Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-11-25 / 47. szám
sároltuk ezt a portát. Kitűnő írőfeleségnek bizonyult. Minden mozdulatomat-kívánságomat leste. Az anyáskodók ösztönével mindig ki- érezte, hogy éppen mire volt szükségem. Könyveket, tudományos folyóiratokat forgatott, zenét hallgatott, képzőművészeti albumokat rendelt A tanulás kellős közepébe vetette magát, s eközben észrevétlenül — nagy odaadással — szolgálta a házat is. Jómagam rövidebb vagy hosszabb elbeszéléseket írtam önszorgalomból, és olcsó és ragacsos történeteket megrendelésre. Képzelt leányanyaleveleket és lowe-storykat vetettem papírra. Ebben az egyhangú, nyugodt korszakomban találtam ki Wohl Eduárdot, az írót. Az a korszak már a megnyugvásé volt. Még kitaláltam Wohl Eduárdot, ezt a társadalmunk perifériáján tébláboló fiatal írócskát. Vidéken éltünk: szép és tágos, fehérre meszelt parasztházunkban. A tornác mentén mályva lobogott. Az udvar pázsitján kard-szirmú fehér virágok és lapu-nagyságú lila virágok váltogatták egymást. Az udvar végében, ahol a kert kezdődött, szép tartású eperfa ágált. A kertünket Tamás, a néhai koldus gondozta. Reggelente, ha megjelent, elkérte a feleségemen levő ruhát és abban dolgozgatott. Egyfajta kielégülés volt ez a vén kujon számára. Rajta kívül senkit sem ismertünk a környéken. A falu eltávolodott tőlünk. Az is lehet, hogy nem is a község szegélyén laktunk, hanem jó néhány méterrel innen. Sőt. Ez a feltevés a legvalószínűbb. Ha kipillantottunk az ablakon, az egyhangú rónát láttuk. Tavasszal az élénkzöldet. Nyár derekán a zöld fakulni kezdett és mire beköszöntött az ősz első reggele, rozsdavörös volt a deszka-lapos tér. Napnyugatra egy taligaút csikőskodott. Az út is változtatta a színét. Télutón dióbarna volt, majd hamuszürkévé vált a megerősödő napsugarak idején. A nyári hónapok alatt vakítóan fehér volt: mészfehér. S ősszel, amikor a hetes esők járhatatlanná tették a környéket, jól láttuk, hogy miként öltötte magára az olajkék színt. Bár leginkább ezt a változást furcsállottuk, sohasem vettünk annyi fáradságot, hogy megbizonyosodjunk róla, ml okozta. Valahol nyugaton talán dombok voltak, mert a rekkenő hőségek idején emelkedni láttuk, de az is lehet,, hogy csupán a szapora délibáb tréfált meg bennünket. Ilyen körülmények között csak a portánkban lehettünk bizonyosak. Az udvarunkban, a kertünkben, a házunkban. Igen. Ebben a nagy házban, a szobáiban és mellék- helyiségeiben. A falakon képritkaságok és két különböző plakát, amelyek Mozartius úr bécsi hangversenyeit hirdették, néhány középkori óra-remek s egy utópista jobbágyfelszabadító levél a tizenötödik század alkonyáról. A ház valamennyi oldaláról nyílottak ablakok: elég volt végighaladni a torlódó szobákon, s beláttuk a teljes környéket. Megbizonyosodhattunk arról, hogy senki sem ólálkodik a porta körül. A házhoz szoktattuk magunkat. A ház belsejéhez. A szobákhoz, amelyekben könyvek, folyó- iratoik, növényritkaságok, hangszerek és egy korszerű zenegép volt. Ha kedvünk szottyant, kivonulhattunk az udvarra vagy kiülhettünk a gangra. Tamás, ha kilépni látott bennünket, leggyakrabban elillant az udvarról. Elvonult az udvar mögötti kertbe, amelyet mi kertecs- kének hívtunk. Néhány egres-, ribiszke- és málnabokron kívül zöldségágyások voltak a kert felőli részében, míg a másik oldalon — akár egy virágerdőben — gyöngyvirág, ibolya, hóvirág, kankalin, gyermekláncfű, tulipán, árvácska, nefelejcs, százszorszép, margaréta, muskátli, harangvirág, tátika, vadrőzsabokrok, dália, liliom, nárcisz, írisz, őszirózsa, szalmavirág, gladiola, rezeda és itt-ott kaktusz virított. A „kertecskén“ túl park volt, és mi ezt a parkot neveztük „kert“-nek. Évszázados vadkörtefák, girhes csórmányok, karcsú nyírek, lobogó füzek, deli akácok váltogatták egymást, de volt itt néhány bükk is, s végtelen sorokban gyürüce, vadalmafa, és itt-ott aprócska borókabokor. Állítólag