Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-11-11 / 45. szám
Frantisek Skorunka i * <r* Ma már tudom, hogy nem véletlenül mentem abba a temetőbe. A dülőutat, mely eltűnt a földúlt mező közepén, félig leomlott kőfal szakította meg és a környező dombokon parázslott a kiégett fű. Lent azonban gyors patak szikrázott, mely valamikor folyó lehetett és veszett özön árvizek Idején. Átmásztam a kőfalon. A csalánok, repcsények és bánatok őserdejéből csak néhány kereszt látszott ki. Semmi más. Szerettem volna elolvasni a megmaradt sírfeliratokat, letapostam a gazt. Minden hiába. Az eső agyonkoptatta a táblákat, lemosta a betűket. Már fel akartam- adni, de ekkor valami a fal felé fordított. Egyetlen tábla emelkedett ki a földből. Katherine Ulrich — 1731/1757 Elállt a lélegzetem. Az a lány, akinek a testéből ma buja gaz nő, gyönyörű lehetett. De milyen elhanyagolható kicsiség ez ebben a pillanatban. Csendben álltam a neve fölött, hiszen a sírját már sehogyan sem lehetett fölismerni, és .a fejemben gondolatok űzték egymást sorsáról e földnek, melyet hazámnak nevezek; különböző nemzetiségű 'katonák hadserege szemem előtt dúlta fel a tájat. Talán ifjúságod váltotta ki, de egyszerre oly közel éreztelek magamhoz, Katalin, hogy meg sem lepett a hang, mely a folyó tükrén cikázott, s mely visszaverődött a szemközti erdőből. „Katalin... Katalin! Ka-ta-lin!“ Éppen abban a pillanatban vettem észre őt... Domboldal közepén ült, aho min den virág rég halott volt már az ős-’- érintésétől, és mert hideg szél fújt, vászoninget és vastag szoknyát viseU. Hosszú, gesztenyebarna haj ékesített < vállát és hullámzott egészen könyökig. Mozdult az arca. Azért, mert a hang könyörtelenü' dübörög a halántékán és Katalin tud ja, hogy föl kellene állnia, aztán le futni a folyóhoz, csónakba szállni és a csónakot hosszú rúddal nyomni e' a másik partig, és átvinni a kiáltót. Mégiscsak az anyja, ha nem is édesanyja. Nem azt mondja a pap, hogy a szülőt tisztelni kell? Katalin örömmel hallaná az anyja hangját, de nem hallhatja. Kezét a füléhez szorítja és befut az erdőbe, aho' néhány szikla széles völgyben végződik, és ide már nem érnek el a kicsi vei is durvább szavak. m „Katalin...!“ Pár hónapja csupán, de Katalinnak úgy tetszik, mintha most történne az egész. A domboldal kankalinoktól aranylott, itt-ott a mogyoróbokrok alatt ibolyák illatoztak. Pajtájuk előtt a hársfa kitárta magát a méheknek. Kifutott, és nevetése hamarabb elérte a domboldalt, mint csónakja a partot. Lehajolt az első virágért, de az anyja félúton megállította. ■ „Katalin!“ Kétórányi járásra ért véget a harc, mondja anya. Semmi különös. Átéltünk már ilyen csetepatét, mondja. Oda kell menni gyorsan, és összeszedni, amit lehet. A sisakokat és páncélokat pénzzé tehetjük. Mit számít az, hogy még nem száradt meg rajtuk a vér! Katalin néhányszor már ellenszegült. Nem akar a halálos rémülettől eltorzult arcokba nézni. Félelem fogja el. De anya hajthatatlan. Akár a keselyű, úgy veti magát a zsákmányra. Katalin most már abban se biztos, hogy anyja nem lenne képes ölni egy vas- darabért. Katalin kénytelen volt vele tartani. Ketten többet összegyűjtenek. Csak gyorsan, hogy meg ne előzzék őket a környező falvakból. A helyszínen szétváltak, és az asz- szony mindjárt sietve kapkodta halomba, amit talált. Katalin bement a bokrok közé, lassan és óvatosan lépte át a férfitesteket, melyek összevissza he vertek, ahogy a halál épp érte őket. Valahol még ló nyerített a vég előtt. Katalin mély lélegzetet vett és le hajolt a pallosért, mely a lábánál hevert. Akkor a katona, akihez tartozott, mélyet sóhajtott és kinyitotta szemét. A lánynak nem számított, hogy a po rósz ulánusok egyenruhája volt rajta, csak a pallos által ejtett csúnya sebet látta a mellén, meg ajka körül a zsen ge pihéket, melyek arról árulkodnak, hogy húsz, legföljebb huszonegy éves lehet. Letérdepelt mellé, hogy bekö tözze sebét, de már itt is volt az any ja. Repült, mint a sárkány, félrelökte Katalint, hogy majdnem elvágódott. A fiúba döfte haraggal teli tekintetét. „Preis — mondta —, megölni!