Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-11-25 / 47. szám
1179. XI. 2S. N Európát Aulával öisiekötő híd a Boszporusz fölött A Boszporusz déli kapujánál, ahol Európát és Ázsiát csupán hatszáz méternyi szűk tengerszoros választja el egymástól, nézem kelet gyöngyszemét, Isztambult. Elképesztő, milyen lármás ez a városi Amíg a tenger felól az elragadó panoráma belém fojtja a lélegzetet, közelebbről nézve már nem ennyire fényes, s a tisztaság pedig egyáltalán nem tartozik legfőbb erényei közé. Szirénázó rendőrautók száguldanak a merész ívű hídon, amelynek túlsó vége, egy kilométerre innen, Ázsiában ér partot. Hová ez a rohanás? A híd 165 méter magas kapuzata az égbe nyúló minaretekkel vetekszik, alattam, szédítő mélységben tengerjáró hajók szelik a Boszporusz vizét. Amint olvasom az emléktáblán, a Török Köztársaság kikiáltásának ötvenedik évfordulóján, 1973-ban adták át a forgalomnak ezt a nagyszerű építményt. Ázsia partjára lépve terepszínű katonaautók és futkosó géppisztolyos katonák rontják el élményemet. Arrébb páncélsisakos járőrök éppen feltűzték fegyvereikre a szuronyt. Mi történik Törökországban? Borzongat a hideg. Mi ez a fegyver- csörtetés? Visszaindulok a hídon át Európába, talán ott megmondja valaki az okát, de sem a kikötőben strázsáló őrszem, sem az utca embere nem tudja, miért e riadókészültség. Amint látom, a járókelőket ez nem érdekli, úgy látszik már megszokták. Miután magam is napirendre tértem fölötte, a délutáni hírekben közölték, hogy éjjel terroristák lövöldöztek a városban, ami itt szintén nem ritkaság. A szultán egykori fényes palotájában, a Topkapl Szerájban, ahol végre csend van, nézegetem a gazdag porcelángyűjteményt. Nem az ebédlőben, hanem a főúr konyhájában terítették fel ezt a csillogó szépséget a látogatók elé. El tudom képzelni a sereg szakácsot, amint sürögve-forogva teszik a szultán asztalára a keleti konyha legízletesebb fala- tait. A szivárvány valamennyi színében pompázó tányérok, leveses- és húsostálak, kancsók és poharak közül az olivazöld színű készlet a legfakóbb. A szultán mégis ezt szerette legjobban. Az beszélik, olyan anyagból készült a porcelán máza, ha azt méreg érinti, el- színeződik. Ezért volt számára a legkedvesebb. Ki tudja, honnan vette a nagyúr e fényes porta díszes termeiben felhalmozott tengernyi értéket, igazgyöngyökkel kirakott bútorokat, perzsaszőnyegeket, színarany markolatú kardokat és ezerszámra a gyémántokkal és egyéb drágakövekkel díszített ékszereket. Persze hadjáratairól is hozott egy-egy drága emléktárgyat. Hol ajándékba kapta, hol pedig hadizsákmányként hozta magá val Perzsiából, Hellasz földjéről, vagy éppenséggel a szép Pannóniából. Legkegyetlenebbül éppen saját népét üldözte és fosztotta ki. Ezért örült egész Törökország, amikor ötvenhat évvel ezelőtt végre megszabadult tőle, s kikiáltották a köztársaságot. Ennek megalapítása Kemal Atatürknek, a „Törökök Atyjának’ nevéhez fűződik. Elkápráztat a szikrázó briliánskoszorúba foglalt, ezernyi fénnyel csillogó, tyúktojás nagyságú gyémánt. Körülötte talán több az őr, mint a látogató, pedig kíváncsiskodnak itt éppen elegen. Magam Is alig férek a vitrinhez, annyian tolonganak körülötte. Az őrök pedig állandóan a fegyverük ravaszán tartják az ujjúkat, annak ellenére, hogy a gyémánnégyszög jelzi, hogy itt a világ közepe. Nem messze