt az anyjára. A borscs bőrösre dermedt rózsaszín habhai a felszínén, úgy hűlt ki, hogy bele sem kanalaztak. Andrjusika az apja parancsára elrohant a pálinkamérésbe és két üveg tűzerős mazsolapálinkával tért vissza. A ház berendezését nem valami nagy agyafúrtsággal módolták ki; egy ruhadarabkával összevarrt takaróval borított ágy, egy üvegezett szekrény az edényeknek, egy bádoggal borított láda és egy legyekkel alaposan megtisztelt papírvirágcsokor az elhomályosult tükör alatt — ebből állt az egész, meg egy, az egész falat beborító tüneményes legyezőből, amelyet a következő fényképekből állítottak össze; Vorobej kozák a feleségével az esküvőjükön; Vorobej az ezredtársak között; Vorobej a derék lovaskatona, hatalmas bajusszal; Vorobej apja, a krími háború katonája — ez a kép teljesen tönkrement; a szemek szinte vízhólyagnak tűntek; a bátya esküvője — ezen a képen minden férfi egyenruhát viselt; legeslegfelül pedig egy nagyalakú, kiszínezett kép csillogtatta aranyozását — ezen Vorobej volt a két fiával — ikidüllesztett mellel — ahogy már ezt a becsület megkívánja —, ültek a lovakon; sziklás tájjal festett vászon szolgált háttérül, amelyen nyomtatott betűs felirat szolgált eligazításul: „Velence Oroszlánjai“; Vászka, egyi kezében pisztolyt emelt a magasba, a másikkal egy nehéz, lovassági szablyát tartott — a fiú szemei, kissé pisze orra; az egész arca eláradó erőt sugárzott. Andrjuska letörten üldögélt. Hozzá sem nyúlt a leveséhez, meg az előtte levő marhahúshoz; a vodkára meg még nem szánta rá magét. Az apja fel-alá járkált a szobában, könnyes szemekkel sokáig nézte a képen Vászkát és közben gyengéd szavakat suttogott. Aztán hirtelen megállt egy falra ragasztott, holmi régi újságból kivágott kép előtt, amelyen egy cillnderes úriember — valami követ — látszott, meg a felesége, aki nagyon szép volt; az öreg a villájával összeszurkálta a szemüket, miközben rájuk — burzsujokra — zúdította az összes szidalmakat, amit csak tudott, meg az összes vádat, ami csak eszébe jutott az újságcikkeik alapján, miközben ezt nyögte: „Ö, istenem, istenem...“ Az egyik üveget már kiürítette, nekilátott a másiknak. A kapu előtt tömeg verődött össze. Volt, aki az öreget szidta, mások a háborút átkozták, megint mások felidézték, hogy mikor, milyen körülmények között találkoztak utoljára Vászkával. A fiút mindenki nagyon sajnálta. A sarkon befordult Natasa. Elhallgattak a közeledtére. Félrehúzódtak, utat engedtek neki, egy hang nélkül. A lány tudni még semmit sem tudott, de a rossz előérzetek már teljesen a hatalmukba kerítették. Csattogó cipővel karesztülro hant a kövezett udvaron, kivágta az ajtót és az apja mellére vetette magát. — Papai — kiáltotta és megcsókolta a borostás arcát. — Istenem, hát hazajöttetek! A kapu előtt ott állt a nép — hát, gondoltam, csak ti lehettek. Andrjuska, aki ki nem állhatta a női gyengeségét, kezet nyújtott a nővérének. — Hát Vászja? — kérdezte Natasa, miközben levetette a kabátját meg a kötényét. — Bement patkoltatni — mondta keményen Andrej, és zajosan kihúzta az asztalfiókot, kivett egy poharat és vodkát töltött magának. — Mennyi időre jöttetek? Vagy végleg leszereltetek? — Csak hazanéztünk. — Mama — Natasa csak most vette észre, hogyan gunnyaszt az anyja —, mi van veled? Beteg vagy? Az öregasszony, felkészülve, hogy bármelyik pillanatban elsírhatja magát, a szemébe húzta a kendőjét és kiment a konyhába. — Andrjuska, sok kadétot levágtatok-e az öcsénkkel, vagy tán hiába ettétek a kincstárit? — Sóikat, volt... Kihúzta az asztal alól a kardját, amelyet eddig elfelejtett megtisztítani. Natasa álmélkodva felkiáltott: — És nem volt szörnyű? — Na, a rohamnál... — mondta Andrjuska, anélkül, hogy a nővérére tekintett volna — lőnek ránk a kadétok, nem találnak, mi meg karddal... mi nem vétettük el. Natasa mosakodni kezdett a lavórban és panaszkodott az apjának: — Te meg, papa, kereshetnél nekem valami más munkát. A főnökünk a gyárban, ocsmány egy féreg; nem hagy nyugton a lányoknak. Nyurka