Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-11-11 / 45. szám
;ondolt, hogy isten tudja, b. Ez lecsillapította, és felkelt, leszelt egy da- és egy köcsög aludtejje! iba rejtette. lopózott a házból. Har- lábát, csaknem térdig, s ’Űjéből madarak éneke í evett és látszott rajta, irzi magát, bált járni. az a tekintet, arra a et Katalin akaratlanul bátortalan és mégis véli tekintet. nézett, és megértette a hordta neki az ételt, >m volt hosszabb utat irakozó álláspontra he- háború valahogy furcsa uszálódott, a poroszok miitt győznek, de térje- iza az osztrákok, majd nem szólt semmit, neg csak a fiún volt a rolt az iránta érzett sze- g a nevét is nehezen isten tudja, honnan jött, ért éppen ide. e őt azokra a helyekre, legjobban szeretett. Ide e a völgybe, és a macák csillagfürtök között ikét kezét s a keblére i, hogy a fiú habozik, iz- Ides, de amint keze a ftalankodás után gyön- ílt, hullám hullám ellen kék virágtenger fölzú- szezárult fölöttük. Megint kagyló nyílik a porfiú is úgy tárta ki őt, aztán elmerült benne, c lassan tért vissza a assan tudatosította, hogy a föld, és felállhat, lmet érzett. ébredés ugyanolyan édes len, ami azelőtt történt, és biztosan folytatódik, it szorítva tértek vissza, tok illatát szívta magá- 1 hallgatta, amint a für- n hívják párjukat a me- közepén a fiúhoz simult. íz , hogy várja este, mert S a nyírfák illatához szeretné hozzáadni testének illatát. És abban a pillanatban mintha valaki megsúgta volna neki, hogy nincsenek egyedül. Hirtelen megfordult. És megdermedt. Katonák fogták őket körül, teljesen más egyenruhában, mint amilyet a fiú viselt. Megremegett. Mert középről kilépett egy lovas, aki alatt vékony lábakon táncolt az állat. Katalin ezeket a lábakat figyelte, mert tudta, ha leveszi róluk a szemét, tekintete találkozik a Jakabéval, amelyből harag és bosszúvágy tüzelt. „Megkaplak én téged...!“ Ezek a szavak, melyekkel Jakab mindig arcon csapta, valahányszor sikertelenül végződött kísérlete, ezek a szavak most félelmetessé nőttek. Valaminek történni kell. Történt is. Négyen ugrottak le a sima lóhátakról, és a fiúhoz léptek. Két másik kötelet vetett át a hársfa egyik ágán — nem a legerősebbet választották ki —, és hurköt kötöttek. A lány semmit sem értett. Csak akkor kiáltott fel, amikor elráncigálták tőle a fiút, és nyakába akasztották a hurkot. Abban a kiáltásban kétségbeesés volt és a megkésett felismerés, hogy a háború mindig szörnyű, nem jár neki köszönet semmiért, s tréfálkozni sem lehet vele. Az egyenruhafalra vetette magát a lány, de Jakab elkapta és térdre kényszerítette, megmarkolta haját s csuklója köré tekerte, úgyhogy az égnek csak egy kicsiny darabját láthatta maga fölött, de abban a darab kékségben volt egy test, amely hiába igyekezett földet érni, végül mozdulatlanná dermedt s úgy csüngött lefelé. Elájult. Amikor újra magához tért, az volt az első gondolata, hogy mindez csak álom volt. De amint a hársfára pillantott, meglátta a fiút. Régóta halott lehetett már, mert Katalin hiába próbált bármit is, amivel visszavihetné őt a múltba, ölelő karjába, és bárhogy is nézte, már nem ő volt az. Azon a estén csak Jakab maradt ugyanolyannak, semmit nem változtatott rajta a kátonakabát, ugyanolyan durva volt, mint azelőtt, nagyon nem is védekezett a lány, egyszerre minden elveszítette értelmét, a férfi győztesként tetszelgett, miután