Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-11-18 / 46. szám
f » — Miért esne bajom? A lány a falnak támaszkodott, és a cigányt figyelte, aki a kerítésen túl egy mindenféle kacattal teli káréval bajlódott. Augusztusi este volt, valamivel hét után járhatott az idő, és Bobi már készen állt a táncmulatságra. A kék ruháját öltötte magára, mely megemelt vállrészével, az elől rábiggyesztett világoskék csipkével gyerekesen hatott. A csipkét a cér- násdobozban találta, s rávarrta a külön darabból álló vállrész aljára. A karkivágást kissé szűkre szabta, az most egy kicsit szorította. — Egyszóval nem szeretem, ha ilyen helyekre mész — mondta az öreg Teőr. Egy gumicsövet tekert fel először a könyökén, de amikor már a karika túlságosan nehéz volt, ledobta a földre, és a maradék gumicsövet már így rakta össze, körbe- körbe hajtva maga előtt. A kert átható kapor- és szénaillatot árasztott. — Hiszen oda még világoson megyek, haza pedig Katkával jövök — mondta Bobi és segített az apjának a kis fészerben odébb tenni a gereb- lyéket és a felfeslett huzatú heverőt, hogy a sarokba állíthassa az összegöngyölt gumicsövet. Bobi kínosan ügyelt rá, hogy a szoknyája bele ne akadjon valamilyen szögbe. — Az teljesen mindegy — mondta az öreg Tecr, becsapva maga után a fészer ajtaját. Hatalmas, vaskos keze volt. Termetre is nagy darab ember volt, és az ócska szerelőruhában, melyet viselt, még kövérnek is hatott. Bobi ezzel szemben sovány volt, tizennyolc éves korára egyáltalán nem látszott fejlettnek, karja vékony, akár a pálcika, álla kissé nagy és előre- ugró. Fehér bőrű arcán éppen csak a szeme rajzolódott ki élesen, a csupasz, kerek és majdnem fekete szeme, mely mintha nem is az övé lett volna. Az első pillanatban az volt az ember benyomása, hogy Bobi kancsít vagy valamilyen súlyos szembetegségen esett át, és aztán mindkét szemét kicserélték, amit most ő úgy visel, mint ahogyan a ruhát vagy a kézitáskát szokta. — Mikor jössz haza? — akarta tudni az öreg Teőr, és fogta a kalapácsot, hogy odaszögezze a deszkát, mely leszakadt a nyúlketrecről. Bobi megvonta a vállát. — Majd ha vége lesz, nem? — felelte és kissé odébblépett. Már szeretett volna eltűnni. Az öreg hangjából érezni lehetett, mennyire nyugtalan, s hogy mennyire nem tud megbékélni a gondolattal, hogy lánya szomszéd faluba megy táncolni, és csak sötétben jön haza, sötétben, ha a barátnőjével is. — Akkor talán már mennék is — mondta, és enyhén végigsimította a haját. Már délelőtt kimosta a haját nyírfasamponnal a kertben és meg szárította a napon. Átkötötte halványkék szalaggal, hogy ne hulljon szét, de hallotta, hogy így is szinte re cseg, ha megmozdítja a fejét, olyan könnyűcske. A felkunkorított vége az arcát verdeste, ami azzal a különös érzései töltötte el, mintha valamilyen előkelő felnőtt hölgy volna vagy valamilyen gondosan kikészített tévébemondónő. — Jól felfújtattad? — kérdezte az apja, és letette a kalapácsot. Ez amolyan közvetett hozzájárulás volt az induláshoz, Bobi gyorsan rábőlintott. Bementek a házba. Bobi a konyhában magához vette retlküljét, melyben már minden szépen elő volt készítve, semmiről sem feledkezett meg. Biciklijét az előszobában tartotta, hogy ne kelljen minden reggel keresztültolnia a kerten. Igaz, így három lépcsőfokot cipelnie kellett, Viszont egykettőre kint volt az úton, mely a sárgára meszelt lísnicai postához vitt, ahol dolgozott. Minden reggel fél hatkor kinyitotta a postát, átvette az első zsákokat és néhány csomagot, kinyitotta a még megmaradt spalettákat, és azután délutánig már csak takarított. Munkája könnyű volt és nemigen lehetett rajta mit elrontani. — Akkor én megyek — mondta és kissé rámosolygott az apjára. Az öregen látszott, milyen nagy gondot okoz neki a dolog. Amióta meghalt a felesége, Boiíena —■ Bobi akkor tizenöt éves volt —, gyakran jelent meg arcán a mélységes félelem kifejezése, mintha tudta volna, hogy mint férfi sohasem fogja tudni jól megvédeni a lányát. — Vigyázz magadra — mondta és a gyorsfűzőn álló fazékból melegvizet töltött a mosdótálba. Kék ruhájában meztelen