Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-11-18 / 46. szám
jét a bokorból, zorltotta a kor- sr meg kell tör- agában, de még ek kell megtör- j az egész éj- stam a hajamat, de már Pavel altak a feketén Alig beszéltek. Í ia tudná, hogy aza a sötétben, m eshet, fordult dta, hogy éppen !le valami, ami térni. A biciklit csak váratlanul a és Bobit kezé- t húzta a leara- ató keserű illat i a gabonakalá- izurkálták pucér Pavel lehelete 'ú. Lenyomta őt — Legázoljuk a gabonát. Nem, kérem. Nem — mondta Bobi, nem tudva, hogy viselkedjék. Pavel hevesen csókolta, szinte fájtak a csókjai. Még sohasem csókolta őt így senki, és a ruhájával is kíméletlenül bánt. Kihúzta hajából a szalagot és messzire dobta. Most egész testével a félelmetes kezekben volt, de félt kiabálni, noha nem tudta elképzelni, hogyan éli át mindezt. — Félek. Nagyon félek — mondogatta, de a fiú hallgatott. — Kérem, kérem — sírdogált csendesen, és a kezek könyörtelenségét s minden mást furcsa fájdalommal fogadott, melyet bent érzett magában, egyszersmind valahol távol, magán kívül, az egész gabonatáblában és talán, legalábbis neki úgy rémlett, a fiú szenvedő arcán, ám lehet, hogy nemcsak az arcán, hanem benne, mindkettőjükben egyszerre, ha nem is értette, miért kínozzák ilyen sokáig kölcsönösen egymást. — Pavel — mondta később és fölébe hajolt. A fiú aludt és borszag áradt belőle. Haza kell mennie a kaszárnyába, különben becsukják — gondolta Bobi és enyhén megrázta. — A kaszárnyába kell menned — mondta, és noha fájt a lába meg a hasa és talán mindene, megpróbálta őt felköltetni. — Hallod? Fogd a biciklimet és menj, talán még nem késel el. — A mindenségit, a kaszárnya — mondta, ujjaival végiggereblyézte a haját, és értetlenül bámult Boblra. Aztán lement az árokba és bizonytalanul felállította a biciklit. — Csak siessl Én majd holnap elmegyek érte a kaszárnyához Veiké Hájéba. Menj már. Hallod, indulj — mondta és zsibogó kezével lesímítot- ta a szoknyáját. — És kit keressek majd? Az első féket ne nyomkodd túlságosan, mert orrabuksz. Kit keressek ... — Ví... Vítochot — mondta a fiú, felült a biciklire és tekergőzve elindult. — Holnap megkereslek — kiáltotta még egyszer utána Bobi, aztán a fiú eltűnt a sötétben. Másnap vasárnap volt. Bobi nagy galléros fehér ünnepi ruhájában megállt egy bódészerűség előtt, ahol egy napbarnított katona őrködött. Megmondta neki, hogy s mint. Hogy itt van a ciklije Vítoch közkatonánál. Veiké Hájé nyolc kilométernyire volt Líénicához, de az ünnepi, friss nyári reggelen fürge lába föl se vette ezt az utat. Az apja még aludt, amikor ő elindult. A haja már megnyúlt, így befésülhette a füle mögé. A barnára sült katona visszatért. — Nálunk nem szolgál ilyen nevű — mondta a fejét ingatva. Az nem igaz — válaszolta a lány, a katonára függesztve, különös, nyílt tekintetét. Menjen és még egyszer kérdezze meg. Maga nem Ismerhet mindenkit. A katona bólintott. Ha legalább ideges volna egy kicsit és ne lenne any- nyira fehér — gondolta. Fehérségétől szinte káprázott a szeme. Azután azt mondta: — Én csakugyan nem ismerem, de a többiek sem, akik itt szolgálnak. Valószínűleg máshonnét lesz. — Másutt sehol sincs a közelben kaszárnya — mondta Bobi, és jellegzetes, mérsékelt, merev mozdulattal végigsimított a szoknyáján. — Nincs. Az tény — erősbítette meg a katona. Bobi nézett rá kis ideig, majd las- sap megfordult és kiment az országúira. A nap erősen perzselt. Lehúzta fehér, csíkos cipőjét és betért a mezei útra. Az jóval rővidebb volt a másiknál. KÜVESDI JÄNOS fordítása Biztonság kedvéért más tudományos aen, szimpóziumokon is érdeklődött, gybehangzóan állították: „A Föld la- aztán Petuskov valamennyiüknek sok munkájukhoz és sok boldogságot a ben, s egy percig sem időzve tovább, jelenbe ... és máris a kollégái közt volt. Meg- dományos közösség titkárát és lihegsmszon