kielégülten fölemelkedett testéről, és gúnyos vi- gyorral engedte őt útjára. A nap folyamán Katalin csak egy dologban lett bizonyos: ez nem történhet meg többé. Elmenekül. Egyedül éli le életét, a fiúhoz kötődő emlékekkel. Mit számít, hogy befejeződött számára, ami alighogy elkezdődött. Ezért, ha meghallotta anyja szavát, ide menekült. Vagyis már menekült. Ezután semmi nem áll anyja útjában, kényszeríteni fogja őt, hogy Jakab felesége legyen. De hogy? Már nem tartozna a fiúhoz? Ez a gondolat megdermesztette. Fölkelt. A lenyugvó nap sugarában megpillantotta a közeledő férfi sziluettjét. Futásnak eredt. Nem törődött vele, hogy az ágak felszaggatják arcát, hogy a fenyőgallyakon véres foltokat hagy lába. Csak el... el innen! Katalin, jobbra a vízmosás, keskeny ösvény visz oda, de mély a vízmosás, a fenyők gyökerei ég és föld között lebegnek, feneketlenül mély a vízmosás ... Amikor a bátrabbak közül néhányan leereszkedtek, a kövek és mohák között találták meg, ott feküdt és megesküdtek volna, hogy rftosolygott. És mert a halálnak okát nem tudták kellőképpen megmagyarázni, a kőfal közelébe temették. így leltem rá ... A történet lejátszódik és elsüllyed az időben, mirtt ahogyan a temető süly- lyed el a repcsények és csalánok tengerében. De a temető körül, a földben még hosszú időn át találnak majd az emberek pallosokat, sisakokat és ágyúmaradványokat. Emlékeztetni fognak arra, hogy mindenféleképpen fordulhat a élet, ha az emberek gyilkolni kezdik egymást. De biztosan nem egészen így igaz. A bűntelenek és gyilkosok vére egybefolyik, nincs már vádló, és vádlott sincsen. De biztosan még így sem egészen igaz. Hinni kell abban, hogy többségünk szívét olyan gyönyörűséges történetek láncolata fogja át, hogy feledésük any- nyit jelentene, mintha odavetnénk őket az elmúlásnak. És az élet — az olykor csak egyetlenegy szó... BODNAR GYULA fordítása csodálko- reje Ivánt iban: »Hát sszakozna, llát vono- ől, a falu- s Juziha íohos házárulta el, íagyot néazt a gye 3m.“ szik, mint- oka megiz öregség ! az is le- . Akkor is de keresni aladtam el z öregasszonyhoz. Nem tudom, mit csinálok, ha ... szóval, nem tudom, de bárhogy faggattam is Juzihát, ő .csak a fejét ingatta: »Nem volt gyereke.« De én akkor is éreztem, s most is érzem: valahol bujkál az a fattyú.“ „Hol lehet a gyerek? Másnap éjszaka kiszöktem a házból. Marija már aludt, Prelukiig meg sem álltam. Juziha azt mondja, megvan a gyerek, de hogy hol, azt a világért sem árulja el, mert nagyon gonoszul villog Marija szeme.“ Ivan a fekete gerendákat nézi, tekintete né- i az alvó Marija nyugodt arcára téved, s egy- ■■ ■ dühösebb lesz. Ő csak alszik, mint egy fáradt, sokgyermekes anya, mintha a kemencepadkán egy rakás gyerek szuszogna, míg őt álra .Hanság gyötri. „Ha nem szeretem annyira Mariját, fogom magam, és Darinka után megyek, házat építek egy másik faluban, és most törődhetnék a magira gyerekeivel. Marijának úgyis minden uj- jári akadt volna kérő.“ „Ha akkor Ivan elhagy, biztosan nem élem túl. Elemésztem magam. Később folyton attól rettegtem, miikor bukkan fel az a gyerek. Még szerencse, hogy Juziha letagadta, mert bűnt veitem volna a lelkemre. Pedig hiába. Csak al.zi v az ebadta, nyugodt lélekkel, mint aki fölnevelte a gyermekét, nincs ennek még lel- kiismeret-furdalása sem.