“ Nem, ezt Katalin nem engedi meg. Nem hagyja elpusztítani a védtelent, akárki is legyen. Olyan határozottan állt anyja elé, hogy az akaratlanul is hátrált néhány lépését. „Bolond,“ csak ennyit mondott, aztán elment. Katalin megvizsgálta a sebet. Nem volt olyan mély, amilyennek az első pillantásra látszott. Nyilvánvaló volt, hogy a fegyver pengéje valamilyen okból megcsúszott, valószínű, hogy a ló ugrott el az utolsó pillanatban, vagy maga a támadó volt sérült. Katalin annyira belemerült munkájába, észre sem vette, hogy keblén meglazult a zsinór, és egyik hamvas melle kicsúszott az ingből. A katona csendben feküdt, a lánynak úgy tűnt fel, mintha visszatartaná lélegzetét. Aztán meglátta a tekintetét, és elpirult. Megigazította az ingét, néhány mozdulattal megerősítette a kötést, és a fiút egy közeli vízmosásba segítette, amely most elrejtheti őt. Néhány szóval jelezte neki, hogy holnap eljön és hoz ételt. Amint távozott, érezte, néz utána a fiú, de nem fordult vissza. Azon az éjszakán nem tudott elaludni Néinán elsiklott anyja célzásai fölött, szóra sem érdemesek. A fiúra gondolt, aki a vízmosásban fekszik, nagyra nyíló szemére gondolt —<• és nem jött az álom. Helyette különös szorongás fogta el, Katalin nem tudott szabadulni a háború gondolatától. Addig mellette állt a háború. Megszabadította őt Jakabtól, a nyers és hencegő férfitól, aki feleségül akarta őt. Nem, ő soha nem ment volna hozzá. Az anyja akarta. Ő kerülte, ahol tudta, de az csak szimatolt utána, és amikor a legkevésbé várta, akkor ragadta meg, testének éppen azon a részén, ahová oly elbüvölten nézett ma a katona. Még mindig meg tudta magát védeni, a tusakodások után véres karmolá- sok maradtak a férfi arcán, de nem volt biztos magában, meddig képes ellenállni anyja unszolásának, ami rosz- szabb vo't Jakab erőszakosságánál. Ezért fogadta megkönnyebbülten, hogy a férfi verbuváltatta magát, lerészege- dott állapotban dobták a szekérre, mellyel aztán elhajtott a kocsis. Elhessegette a gondolatot, hogy a pallos vágta sebet szívesebben látná az ő mel’én. túlontúl kegyetlennek találta. De vajon nem kegyetlenség-e olyasmire kényszeríteni az embert, amit mega nem akar? Az tar hol va elszend Pirka raD kei együtt Csent mat áz az érd hangzói A fiú hogy jc Sőt, És i pontra, tárt föl gyakozí A szí fiút. Egésa míg ki megfen Az a lyezked módon állítólaj nek cs elintézi Körbt Katal szeme, relemtő tudta k isten ti Magá amelyel is elhíi gasan megfog vonta, ] galmáb kezdeti géden emelkei gott, ír nyílt ni szemne mint k Katal jelenbe már ne Hirte De arj volt mi ami tai Egym Katalin ba, mej jek sze zőn. Uc ^elhívá A kedves, idős házaspár, Ivan és Marija, sohasem emlegeti azt az éjszakát, pedig nem felejtették el. Azelőtt, amikor még fiatalok voltak, hosszú éveken át a szerelem és szemrehányás osztotta meg éjszakáikat. A szerelmet csak Marija kapta, mert Ivánnak jóvá kellett tennie vétkét, s csak szemrehányás jutott neki le nem vezekelt bűnéért. így egyik éjszakájuk se volt teljesen az övék. S reggel rosszkedvűen, perzselő, nehéz szerelemtől kínzottan ébredtek. — Ha tudnám, merre van, eltaposnám, mint a férget — suttogta Marija ridegen, amikor a szemrehányás következett. — Akkor újra egyenlők lennénk, élhetnénk úgy, mint azelőtt. Ivan némán fogadta a szidást, ahogy Marija is némán fogadta az előbb a szerelmet, de egyikük sem könnyebbült meg tőle. Tudták, hogy valahol, idegenek között nő-növekedik Ivan gyermeke, Marija viszont meddő maradt. Azon az emlékezetes éjszakán is megkapta az ura szerelmét, bár Ivan sohasem kötelességből szerette. Pilledten feküdt a férfi mellett, akár a kicsépelt rozskéve, tisztán, fehéren, terméketlenül, pedig mennyire vágyott az anyaságra! — Ha tudnám... — sóhajt fel Marija, és Ivan már megadással várja, ami most következik, de a felesége nem fejezi be a mondatot, elcsöndesül, mintha fenyegetés helyett meg akarná ajándékozni elérhetetlen áldozatát. Ivan elcsodálkozik, eszébe jut, hogy Marija megőszült az utóbbi időben; vajon ez a hangulatváltozás is együtt jár az őszüléssel? Belefáradt volna a nagy keserűségbe? Vagy az évek súlyát érzi? Egy pillanatra megörül, úgy érzi, hogy Marija ezentúl nem szurkálja a szemrehányásaival, nem térdepel órák hosszat a szentképek előtt, átokkal keverve az imádságot; de aztán meg is ijed, mert rádöbben, hogy az öregség köszöntött rájuk, az öregség pedig Marija szépségét is magával viszi, s az asszony a lelke mélyére temeti a Darinka iránti engesztelhetetlen gyűlöletét, hiszen Darinka Ivan magzatát hordozta, a születendő gyermeket, akire Marija meddő teste hiába várt. Darinka nevelte a gyermeket, majd egy szép napon elhagyta, * Szovjet-ukrán elbeszélő. 