innen a Kék Mecset még ma is Imaház, s a korán parancsa szerint, mielőtt belép ide az ember, le kell vennie a saruját. Talpam alatt érzem a keleti szőnyeg bársonyos, lágy süppedését. A szertartások Idején a korán szavai szerint a nőknek a karzaton a helyük. Körben a falakat mintha keleti ornamentumok díszítenék. Amint jobban megnézem, kiderül, hogy ezek jellegzetes arab írásjelek, s a korán idézeteit olvashatja, aki el tudja olvasni. En ugyan nem tudom és a török fiatalok is aligha, mert már régóta a latin ábécét tanulják az iskolákban. A korán kitiltja a képeket és a szobrokat az iszlám mecsetekből, s a szertartás fő színhelye is puritán. Isztambul további látványossága a bazár. Ez a keleti perzsa vásárnak, színekben és választékban többszörösen felülmúló pazar tűzijátéka, amelyet szinte lehetetlen leírni. Aki netán elszalasztaná megnézni ezt a szemet gyönyörködtető tarka látnivalót, az úgy jár, mintha Párizsban nem nézné meg az Eiffel-tornyot. A végeláthatatlan csarnokban nyüzsgő, zsibongó hangyabolyban érzem magam, ahol több ezernyi a nézelődő kíváncsi ember, s ugyanannyi a színes portékáját kínáló kereskedő. Az aranyfényű sárgaréz török kancsóktól és tálaktól a perzsaszőnyegekig, bőrdíszművekig és a halomnyi arany-, ezüsttárgyakig itt minden kapható, ami a keleti kézműipar remeke. Amint kezembe veszek egy búzavirágkék kerámia tálat, máris vásárlójának tekint a kereskedő, és nyomban megmutat még egy tucatnyi hasonlót. Amikor pedig az ára felől érdeklődöm, akkor kezdődik az üzletkötés legérdekesebb és legizgalmasabb része. Ez is a bazár egyik színfoltja. Az idős török bizalmasan félrehúz, megkérdezi, honnan jöttem, majd szerbül folytatja a beszélgetést, hogy megértsük egymást. Aztán megesküszik, hogy csak nekem adja ilyen olcsón. Valaki a hátam mögött megjegyzi magyarul, hogy odaadja a jeléért is, mire a török Imigyen szabadkozik: — Nem a jeléérti Nem a feléiért! Aztán elmagyarázza félig magyarul, félig szerbül és törökül, hogy a háború előtt Dalmáciában élt, és sokat járt apjával vásárokra, Újvidékre és környékére. Innen ered magyartudása. KEI KONTINENSEN tot hetvenhét riasztó- és biztosítóberendezésen kívül még golyóálló páncélüveg is védi. A szultán tróntermének leírására nem találok szavakat, sem a panorámának, amely a sze- ráj kertjéből nyílik a Márványtengerre, az Aranyszarv-öbölre és körös-körül Isztambulra, s amely színesebb a perzsa szőnyegnél. Néhány lépésre a fényes palotától, az Aja Szófia mecset árnyékában talán a világ legszegényebb és legnyomorultabb koldusa nyújtogatja felém a kezét. Ez is a szultán egyik hagyatéka. Társaival találkozhatunk lépten-nyomon a városban és az egész országban. Az állam vezetésének lesz még bőven dolga, hogy a szegénységet, ezt a nem éppen könnyű társadalmi kérdést megoldja. Elragadó itt a pálmák és virágok közé ágyazva, egymás mellett álló Kék Mecset és az Aja Szófia, az iszlám és a világ építőművészetének remekei. Első látásra mintha egyformák lennének, mégis különböznek egymástól. Az előbbinek hat, a másiknak pedig négy tűhegyes minaretje nyúlik az ég felé. Az utóbbit sokkal régebben, még Bizánc idején építették. Később, amikor a törökök dzsá mivá alakították át, odabenn az aranyozott mozaikokat és freskókat márványlapokkal takarták el, egyetlenegy kivételével a főbejárat fölött. Kétoldalt díszes