“ „Ha nem félek az átkaitól meg a fenyegetéseitől, előbb-utóbb csak kiszedem az öregasszonyból, hol van a gyerek, s valahogy gondját viselem. De nagyon féltem, hogy Marija súlyos bűnt vesz a lelkére.“ „Te csak alszol, Ivanko, puha, meleg helyed van mellettem, nem érdekel, hogy a fiad árván kószál a nagyvilágban. Jobb lett volna, ha akkor meglelem, s megfojtom. Akkor most nem hányódna idegenek között, s nem átkozna téged, te lelketlen. Látod, úgy alakult, hogy mindent megbocsátok neked, de ezt az egyet, a szívtelenségedet — hiszen a saját gyermekedről van szó! — soha, ezt még a koporsóban sem bocsátom meg!“ „Néha annyra haragszom rád, Marija, hogy a legszívesebben menten megfojtanálak. Gyereket szülni nem tudsz, de ezt a kis árvát eltipornád, mint a férget.“ „A nehezén már túl vagyok. Nem az eszem, hanem az irántad érzett szerelem mondatta velem azt a sok átkot. Te meg csak alszol, törődsz is vele, milyen gondban vagyok. Majd én előkerítem azt a gyereket, mindennap elmegyek hozzá, csak azért, mert ő a te fiad, Ivanko. Ebédet viszek neki, meg cukorkát, pénzt is adok iskoláskönyvre. A háborúnak vége, most már ember módjára élünk, de lehet, hogy iskolába se jár, nem jut eszébe az öreg Juzihának. De majd én embert faragok belőle, még Lvovba is elküldöm, a főiskolára, s ha végzett eléd állítom, és azt mondom neki: »Csókolj kezet ennek az embernek, mert ő az apád!« — te meg felőlem akár föld alá is bújhatsz szégyenedben.“ „Elmegyek még egyszer Juzihához. Kifaggatom, jól ráijesztek. Esetleg pénzt adok neki. Megkeresem a gyereket, látogatni fogom, megtanítom, hogy »apám«-nak szólítson, és ha nagy lesz, elviszem az öreg Marijához, bemutatom neki. Remélem, akkor már nem zavar el a háztól.“ „Jaj, nem te vagy a hibás, Ivanko. Az én meddő testem a bűnös. Verj meg, isten, amiért megátkoztam azt a gyereket! Jaj, de megfi zetek érte, ha öregségemre idegent kell a házamba fogadnom!“ „Megver az isten, de nem azért, mert vétkeztem Darinkával, hanem mert a nyugalma mért a saját véremet is megtagadtam. Az ilyen ember még egy pohár vizet sem érdemel öregségére, az ilyet szemen kell köpni!“ Mozdulatlanul feküdtek, és azt hitték, hogy többé nem egyesülnek megosztott éjszakáik. Amikor a fekete gerendák már vöröslöttek, és az éjszaka ezüsfehér színnel szórta be a két álmatlan ember fejét, a hajnali derengésben kirajzolódó sziluettek élő arccá változtak. Végre Ivan hajnalszürke szeme is találkozhatott Marija éjszínkék szemével. Csak nézték egymást, majd megértették, hogy hosszú évek óta ez volt az első közös éjszakájuk, mert ez az éjszaka osztatlanul az övék volt. Azután fölkeltek, ünneplőbe öltöztek, bár hétköznap volt, s némán útnak indultak a har matos ösvényes Prelulki felé, az öregasszonyhoz. Elöl Marija ment, mögötte Ivan. MISLEY PÄL fordítása ma TÖRÖK ELEMÉR Sombokor A szirmukat vedlő mezei virágok eres hajú réten aranycsipkés lángok tündökllk az ég is mint tiszta gondolat ősforrásból inni madárfütty hívogat álmodó emléket bújtató sombokor szívemen illattal itatott csend dobol Mintha már télben állnék ősz van, havat idéznek a felhők, a csend szinte a szívemig felnőtt. Hanyatlanak a dérverte rózsák, szirmukat már fagyos földre szórják. A delelő nap fénye is fogytán, telet azért még időm, ne hozz rám. Mi több rajtam, fény vagy az árnyék, úgy tűnik, mintha már télben állnék. Tudom, mire majd a télbe érek, elfogynak rólam a nyári fények. Janiga (őzief: KADAR KATA (lino)
