Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-11-25 / 47. szám
ÚJ szó 1S7S. U. 25. SZÉPHALMON, A KAZINCZY-EMLÉKPARKBAN Várakozással tekintettem az út elé: olyan szlovákiai magyar fiatalokból álló társaságba cseppentem, amelynek tagjai Széphalmon össze akarták kötni a kellemest a hasznossal. Bíztam a látogatás sikerében, mert tudtam, hogy Széphalmon is nagyot fordult a világ azóta, amióta az Üti le- velek-et küldözgető Petőfi 1847-ben keserű öntudattal írta: „Ojhelytől félórányira észak felé esik Széphalom, Kazinczy Ferenc egykori lakása. Nevét megérdemli, mert festői szépségű táj. Különben pedig szent hely, szent az öreg miatt, kinek ott van háza és sírhalma. Kötelessége volna minden emelkedettebb lelkű magyarnak életében legalább egyszer oda zarándokolni, mint a mohamedánnak Mekkába. Es mégis jobb, ha nem mentek oda, mert nagyon erős lelkü- eknek kell lennetek, hogy azon sírhalomnál meg ne esküdjetek, miszerint a hazáért soha, de soha egy lépést is tenni nem fogtok. En voltam ott, láttam a pusztulás és feledés legszívszaggatóbb, legelkeserítőbb képét, és letérdeltem a sírra és már fölemeltem kezemet, hogy megesküdjem ... ekkor szerencsémre vagy szerencsétlenségemre megfogott jó vagy rossz angyalom, és elvezetett onnan, minekelőtte kimondtam volna az esküt.“ A délelőtt közepén érkeztünk Széphalomra, az egykori Bányácskára. A kicsiny, mindössze 756 lelket számláló falu kihaltnak tetszett. Embereket csak a vasúti megálló, a vegyeskereskedés és az italbolt táján látni. Gyermekeknek híre-hamva, magába szívta őket a közeli iskola. Por és csend ült a településen. Békét és nyugalmat árasztott a vidék... Határozott léptekkel igyekeztünk a volt Kazinczy-birtok egy részén telepített emlékpark felé. A park két útja közül egyik a művelődési házhoz, másik a Kazinczy Ferenc Múzeum-hoz vezetett. Csoportunk az előbbinél állt meg, ahol rövid és színvonalas emlékműsor hangzott el, amely egyben ünnepség volt. A csehszlovákiai magyar fiatalok így emlékeztek arra, hogy október 27-én volt „a fennkölt magyarság apostola“ születésének 220. évfordulója. Az ünnepi beszédből kiderült, hogy Ybl Miklósnak ez az impozáns, klasszicista stílusú alkotása 1873 óta foglalja el a szent öreg egykori házának a helyét; benne állandó Kazinczy-kiállítás van. A múzeumban pillantásunk kegyeid -'ÍjéiíS ti Lipcsey György: Jéggelvertek lettel állapodik meg a Kazinczyt ábrázoló fehér márvány domborművűn, amelyet 1868-ban készített Vay Miklós, majd a „széphalmi remete“ fekete márvány talapzaton álló mellszobrán áll meg tekintetünk, amelyet Marsaiké János készített, 1882- ben. Fürkésszük a falakon elhelyezett tablókat is. Tájékoztatnak Kazinczy életéről és munkásságáról, koráról és kortársairól. Böngésszük a félkör alakú könyvszekrénybe gyűjtött irodalmi anyagot. Főleg Kazinczy 23 vaskos kötetnyi levelezése kelt bámulatot. A festményeknek is vannak önfeledt szemlélői. Az egyiken Kazinczy Kisfaludy Károllyal, a másikon Kazinczy a gyermek, majd Kazinczy a férfi... A múzeum két vitrinje olyan írásos és tárgyi emlékeket tartalmaz, amelyek ereklyeszámba mennek. A fiatalok elmélyülten betüzgetlk a Magyar Nemzeti Színház 1859. október 27-i színlapját, amelyet Kazinczy Ferenc születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett díszelőadásra nyomattak. Tisztelettudóan állnak meg Kazinczyné Török Sophie 1600-ből származó növénytani könyve előtt. Szemük szinte rátapad Kazinczy szabadkőműves jelvényeire, fogságában használt kínai porcelán tányérjaira, egyéb tárgyaira. A helyszín rendkívüli módon ösztönzi az emlékezést. A tudatunkban életrajztöredékek állnak össze pályaképpé. Kazinczy érsemlyéni születésű nemesi sarj volt. 1779-ig a sárospataki kollégiumba járt, majd joggyakornokként tevékenykedett Kassán, Eperjesen és Pesten. II. József iskolapolitikáját támogatta. Folyóiratok, többek között a kassai Magyar Mu- séum alapításában vett részt. 1794- ben bekapcsolódott a Martinovics- féle összeesküvésbe. 2387 napot töltött rabságban. Kiszabadulása után sem tagadta meg felvilágosult elveit. 