Szamszonovics, az a helyzet, laposl ellyel kínálta Petuskovot, kicsit gon- ajd így szólt: kolléga. A Föld gömbölyű. Ez már izonyitval f olyan felfedezés van, amely megcá- bben bebizonyított tényt — hivatko- ány tapasztalataira Petuskov és egyre — Laposl dehogyl — mondta a titkár inge- Föld gömbölyű és ebben maradunk, 3V csak hajtogatta: em lassú tűzön égethet meg, akkor állítani, hogy a Föld lapos! — És így titkot: — Szamszon Szamszono lőgépen a jövőben jártam... Ha tud 5 nők vannak ott! Ami pedig a tudo- dezéseket illeti, mindenütt csak azt Dgy a Föld lapos... Egyébként én íogy önök kételkedni fognak, ezért erről egy igazolást. Kivételesen meg e ők ezt már valamennyien hiszik ... A titkár nézegette az igazolást, hosszasan töprengett. Végül megszólalt: — Rendben van, a Föld lapos. No és akkor mi van? — Hogyhogy mi van? Késedelem nélkül össze kell hívni a Tudományos Tanácsot és jelentést tenni... — Várjon csak Petuskov? Először nézzük meg, mi a helyzet... ön, miután mindenütt ezt hallotta, kijelentette, hogy a Föld lapos. És most képzelje el, kolléga, mit szól majd ehhez Szergej Szergejevics, a tanszékvezetőnk, aki egész életét annak szentelte, hogy bebizonyítsa: a Föld gömbölyű. Arról nem is szólva, hogy az ön kijelentése teljesen lehetetlenné teszi azt a sok-sok monográfiát, melyeket Puhov-Periskin professzor és tanítványai annak bizonyítására írtak, hogy a Föld gömbölyű. És mit szól majd az igazgatóhelyettesünk, Borisz Boriszovics, aki szerzőtársa Pu- hov—Periskin professzornak? El tudja képzelni, mit mondana magának Borisz Boriszovics? Vagy Szkoropadszkij, a tudományok doktora? Folytassam? Petuskov letörölte a verítéket homlokáról: — Tehát azt javasolja, hogy ne terjesszem különösképpen a felfedezést, miszerint a Föld lapos? — Senkinek egy szót sem! Maga nem járt a jövőben, érti? És felejtse el ezt a laposságot... A Föld gömbölyű! Adja ide azt az igazolást, amelyen az áll, hogy lapos! Petuskov odpadtar. A titkár elővette az öngyújtóját, kékes lánggal elégett a papírdarab. Petuskov könnyezni kezdett. — Azért is lapos! — mondta. És kedvetlenül hazaindult. Észre sem vette, hogy megint ott van a kiállításon. Gépiesen odament az időgéphez ... Aztán hirtelen a fejéhez kapott: hiszen a múltkor nem jó gombot nyomott meg. Azt kellett volna megnyomni, amelyiken a „Jövő“ felirat állt, ő pedig azt nyomta meg, amelyiken ez állt: „Múlt“. jól van — gondolta megkönnyebbülve Petuskov — fene tudja, gömbölyű-e vagy lapos... A fő, hogy nincs semmi baj. Minden jó, ha a vége jó ... SÁGI TÚTH TIBOR fordítása JUVAN SESZTALOV Fehér mesém! Rólad álmodtom szürke ködben, ott, ahol taxik száguldoznak és farkas módra forgatják szemüket, és cserélik szivemet, amely - hallod - nem sziklakő! Sikoltottam, Elsírtam magom ... De te hirtelen megjelentél. Rózsaszínt kapott az ég és a zápor kimerült az utolsó cseppig. A köd is eloszlott. Jólelkű kék tekintet! » A jámbor szarvasokkal társalgóbbakká váltak a gépek. A mesébe vittek ők engem, az én fehér mesémbe, abba, melyet nehéz kitalálni, kék szeműm! MAZSAR LÄSZLÖ fordításai C?£«ns!flÁ feßsfeffl étó u£l|alUU MIM WB9» Száguldó korban élek, melyben az idő szebb a gondolatnál, és rövid a földteke hossza. Ember a vész nyilánál gyorsabb. Most száguldó a csónakom, a csillagokhoz repülök. Föld-szülőm! JÓKAI LAJOS — Apuci, apuci! — kiáltott a kislány, mikor meglátta, hogy az apja befordul a sarkon. — Gyere, de el ne ess! — szólt vissza az apa — aztán leguggolt, széttárta a karját, s gyönyörködve nézte a kislány rohanását. Csak el ne essen, suttogta aggódva, de néhány másodperc múlva már önfeledten szorította őt, és szenvedélyesen csókolgatta. Boldog volt, szinte beleremegett a gyönyörűségbe, és úgy érezte, hogy megállt köröttük az idő. — Apuci — szólt a kislány fész- kelődve. — Tessék, — mondta az apa —, s kibontakozott a szoros