a kert közepén kékeszöld vizű tó volt. Bár többször is elhatároztuk, hogy körülnézünk e paradicsomi vadonban, de elhatározásunkat sohasem váltottuk valóra. Tamásunk közlésére hagyakoztunk. Ezek szerint rovarok, rágcsálók, hüllők, emlősök, ragadozóig és negyven madárfajta élt a lombok alatt. Leggyakrabban a parlagi viperát említette: ezt a kipusztulófélben levő hüllő-ritkaságot, amelyet immár évtizedek óta óv a kontinensünk. Tamás otthonosan járt-kelt a tengernyi térben. Volt, hogy napokon át egyetlen szavát sem hallottuk. Csupán a suhogó alakja tűnt föl olykor-olykor. A rongyókás, lángvörös szakálla. S a haja. Egy Fellini-filmben láttam hozzá hasonlót. S az arca... Ez a csontos, törődött, ovális arc, amelyet eltakart a szőrzet, hogy csak az élénk szem látszódjon, még fokozottabban sugározzon. Szegény Etát nemegyszer kaptam azon, hogy vágyakozva figyelte ezt a vénembert: volt úgy, hogy egy váratlan mozdulattal elindult feléje, azzal a jólismert mozdulattal, ahogyan a nők megkaparintani akarnak valakit. Beleborzongtam e mozgás-láncolatokba. Pedig ... Pedig tudtam, hogy félúton elbizonytalanodik, s megtorpan. Az öreg az udvar és a kertek embere volt. Leginkább az oltások idején érezte jól magát. Ilyenkor még Eta ruháiról is megfeledkezett. A ház körüli teendők — különben — mind reá hárultak. Ha akadt olyan feladat, ami meghaladta a képességét, szakikat fogadott. Így — bár kissé valószínűtlen — éveken át nem kellett, hogy eltávolodjunk a portánktól. A könyvkiadókkal, a szerkesztőségekkel, a kereskedőkkel és a távolban élő barátaink- kan szoros levelezést folytattunk. Cudar esztendők voltak mögöttünk, és most örültünk a megszerzett nyugalmunknak. Örültünk a portánknak, amely hallatlan tökélyével hozzásegített mindahhoz, amiről korábban annyit álmodoztunk, örültünk a háznak is. Ha beleununk a gyönyörködésbe, gondoltam, körülnézhetünk a kertben, amely tisztaságával, gazdagságával a környék páratlan vadaskertje volt. — Tán még vadászhatunk is... — mondta Eta. Éppen hagymát kockázott föl a konyhában. Hozzáléptem, a vállára tettem a kezemet. Mindketten beteltünk azzal, hogy egymásra leltünk. A megnyugvásom korszaka Eta nélkül elképzelhetetlen lett volna. Szép és magas, szőke lány volt. Azon vidéki nők közé tartozott, akik a gimnáziumi tanulmányok után — merő divatból — tanítóképzőbe iratkoznak. Vagy művészettörténetet tanulnak. Ha tehetik, azonnal férjhez mennek, és rendszerint két gyermeket szülnek, és egy eldugott szuszékban kishivatalnoki állást vállalnak. Etát egy telefonközpont nyelte el. Miután megismerkedtünk és úgy-ahogy összemelegedtünk, megváEleinte az egyik énemnek hittem. A rosz- szabbik — merő játékból félreértelmezett írói énemnek. Magas és vézna fiatalember volt, afféle Író-Quijote. Aztán elviharzott egy teljes esztendő, és 'én mind többet voltam Wohllal. Rengeteget vitatkoztam vele elvont témákról, s ha késő éjszaka bezárta maga mögött az ajtót, vágyakozva gondoltam az elkövetkező reggelre, amikor ismét találkozhattunk. Eta jól érezte magát Wohl Eduárd közelében. Egy percnyi lohadást sem engedélyezett magának. Pazar öltönyökkel és fehérneművel ajándékozta meg közös barátunkat, akinek két szobát ' és két mellékhelyiséget bocsátottunk a rendelkezésére. Tamás ezentúl mind gyakrabban átlépte a nagy ház küszöbét. Wohl névtábláját is ő függesztette föl a súlyos tölgyfaajtóra. Idővel mindhárman megsokalltuk az új lakó különcködéseit; tudatára ébredtünk, hogy korlátozódott a szabadságunk. Nem járhattunk- kelhettünk kedvünkre a nagy házban, és mivel Wohl elfoglalta a ház keleti részét, nem pisloghattunk ki az ablakon, mint annaik előtte. Wohl író volt. Néha hajnalig világított a lámpája, s hogy ne zavarja az álmunkat, kénytelenek voltunk odább költözni. Tamás egyszer jelezte is, hogy. elégedetlen Wohllal, aki naponta megdézsmálja a kertecske virág- erdejét, s ellentétben velünk, hosszan kóborolt, s