1929-ben született. mert nyugalomra vágyott, a csöndes hegyekbe, az ezüstfenyők alá. Iván nem érti, miért maradt el a szidás, ami ugyanúgy felzaklatta, mint az asszony szépsége; tompán zúg a csend, Marija néma közönyét visszhangozza; ki tudja, miért fékezi haragját és szerelmét az asszony. A csönd bántja Ivánt, neheztel a feleségére, akit a szépsége miatt szeret, s ezt a szépséget most bizonyára kikezdi az öregség, kettejük öregsége, amely majd reménytelen magányban egyesíti őszülő éjszakáikat. Egy pillantást vet a hanyatt fekvő Mar jára, aki szemét behunyva talán már alszik is; Marija nyugodt álma is bosszantja Ivánt, a félté- kenységi rohamok nélkül másnak, idegennek látja az asszonyt, úgy érzi magát, mint akit elárultak, magára maradt; bosszúból fölidéz az egykori édes bűnt; ez akkor volt, amikor Marija kijárt a hegyekbe, a jósnőhöz, hátha segít rajta, és mégis anya lehet. A múlt emléke fellobbant, majd kihunyt; a szép asszony körvonalai kirajzolódnak a homályban. „Csak téged szerettelek, Marija, még akkor is, amikor Darinkával vétkeztem. Csak az apai bánat sodort a forró szakadékba, no meg kö- nyörgött is az árva, amikor azon a nyáron — akkor már kitört a háború — lejött a hegyekből a faluba, és pásztornak szegődött hozzánk egy tál levesért és tejért: »Sokáig úgysem maradok, Ivanko, visszamegyek, de legalább többé nem leszek egyedül, mert ki venne el engem, ágrólszakadt, szegény leányt. Én csak magát szeretem, és magától akarok ajándékot.«“ Marija egyenletesen lélegzik, továbbra is lehunyt szemmel fekszik, nem akarja látni férje magas homlokát, sasorrát, tömött száját, mert akkor biztosan újra kezdi a csipkelődést, pedig most valahogy nincs kedve hozzá. „Már akkor észrevettem rajta, de nem akartam elhinni, hiszen a tenyereden hordoztál. Azelőtt sohasem vetetted a szememre, hogy nem lehet gyermekem, magam is eleget szenvedtem miatta. Ki hitte volna? De a lány alakja nagyon megváltozott, nem mert a szemembe nézni, ha találkoztunk. Aztán eltűnt, s kurta köténye alatt vitte a te ajándékodat, Ivanko.“ „Eltűnt, s én nem tudtam kivel megosztani a bánatomat; bár talán örültem is, hogy eltűnt szem elől, csak később ocsúdtam föl, hogy az egész falu előtt szégyent hoztam magamra, Darinka viszont az isten tudja hová tűnt, s én soh t az életben nem látom meg a gyermekemet. a saját gyermekemet, akit tőled hiába vártam.“ „Talán el is felejtem az egészet, ha Ivan el nem zólja magát. Egy szép napon Andrejko, i temetőcsősz éppen a temetőbe ment, föl a tem, hátratoltam a kendőt < zástól: ugyan miért hagyta oly hirtelen? Ö maga bökte k a gyerekkel mi van?« — a de már késő. Andrejko csa gatja, semmit sem hallott a beliek nemigen mentek Pn messze lakott/ bent a sürűber tető felől szálló füst csak hogy ember is lakik ott. Am Romon Ivonicsuk* hegyre, mi pedig az út közelében a krumplit kapáltunk. Andrejko mondott egy »isten se- gíts«-et, mire Ivan megkérdezi: »Kinek a lelki üdvéért kell imádkoznunk?« — »A preluki öreg Juziha fogadott lánya tegnap meghalt, heptikás volt szegény — feleli Andrejko, és rögtön hozzáteszi: — Biztosan emlékeznek rá, hiszen maguknál is dolgozott.« — »Darinka?! Hogy került oda?« — az én Ivánom felpattant, még a kapát is elejtette. Fölegyenesedzett, honnan a csudából vés: reket, én viszont mindent m Marija Ivanra pillant: csőn ha nem is élne. Dühös rá. van, hogy most ne aludjon. „Hogy alhat ilyenkor? E; jele, neki már biztosan mim hét, hogy neki mindig mindi csak kiáltott egyet, elárulta már nem kereste a gyerekei