Bogomolovát is felcsinálta, aztán kidobta a munkából; a múlt szombaton meg Varja Susztrovát hívta be magához padlót súrolni, aztán erőszakoskodott vele. — Ki a főnökötök? — mint akit a vízbe löktek, olyan hirtelen felejtette el a saját gondjait az öreg. — Vjahirev. Ezredes ... Régóta, tizenöttől, ő a főnök. Sokan sírtak már miatta. Kövér, gülü szemű — olyan, mint egy béka. — Natasa törölközővel a kezében leült a padra. — Féreg, fehér- gárdista féreg ... Csipked, simogat, ahogy elmegy melletted. — Ezredes? Téged se hagy nyugton? — kérdezte az öreg megállva a lánya előtt. — Se engem, se Klávtkát; el nem múlnak rólam a kék foltok — lehúzta a válláról a blúzt és mutatta a csípések helyét. — jobb lenne, papácska, ha a kórházba vinnél be valahogy, vagy napszámot szereznél. Az öreg magába döntötte az utolsó pohárnyi szeszt, meghúzta az övét és a fiának kiáltott: — Lóra, fiú! Andrjuska tüsténkedve kipattant az asztal mögül, lekapta a szögről a kucsmáját és a korbácsát és kirohant az ajtón. A konyhában az anyó és a lánya elkapták az öreg kezét és kérlelni kezdték. ö lerázta őket magáról és határozott léptekkel kiment az udvarra. Fia elővezette a lovát. Vorobej fiatalosan, anélkül, hogy a lábát beletette volna a kengyelbe, a nyeregbe pattant, kivágtatott az udvarról, majd az utcán lefelé ügetésbe fogta a lovát. Andrjuska követte. Az üzem kapujában, csíkos kincstári bódéja mellett, puskájára támaszkodva ácsorgott az őr. — Állj! Engedélyt! — vetette oda lustán a két lovasnak. — A mieinktől, nem látod! — mondta Vorobej, majd folytatta: — Hívd ide Vjahirev ezredest: személyesen kell átadnom a frontparancsnok utasítását. — És kirántva övéből a jegyzetfüzetet, megrázta az őr orra előtt. Az egyik rongyos lábbelibe bújtatott lábáról áttette a súlypontját a másikra és ezt mondta: — A fennálló rendelkezések értelmében, nem hagyhatom el az őrhelyem. — Na, gyerünk, kihívni! — mondta az öreg és rávezette a lovát. — Micsoda rendelkezések vannak manapság: hiába nem a régi rend ezl Az őr megvakarta a füle tövét, elgondolkozott, a bőd hoz támasztotta a puskát és bement. „Tökfej“ — gondolta gyűlölettel az öreg, majd kihajolva a nyeregből elv°tte az őr puskáját, kiszedte belőle a závárt és visszatette a bódéhoz. ,.A barom“ — méghogy „a rendelkezések értelmében“, de annyi esze már nincs, hogy feltett szuronnyal álljon ki az őrségbe. Az alacsony kerítésen keresztül jól látszott az udvar, egy, a burjánzó bokrokba szinte belesüllyedt, kivilágított házikó — a vezetőségi épület. A tornácon lármáztak, egy gitár cincogott, hirtelen felharsant egy nő nevetése — de ezeket a hangokat elnyomta egy részeg, bömbölő basszus: „Gyorsak, mint a hullámok“, énekelte. Lépések hallatszottak a kapu mögött. Vorobej a lova sörényén nyugtatta a pisztolyt tartó kezét. Kilépett az őr. mögötte, a kapu keretében megjelent egy alacsony, kövér kis ember: csuklott, a fogát piszkálta; ingerülten kérdezte: — Na, mi van? Honnét? ... Gyerünk már! — A frontparancsnokságról, sürgős! — Vorobej bal kezével feléje nyújtotta a jegyzetfüzetet, a jobbját meglendítette és belelőtt az ezredes fehér homlokába. Az apa és a fia egyszerre rántották meg a kantárt, egyszerre csattant a korbácsuk — a sötétbe borult utcákon v - gigrobogtak a lovasok; lovaik patkója alól fejüknél magasabbra szállt a szikra. Haza sem mentek; egyenesen visszatértek a századukhoz. Néhány nap múlva kiporzott autóján a frontra a Városi Tanács nyomozó bizottsága. Vorobejjel és fiával ismertették, hogy a puskaporüzem vezetőjének, Vjahirev elvtársnak a meggyilkolásával vádolják őket. — Nemigen értem, miről lehet szó — mondta az öreg —, az igaz, hogy a kisebbik fiamat megölték a kadétok, de ... A kozák század felsorakozott és egy emberként bizonygatta, hogy Vászka Vorobej valóban elesett, maga Vorobej meg a fia, Andrej, ki sem mozdult a körletből. A tanácstalan bizottság dolgavégezet- lenül távozott. Natasa az üzemben maradt dolgozni. BRATKA LÄSZLÖ fordítása RACSKÖ ZOLTÁN ILLOSZTRACIOJA