letaposta az ágyások szegélyét. Ojabb esztendő telt el, és mi mindegyre ingerültebbek lettünk Wohl miatt. — Látom, kiábrándultál belőle... — mondta Eta, amikor Wohl végre szabadságra utazott. — Pedig ... Mennyire lelkesedtél érte ... — Túlságosan hanyag és fennhéjázó, hogy megtűrjem ... — mondtam. — Visszajön ... — Aligha ... — Sok gondot okoz még neked ... Meglátod ... Wohl két hónap múlva egy kora este tért meg, ifjú feleségével, ef nővel, aki feltűnően ha; kék-fehér mintás ruhát ugyanolyan gyűrű volt, Azon vidéki nők közé náziumi tanulmányok i — tanítóképzőbe iratke történetet tanulnak. Ha hez mennek és rends szülnék és egy eldugó talnoki állást vállalnál! telefonközpont nyelte el tek, s úgy-ahogy össze portánkra. Az új asszi magát a tágas helyiség ségem sápadt el a bet s úgy remegett, minti volna, ök ketten — f vettek észre. Etának hívnak — nyi és bárgyún mosolygotl gott valamit. Olyasmit, vagy effélét. Tamás, ak ben ült, áhítattal bámul ban bennünket is ugyt akkor mi már a szép é átláttunk a teljes hely tunk; mint a tapasztalt az elkövetkező reggele portát Wohléknak. Táv lantunk, és a szép art az udvar közepén állni csúfos megfutamodásun Pedig ... Tamás: csak ' den idők szolgája, és egyik kor sem veszi a gában csupán gazdák rancsolók, és neki csu hogy a távozókon csúfo alázatot mutasson. És i névtelen és egyhangú i nálkozunk majd a balsi nem szólva haladunk a arra gondolunk, hogy bármilyen irányba, mi r lagra térünk meg, s ug korábban, bár könnyen megváltozik a környék fák népesítik be, s a ta változtatásába, s addigi változik, és Mozartius szél, és Tamást, az ein hívják többé Tamásnak vagy Aladárnak, és ő, áll majd az udvaron, ht hitt kudarcán vigyorog a megérkezőket... a f első estének rendkívülinek kellett lennie, érzékeltetnie, hogy valami kezdődik. Elkezdődik egy hét teli élettel, teli több mint érdekes — kivételes élményekkel. Otthon, no meg a baráti körben lehet az ember tüntetőén unott, fásult; de Párizsban! Elgondoltam, hogy hazatértemkor nem fogok dicsekedni, az visszaesés lenne a provincializmusba. Nekem magamnak kellett az emlék, hogy attól fogva egyszer s mindenkorra másnak érez- zem magam, olyannak, akinek kalandjai voltak Párizsban. Azt mondják, Párizs már nem a régi; ám lehet, de végül mindenki elismeri, hogy Párizs azért mégiscsak Párizs. Sok időm nem volt ugyan, csak az estékkel rendelkezhettem szabadon: a Társaság megbízásából mentem ki. De épp ezért volt némi pénzem, és ami igazán fontos, az az este. A szállodát a főnököm ajánlotta. Nemcsak központi fekvésű, még színházjegyet is biztosít, állandó helyeket bérel a vendégei számára; különben hetekkel előbb kellene lefoglalni. A főnök elég jól ismer, feltételezte, hogy igazi színházakra vagyok kíváncsi, nem lévén az „előregyártott meztelenség“ rajongója. Sosem titkoltam előtte a művészeti avantgarde iránti rokonszenvemet, s ami üzletembereknél vajmi ritka, ő maga is lépést tart vele, látszólagos közönye mögött érdeklik ezek a dolgok. Az első estét illetően tehát aránylag hamar döntöttem. Beckett-től pár évvel ezelőtt láttam a Godot-ra várva című darabot. Nagy hatással volt rám, noha meggyőzni nem győzött meg. Voltaképpen jobban tetszett utólag, ahogy visszaidéztem magamban. Erről a mostani előadásról — Ö, azok a szép napoki — olvastam több kritikát, még fényképeket is láttam. Így aztán színházügyben szinte biztosra mentem. A másik kérdésben sem voltam kevésbé igényes, és ott is gyorsan cselekednem kellett. Jelszavam ez volt: nem vesztegetni az időt. Hiszen a színház is hozzátartozott a kaland- kereséshez. Egy percig sem állt szándékomban a szokásos eszközöket igénybe venni és beérni holmi mesterséges találkozásokkal, amelyek könnyebben megvalósíthatók, de közönségesek. Az enyémnek valódi találkozásnak kellett lennie: egy szabad, okos, érdekes lánnyal; olyannal, akivel éppen ott találkozhatom össze. Tudtam, a véletlennek