sovány karjával és szalaggal átkötött hajával különösképpen sebezhetőnek és butácskának hatott számára a lány. Mintha tizenhárom éves volna és nem tizennyolc — gondolta nyugtalanul és minthogy mást nem tehetett, vállat vont. Bobi repült kis biciklijén, mint a gondolat, a három kilométeres út LÍS- nicából Slacheticébe szinte semmiség volt számára. Kézitáskáját a kormányra akasztotta, a szoknyájára sem volt különösebb gondja, nem akadhatott a küllők közé, mert a biciklinek kitűnő sárvédője volt. Az erdőszélen még végig ott lebegett a nappali forróság szaga. A nap lebukott a domb mögé, melynek tövében ott csillogott a salmobi halastó. Milyen szép ez a táj, gondolta kitartóan taposva a pe dált fölfelé a kaptatón. Régebben Lí-miauban is voltak táncmulatságok, csakhogy a lövölde mennyezete már annyira megroskadt az idő terhe alatt, hogy teljesen életveszélyessé vált, így betiltották a táncestélyek rendezését. A élacheticei vasgyár klubja kis asztalkáival és hangulatvilágításával inkább borozóra emlékeztetett. A céllövöldéi estélyeknek báliasabb han gulatuk volt, gondolta Bobi, aki most második alkalommal jött el ide kissé csalódottan. Katka a klub előtt várt rá, és segített neki elrejteni a bicik lijét a málló falú papiak mögött a bozótban. Azután kerestek egy üres asztalt és leültek mellé. A klubnak nemcsak hogy jó zenekara volt, amely modern zenét játszott, hanem még énekesnőt is szerződtetett, aki minden ilyen alkalomkor ezüstpikkelyes ruhában lépett fel és hosszú arany- szőke hajat viselt. Két katona — szép számmal jöttek minden alkalommal a közeli kaszárnyából — már az első pillanattól kezdve szemmel tartotta Bobit és Katkát, s nyilvánvaló volt, hogy rögtön felkérik őket, mihelyt a bátorság átszáll beléjük az előttük csillogó poharakból. — Pavel vagyok — mutatkozott be a magasabbik. Foxtrottot táncolt Bo- bival. Tetszett neki, hogy biztos kézzel vezeti és hogy nem helyben topog, hanem hosszú lépésekkel táncol. A keze is szép volt, s uniformisa olyan szagot árasztott, amitől ő, nem tudja miért, majd megfulladt. Azután kis ideig egy másik fiatalemberrel táncolt, egy civillel, aki hangoskodó volt és már eléggé kapatos, de később Pavel megint felkérte őt, és azután már nem is táncolt mással. Katka iránt Pavel kollégája érdeklődött, ő mással egyáltalán nem is táncolt. — Ogy érzem, mintha itt minden csak értünk volna — mondta Bobi repeső lélekkel, és egész bensője furcsán remegett. Azután elmagyarázta Pavelnak, hogy az édesanyja után Bo- Zenának hívják, de hogy gyermekkora óta Bobinak becézik. — Bobi. Milyen érdekes neved vanl — mondta Pavel, és szorosan magához vonta. Már kitalálta, hogy az a kínzó, kissé félelmetes, de kellemes valami nemcsak a ruhájából árad, hanem az egész lényéből. A szeme kék volt és nagy, arca szép simára borotvált. Megrendelte a második üveg bort és többnyire egyedül ivott, mert Bobinak nemigen ízlett a fehér bor. Tánc közben most szinte egészen magára döntötte, és Bobi jól érezte, derékban mennyire karcsú, ugyanakkor széles vállú, akár egy birkózó. Ez izgalomba hozta. — Kellemes illatod van — mondta Pavel. Ű elmosolyodott. Most már egészen eltöltötte a félelem, s szüntelenül a fiúra kellett gondolnia. Tetszett neki az is, hogy olyan könnyedén csúszkál a keze végig-végig a testén, ha időnként meg-megborzon- gott is, s hátának azok a részei, melyeket megérintett Pavel keze, mintha egészen átváltoztak volna. Kissé szégyenkezett ezektől az érintésektől, s egészen bódultán és szédülten adta át magát nekik. Arca tüzesen izzott és Pavel keze egyre keményebb lett. A szünetben kimentek. Meleg éisza ka volt. Valahonnét Katka elfoitott nevetése hangzott, de hogy mit csinál most a barátnője, azt végképp nem tudta elképzelni. Pavel falajánlotta, hogy hazakíséri. — Még nem fizettünk — válaszolta ernyedten. — Azonkívül biciklin vagyok. LíSnicában lakom. — Pavel elnevette magát és azt mondta, hogy akkor tolni fogják a biciklit. Imbo- lyogva ment vissza fizetni. Bobi közben, előkotorta és aztán erősei mányt. Elvégre ténnie, ismételj nem tudta, ho{ ténnie: tele ve