1806-ban Széphalmon telepedett le, és megindította a maga kulturális forradalmát. A Kazinczy-kiállítás anyaga eszünkbe juttatja, hogy valaha itt volt „a magyar irodalom telefonközpontja". Itt sarjadtak a „Tövisek és virágok". Két és fél évtizedig itt termett „szép- literatúránk" legtöbb nemes gyümölcse, a „Pályám emlékezete", a „Fogságom naplója" és a fordítások egész sora. Ide vezettek a barátok és ellenségek útjai. Innen kerültek a magyarság szellemi életébe az „Orto- lógus és neológus nálunk és más nemzeteknél" című értekezés mértékadó, kiforrott, józan eszméi. És az 1831-es pestisjárvány idején, a „sűrű halálok" esztendejében itt szenvedett ki Kazinczy. Amikor elhagytuk a múzeumot, a Kazinczy-család temetőjét kerestük. Alig beszélgettünk. Csak két-három fényképezőgép kattant. Inkább tűnődtünk. Majd Kazínczynak egy szép és kifejező, halkan kezdett borda’a a „Fogy az élet...“ kezdetű, a múltból a mába ragadott bennünket. A hangulat oldódott. Az imént még csendes sétányon több lány és fiú alkalmi „ki mit tud“-ot rendezett, így téve próbára Kazinczyra vonatkozó ismereteit. Másutt népdalokat énekeltek. Egyszóval megteltek a füves részek, az emlékpark padjai, és megkezdődött a véleménycsere. Hasznos, gyümölcsöző véleménycsere anya- nyelvről, szépirodalomról, akaraterőről, küzdenitudásról. Egy szőke kislány hosszasan nézte a múzeum homlokzatán olvasható feliratot: „Kazinczy Ferenc emlékének a hálás utókor". Ezután tétován belelapozott az így élt Kazinczy című könyvbe. Vajon mire gondolt ekkor? Talán arra, hogy a „hálás utókor“ orvosolta a valaha Kazinczy által elszenvedett sérelmeket? Netán arra, hogy „az igazságos maradék“ hamar hitet tett Kazinczy ügye mellett? Vagy arra, hogy Kazinczy neve az elmúlt évtizedekben a magyar nyelv szerelmeseinek vezérlő zászlaja lett? Nem is gyanítom, mire gondolt, csak azt tudom, hogy nekem ekkor három dolog jutott eszembe. Először is az, hogy a csehszlovákiai magyarság képviselői az idén már tizedszer tartották meg a nyelvművelő céllal életre hívott Kazinczy-napokat, s hogy a vajdasági Adán hasonló rendeltetéssel ismétlődnek kétévenként a Szarvas Gábor-napok. Másodszor, hogy Péchy Blanka érdemes művész majdnem húsz évvel ezelőtt létesítette Magyarországon a nyelvünket példamutatóan beszélő felnőttek számára a Kazinczy-díjat, középiskolásoknak pedig a Kazinczy-érmet. S manapság már a példamutatóan beszélő úttörők is részesülhetnek kitüntetésben, Ka- zinczy-jelvény formájában. Harmadszor az jutott eszembe, hogy az idén ősszel Sátoraljaújhelyen nyolcadszor került sor a magyarországi középiskolás fiataloknak szervezett „Édes anyanyelvűnk“ verseny döntőjére, s nyomban az is fölmerült bennem, milyen jó lenne, ha Szlovákiában is lenne hasonló, vagy ugyanilyen verseny. Az említett tények tudatában úgy éreztem, Kazinczy jogosan bízott annak idején a maga és társai nyelvnemesítő munkájának sikerében. Jogosan, hiszen a parkban nem holmi fellángolásból, hanem jelenlétük, tudatuk teljes súlyával vitatkoztak a csehszlovákiai magyar fiatalok az édes anyanyelvről, a nyelvművelés fontosságáról. Ebből következtetve úgy vélem, a mi nemzedékünkre is gondolva vetette papírra Kazinczy a következő sorokat: „Mi csak kezdénk a menést, és életünk az irtás lelket ölő munkájában folyt el. De az igazságos maradék mindenkinek megszabja érdemlett bérét, s amit hagyok, úgy hiszem, az hevíteni fog szíveket, mikor már nem leszek is." DOBAY BÉLA Lehettünk volna szerencsésebbek ts. Értem ezen: születhettünk volna, mondjuk, a következő században, amikor már utódaink túl lesznek a tudományos-technikai forradalmon. Amikor a rádiót már rég a végletekig kicsinyítették, és nagyító bura alatt kell majd tartani, hogy valamiként szem előtt legyen, és működtetni lehessen. Napjainkban viszont évenként arra akar kényszeríteni a műszaki haladás, hogy szinte minden hasznos tárgyunkat kicseréljük, és annak egy kisebb, parányibb változatával helyettesítsük. Elvben semmi kifogásom a műszaki haladás ellen. A mini- rádió kevésbé porfogó, az ellen persze nincs mit tenni, hogy az éterben még elég sok szenny kavarog. A minlkon- zervnyitó okos tárgy, néha napokig kell ugyan keresni, míg az ember megtalálja az ódivatú, böhöm nagy fogplszkálók között. Még a miniszoknya ellen sincs kifogásom, azzal a minimális feltétellel, hogy csinos fiatal lányok hordták. A bajom a minikönyvvel gyűlt meg. Olyan klcstk, hogy összetévesztem őket a gyufásdobo- zokkal. Szépek, csinosak, gazdaságosak, nem mondom, egy baj van velük: nem lehet őket olvasni. Azt a mininagyítót, amivel e műveletet megejthetném, még nem forgalmazzák. De talán — megkísért a gondolat — nem is érdemes elolvasni őket. Rossz könyveket miért is olvasna el az ember? De a lókat — tisztelettel kérem a világ nyomdaiparát — tessék továbbra is hagyományosan olvasható betűkkel nyomtatniI SZÁSZ JÄNOS Dúdor István: Volt egyszer egy korosztály (Tusrajz)