karzatot emeltek a nők részére, s a kupola alatt a márványpadlón egy sötétebb színű 9 A Kék Mecset (A szerző felvételei) A legkisebb kereskedőtől, aki facsigát perget a járdán, s így reklámozza portékáját, egészen a leggazdagabbig, aki halomnyi arany és más ékszert árul csillogó üzletében, minden szín megtalálható ezen a palettán Ebben a hangyabolyban üzleti fogásként a kereskedő mun kása hátán cipelteti a faragott stílbútort. Arrébb turbános férfi kínálja rikácsolva az ivóvizet a hátára szíjazott bordó nagyságú pléh kancsóból, miközben csörömpöl a láncra kötött bögrével.' Az arany- és ezüstszálakkal díszített török papucs mellett, szebbnél szebb ötvösmunkákat, Aladln lámpáját az Ezeregyéjszakából és különböző márvány dísztárgyakat kínálnak az árusok. A csarnokból ugyancsak emberektől nyüzsgő folyosók ágaznak el jobbra-balra, egészen ki, a sikátorig vagy a forgalmas utcáig. Ide szorultak a sültgesztenye-árusok, a gyümölcs- és virágkereskedők. Nincs az a pénz, amit itt el ne lehetne költeni, persze a fele is elég lenne, mert a kereskedők eleve magasabbra szabják az árakat, amelyeknek a felét biztos lealkussza a vevő, s így mindketten jó üzletet kötöttek. Az utcára is utánam jön egy árus, aki kezében pálcikán lengetve számtalan arany- és eziisláncpt kínál. Magyarázom neki: elfogyott a pénzem, csak hogy szabaduljak tőle. A fényképezőgépemért két aranyláncot választhatok! Csábító az ajánlat, de a gép nem eladó. Még mindig nem tágít. Hoztam-e kristályt? Megvenné! Azt sem? Hát akkor minek jöttem ide? Erre már nem tudok mit válaszolni, de nem is kell, mert sarkon fordul és sértődötten visszamegy a bazárba. A forgalmas utcán ismerőssel, csuklós Ikarusz-busszal találkozom. Még vadonatúj, és a törökök is megfordulnak utána. A járda szélén a cipőtisztító sámlin ülve várja ügyfeleit. Dobozában a cipőkenőcsök és kefék mellett ott a suszterkalapács és a csiriz is, így javítást is vállal. Egy kávéház járdateraszán leülök az asztalhoz megpihenni, miközben nézem a zsibongó, kavargó utcát. A pincértől feketét rendelek, mire ő kételkedve rám néz, nem tréfálok-e, majd németül kijelenti: — Kávéval sajnos nem szolgálhatok uram. Magam is már fél éve teát iszom. Egyébként kávét nem kap az országban sehol, mert nincs pénzünk behozni ezt a drága cikket Brazíliából. Benzinre kellene a pénz, de arra sincs, ezért csak minden másnap használhatom a kocsimat. Tudja, nálunk is bevetették a páros és páratlan napokon való közlekedést, azonkívül fejadagra mérik az üzemanyagot is. Ha van gépkocsija, akkor ön is tudja, hogy hatvan liter egy hónapra milyen kevés, és amellett még méregdrága Is. Leszegődtem újabb két évre Németországba. Megiszom a teámat, fizetek és megköszönve az információt, elindulok az Aranyszarv- öbölhöz, ahol a Galata-híd környékén' egy óriási piachoz érek, amely egyben büfé és talponálló is. A járda szélén sütik a halat, a saslikot, a pálcákra tűzdelt birkahúst, kínálják a csigát, az osztrigát és mindenféle tengeri herkentyűt. Az öbölben hajók nyüzsögnek, s a rajta átívelő forgalmas hidat éjjel néhány órára lezárják, majd szétnyitják, hogy áthaladhassanak alatta a tengerjáró hajók, amelyek most ott horgonyoznak a Márvány-tenger vizén. Amint elindulok a kikötő felé, a szemközti hegyoldal mecsetjeit és minaretjeit bearanyozza a lenyugvó nap sugara. DUSlK IMRE ÉÉflií