ez a kihívása a képteleséggel határos; de ez sem csüggesz- tett el. Különben is, ez az első este, legalább kapok valami képet. Nem voltam újonc Párizsban, a korábbi alkalmakkor felfigyeltem már ilyenfajta nőkre. Csak olyat nehéz esetleg találni, aki egyedül van; egy másik lány társasága ott nem jelenti azt, hogy az illető szabad, sőt. Tény viszont, hogy eddig minden alkalommal igen kevés volt az időm, a pénzem is. És az efféle találkozásokról csak ábrándoztam, semmi több. Most eltökélt voltam, és éreztem, hogy valami csakugyan sikerülni fog. E kissé felajzott lelkiállapotban, mihelyt leültem a zsöllyémbe, mintha máris felfedeztem volna egy nekem való jelenséget, egy profilt. Sovány, széles és határozott, talán kissé férfias váll, karcsú nyak, büszke tartású fej, szorosan összefogott, fölfelé fésült haj: ez szerintem energikus, tiszta finom nőre vall. Hallatlanul rokonszenves lény, s mi több: egyedül van. Még megérkezhet, gondolom, a társa vagy társnője. Körülnéztem, de már itt is volt a kezdés ideje; belőle még annyit láttam, mielőtt a terem elsötétedett, hogy két kézzel hátranyúlva próbálja összekapcsolni magasan záródó ruhája nyakát, begombolni egy apró gombot. Tetszett a keze is, nem volt kicsi, de hosszú és ideges, erős. Ahogy az előadás megkezdődött, bűvkörébe vont a színpadi történet. Imádom a színházat. Az a félig eltemetett, csaknem meztelen, fonnyadt testű teremtés... 6, de szomorú. Reaund korától függetlenül sem az a fajta nő, aki nekem tetszik; de sértőnek érzem az ilyen nőket — az igazi művészeket — ebből a szempontból nézni. Úgy éreztem, most ő is tetszett, valahogy szinte szerettem, azzal a kerek arcával, világos szemével — ez az a nőtípus, amelyik nincs ínyemre —, amely azonban oly meggyőző, olyan szánalomra méltó. És az a táska („mon sac“J, amelyből kiszedte a holmiját, a szájrúzst meg a többit. Montale jutott eszembe, az ö Dóra Márkusa: IALLA ROMA ... amulett véd és oltalmaz, melyet ott hordasz az ajakír-ceruzával, a pamaccsal s ráspollyal... * Milánóban élő írónő. Az idősebb olasz írónemzedék egyik legeredetibb, népszerű képviselője. A színpadról erőszakos, vakító sivatagi fény áradt. A felvonás végén á fény egy pillanatra fekete sötétségbe veszett. Amikor visszatért a nézőtéri világítás, én is visszatértem a lányhoz. Láttam, ahogy hirtelen, mégsem sietős mozdulattal feláll, megfordul. De hiszen ismerem! És a szívem már- már úgy kezd verni, mint kölyökkoromban, az első randevúkon. Ma nem állítanám, hogy csakugyan rögtön felismertem, de ez az i: arra vall. Fölkeltem én is, ki megben. Nem ment ki az elő gyújtani, csak megállt a folyc a falnak támaszkodva, vagy lassan, nyugodtan. Már tudi Ingrid! Nem az a régen isme: aki untat, aki osztályelső i vagy valami nagynénire vaj emlékeztet. Ezt itt magamban téknevével együtt emlegetem, csa, lágy hangzású nyelven. Ni valamennyi filmjében, de, hog jam, beleszeretni az egyik szerettem bele: az a morbid, < történet volt, A csend, amelybi az idősebb, megkínzott, beteg ges hajlamú, talán őrült nőv ő az, hát ilyen. Ügy értem, a átható, mágneses arckifejezf fényes, fekete, fájdalmas, El néztem — a körfolyosó csakr —, a legkisebb melléfogást kockáztatni, éppen egy ilyen i azért biztos voltam benne, ho; menni hozzá, megszólítom ürüggyel, tiszteletteljesen. S nem tudok, de ő bizonyára angolul. Nemcsak nyúlánk, alakját csodáltam meg, hanen dését is: a keskeny övvel díszí gyapjúruhát s a hosszú szári csizmát. És hát: egyedül a szí Beckett-darab előadásán! Ügy tetszett, senki sem vesz Párizsban szóra sem érdemes Nem, kétségkívül nem ismer mintha valamiféle joghoz jut kitartó figyelmem feltűnik nel ha tudná, hogy a művészetéért ami számomra egy a szépségé lemével, ebben bizonyos vág személyiségével, amely feltéti egyenes és erős, akár a teste, bid is van a mélyén, igaz — szuggerálja ezt —, s attól mé A színház poros, tiszteletre ben könnyed légköre — mi