ölelésből. — Elestem. — Elestél? — nézett rá az apa csodálkozva. — Mikor? — Megütöttem a lábamat — mondta a kislány, mit sem törődve a kérdéssel, vagy inkább a „mikor“ fogalma lehetett számára nehéz feladat. — Nem sírtál! — De igen. A mama is föloppált engem, úgy sírtam. — Ejnye, ejnye — ingatta fejét az apa csalódottan. — És hol estél el? — Ott — fogta meg apja kezét a kislány, s a járdához vezette. — Ott ni! — ismételte meg s a magas járdaszegélyre mutatott. — Az a fene beton — mondta az apa, megfenyegette a járdaszegélyt. — De már nem fáj, ugye? — Már nem — válaszolt a kislány, aztán elengedte az apja kezét, s befutott a konyhába. Az apa lassan követte őt, s mikor beért, fáradtan ejtette le magát egy székre. Az asztalon újság he vert, utána nyúlt, és olvasni kezdett. Fél szeme persze állandóan a kislányt követte. Még a múlt héten eltervezte, hogy ma munka után rendbe teszi a kertet. Elégeti a száraz avart, megmetszi a fákat és a néhány — nagy becsben tartott — szőlőtőkét. Inkább ezeK a gondolatok motoszkáltak a fejében, mintsem az olvasott szöveg lényege, s az újságot hamarosan félre is tette. — Enikőm! — fordult a kislányhoz — kimegyünk a kertbe, és segítesz apucinak. Nagy tüzet rakunk! Jó lesz? — Nem! — mondta határozottan a kislány. — Nem? — nézett rá csodálkozva az apa. — Miért? ' — Fáj a lábam. — A lábad? Hisz az előbb azt mondtad, hogy már nem fáj. — De fájh — Ah, dehogy! Csak képzelődsz. — Fáj. Bizony. — Kislányom — próbálkozott erélyesen az apa —, tudod, hogy apuci nem szereti, ha kényestkedsz! — A következő pillanatban már barátságosabb hangon folytatta. — Gyere, kimegyünk! — Nem! — ismételte megint a kislány, egyre határozottabb tiltakozással. — Így is jó. Akkor én megyek — s az apa abban a reményben nyomta le a kilincset, hogy a kislány úgyis követi. Kint az ajtó mögött várakozott, de a kislány keserves zokogása hamarosan vissza- kényszerítette. Dühös volt, hogy csődöt mondott a pedagógiája, s maga sem tudta, hogy mihez kezdjen. — Ne sírj, ne sírj! — kezdett a vigasztalásba, s megfogta a kislány kezét. — Apucinak is fáj a lába, és mégse sír. — Az ap... apucinak ... nem fáj — mondta zokogva, miközben keze- fejével a könnyeit törölgette. ^ — Nem?! — emelte fel hangját az apa. — Ide nézz! Elengedte a kislány kezét, néhányat előre lépett, aztán csaknem teljes erővel az ajtófélfába rúgott. Az első pillanatban úgy érezte, hogy talán a lába is leszakadt, de ő dacosan csak a fogát csikorgatta. Mikor a fájdalom lassan szétoszlott a testébe, odabicegett a kislányhoz és megkérdezte: — Most már elhiszed, hogy nekem is fáj? — De a teljes okulás kedvéért még azt is hozzá tette: — Látod, én nem sírok. Gyere, mutasd meg, hogy melyik lábad fájl Apuci megsimogatja, megpuszilja és elmúlik, hidd el. — Aztán nem is várt a válaszra, hanem gyorsan átfogta a kislány derekát, hogy leültesse. A kislány már a levegőben rúg-kapált s nem engedte, hogy székre tegyék. Kiszabadította magát az apja keze közül, s riogva szaladt ki az udvarra. Az apa komoran tekintett az elrohanó csemetéje után, de lassan-Ias- san egy széles mosolyba olvadt az arca. — Apucikám! — hangzott kívülről a kiáltás. — Gyere gyújtsuk meg a, tüzet! < Kint szélcsend volt. A kupacba hordott száraz avar az első szál gyufáról tüzet fogott, s a hirtelen felcsapődó lángnyelvek csúcsáról kékes füstoszlop emelkedett a magasba. Az apa boldog elégedettséggel nézte az égre törő füstöt, s lelkében gyökeret vert a mély áhitat. Percekig állt így, de .egyszer csak furcsa tűszúrást érzett a lába fejében. Majd felszisszent. A tűszúrás mind gyakrabban jelentkezett, majd éles hasogatássá nőtt. Bosszankodva tapogatta felpuf- fadt lábát. Fájdalma egyszerre elviselhetetlenné vált. Tehetetlenül besántikált a házba. A kislánya utánakiáltott: — Apu, hova mész? Gyere visz- sza. Varga Lajos illusztrációja