szaka. Jó, hogy suhant át az i vissza is tért, csillogó asztál: Apu biztosan t nem megyek ej Most semmi ba meg a fejében, most történni elől nem óhajt Pavel tolta. Eg becsúsztatta az nél fogva mag tatlan gabonáb csapott az orr szók is össze-v karját meg az forró volt és 1 a földre. P etuskov, a tudományos munkatárs, mielőtt elindult volna a kiállításra, egy divatos dalocskát dúdolgatott. A kiállításon csak meghívott szakemberek vehettek részt, Petuskov is kapott meghívót a kiállítás megnyitása előtti napon. Kedvelte az efféle kiállításokat: munkaidőben engedték el egész napra, egyedülálló modern gépeket lehetett látni, s ezeket Petuskov, a szakember nem tudta lelkesedés nélkül nézegetni. Azt hallotta például, hogy a kiállítás technikai részlegében látható egy korszerű, működő időgép minta- példánya. Amint odaért, rögtön megkereste az időgépet. Előtte hosszú sorban álltak mindazok, akik a múltba vagy a jövőbe akartak eljutni. Nagy volt a zsibongás, mint valami látványos attrakció be mutatóján. Miután minden eshetőséggel számolva vásárolt néhány szendvicset meg egy üveg sört, Petuskov beállt a sorba. „Csak egy pénzérmét kell beledobni, megnyomni egy gombot, s máris — mondjuk — az utódaid között találod magad. Fantasztikus!“ — gondolta lelkesen Petuskov, miközben előbbre furakodott a sorban. — „Vagy pedig elcsensz valamilyen zseniális gondolatot, a jövő valamely alapvető felfedezését, visszatérsz a jelenbe, a saját tudományos közösségedbe, felkiáltasz: Heuréka, barátaim! És elmagyarázod a felfedezést...“ Petuskov szinte látta maga előtt, miként reagálnak a munkatársai. Szinte hallotta, amint mondo gatnák: — Hallottak Petuskovról? Igen, ő az. Igazi zseni! — Nohát! — csodálkozna mindenki. A személyzetis pedig azt mondaná: — Én ezt régóta sejtettem . .. — Erre még nem volt példa az életben! — kiabálna szívélyesen Szamszon Szamszonovics, a tudományos közösség titkára, és homlokon csókolná Petuskovot: — Csak az a fő, hogy ne idegeskedj, Mitya, minden zseniális dolog igen egyszerű ... Az osztályvezetők is megjelennének, egész tömeg gyűlne össze Petuskov körül, még a szak- szervezeti bizottság elnöke is kérlelné: „Tegye rendbe intézetünk sportéletét, arra úgyis csak egy zseni képes!“ Kopúcs Tibor illusztrációja SI K0M1SSZARENK0 Petuskov észre sem vette, hogy rá került a Föld 1 sor, kinyílt a kékszínű kabin ajtaja és egy udva- intézni rias hang tessékelte: „Parancsoljon“. Még pihent mindé volna egy kicsit, mielőtt útrakel, de hátulról lök- posl“ dösni kezdték. Petuskov köhintett egyet, belépett sikert a kabinba és máris egy más korban találta ma- magán gát... vissza! Változóan felhős idő volt. Az emberek teljesen Taxi megváltoztak. Ismét a rövid haj és a hosszú kérést szoknya volt a divat, ezt megfigyelte Petuskov. ve így Cigarettázó nőket nem látni, viszont teltebbek, — 1 mint a jelenkori nők, s ami szembetűnő volt Pe- hogy t tuskov számára — lekötötte őket a háztartás. „De A ti én nem erre vagyok kiváncsi“ — gondolta Pe- dolkoc tuskov, húzott egy jót a sörösüvegből, aztán ke- — 1 remi kezdte az ottani tudományos intézetet. A rég be sör megsavanyodott, hiába, hosszú volt az út a je- — E lenből a jövőbe, bár az is lehet, hogy már akkoi föl so savanyú volt, amikor megvette ... Vissza akarta zott a váltani az üveget, de — akárcsak a jelenben — erőski sehol nem váltották vissza... — I Végre megtalálta a tudományos intézetet. Köny- rülten nyen bejutott. Egy hatalmas teremben tudósok jól? ültek, tanácskoztak ... Petuskov észrevétlenül le- De ült hátul, hallgatott, majd tapsolt, mint a töb- — ( biek. Közben megtudakolta a szomszédjától: fize- is azt tésemeléssel jár-e a tudományos fokozat elérése. elárult jövőbeli kollégája nemet intett a fejével. „Hát ide vies, t jutottunk“ — jegyezte meg csak úgy magának Pe- ná, mi tuskov. A szünetben elbeszélgetett a szomszédjá- mányo val: a tudományról általában, meg a legújabb hallott felfedezésekről. Petuskov figyelmesen hallgatta a gondo szomszédját, szeretett volna megtudni valamit, ami kérten már be is igazolódott. Végül megtudta, hogy „a is kap
