Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-10-28 / 43. szám

ÚJ szú 1979. X. 28. Negyven esztendeje, 1939. szeptember 1-én a náci Németország kirobbantotta a második világháborűt, amely végtelenül sok szenvedést okozott az emberiség­nek. A fasiszta agresszor szétzúzásában óriási szerepet játszott a szovjet nép és a szovjet hadsereg hősies harca. 1 A fasizmus ellen vívott háborúban a szovjet katonai vezetők közül számos kiváló hadvezér emelkedett ki, s tett tanúbizonyságot magas fokú hadművészeti képessé­géről. A háború ntáni években sokan a győzelem megszületésével kapcsolatos visszaemlékezéseiket is közreadták. Az alábbiakban részleteket közlünk Georgij Zsukov, Konsztantyin Rokosszovszkij és Alekszandr Vaszilev- szkij marsaitok memoárjából. Georgij Zsukov A KAPITULÁCIÓ Május 7-én Berlinben felhí­vott telefonon J. V. Sztálin, a legfelsőbb parancsnok és kö­zölte velem: — A mai napon Relmsben a németek aláírták a feltétel nélküli megadásról szóló jegy­zéket. A háború fő terhelt — — folytatta — a szovjet nép viselte, nem a szövetségesek, ezért a kapitulációt a Hltler- ellenes koalíció valamennyi or­szágának főparancsnokságai előtt kell aláírni, nem pedig csupán a szövetséges csapatok főparancsnoksága jelenlétében. — Azzal sem értettem egyet — folytatta Sztálin —, hogy a kapitulációról szóló jegyzéket nem Berlinben, a fasiszta ag­resszió fészkében írták alá. Megegyeztünk szövetségeseink­kel, hogy' a Reims városában aláírt Jegyzéket a kapituláció előzetes jegyzőkönyvének te­kintjük. Holnap Berlinbe ér­keznek a német főparancsnok­ság és a szövetséges csapatok főparancsnokságainak képvise­lői. — A szovjet csapatok Legfel­sőbb Főparancsnokságának képviseletével önt bízom meg. Május 8-án, a nap közepében a tempelhofl repülőtérre meg­érkeztek a szövetséges csapa­tok főparancsnokságának kép­viselői. A szövetséges csapatok fő­parancsnokságait Arthur Ted­der, az angol légierő marsall- ja, Spaatz tábornok, az Egye­sült Államok hadászati légiere­jének főparancsnoka, de Lattre de Tassigny tábornok, a fran­cia hadsereg főparancsnoka képviselte. Ugyancsak a tempelhofl re­pülőtéré érkeztek Fleusburg városából angol tisztek őrizete alatt a német főparancsnokság képviselői, Keitel tábornagy, Frledeburg tengernagy és Stumpf repülő-vezérezredes, akik Dönltztől felhatalmazást kaptak Németország feltétel nélküli fegyverletételének alá­írására. Itt, Karlshorstban, Berlin ke­leti negyedében, egy kétemele­tes épületben, a német kato­nai-műszaki tiszti Iskolában ké­szítették elő az éttermet, ahol a jegyzék ünnepélyes aláírásá­nak kellett lebonyolódnia. Amint már előzőleg is meg­egyeztünk, 23 óra 45 perckor a szövetséges hatalmak kato­nai vezetői Tedder, Spaatz és de Lattre de Tassigny, A. Vl- sinszkij, K. Tyelegln, V. Szoko- lovszkij és más vezetők a dol­gozószobámban gyülekeztek, amely a németek feltétel nél­küli fegyverletételéről szóló okmány aláírására kijelölt te­rem szomszédságában volt. Pontosan 24 órakor léptünk be a nagyterembe. Mindnyájan leültünk az asz­talhoz. A fal mellett állt, amelyre a Szovjetunió, az USA és Franciaország nemzeti lobo­gója volt felerősítve. A teremben a zöld posztóval borított hosszú asztalok mellett helyezkedtek el a Vörös Had­sereg tábornokai. Nagy szám­ban voltak jelen szovjet és kül­földi újságírók, fotóriporterek. — Bennünket a Szovjet Fegy­veres Erők Főparancsnokságá­nak és a szövetséges hatalmak Főparancsnokságainak képvise­lőit — jelentettem ki az ülés megnyitójában — a Hitler-elle- nes koalíció kormányai felha­talmaztak arra, hogy átvegyük a német főparancsnokság kép­viselőitől a Németország felté­tel nélküli kapitulációjáról szó­ló okmányt. Hívják be a terem­be a német főparancsnokság képviselőit. Elsőként, nem sietve, Keitel tábornagy lépte át a küszöböt, aki Hitler jobbkezének számí­tott. Keitelt Stumpf vezérezredes követte. A zömök tábornok sze­mében gyűlölet és tehetetlen düh tükröződött. Vele együtt lépett be von Friedeburg ten­gernagy, aki az első pillantás­ra koránál sokkal Idősebbnek tűnt. A német tábornokok, felszó­lításra, helyet foglaltak a számukra külön, a bejárattól nem messze, elhelyezett asz­talnál. A tábornagy lassan ült le, felemelte fejét, s tekintetét ránk, az elnökségi asztalnál ülőkre szegezte. Keltei mellé ült Stumpf és Frledeburg. A kísérő tisztek a székek mögött állva sorakoztak fel. A német küldöttséghez fordultam: — Rendelkeznek-e önök a feltétel nélküli fegyverletétel­ről szóló okmánnyal, tanulmá­nyozták-e azt, és van-e felha­talmazásuk az aláírásra? — Igen, tanulmányoztuk és készek vagyunk annak aláírá­sára — válaszolt fojtott han­gon Keltei tábornagy. Ez már korántsem volt az a gőgös Keltei, aki a leigázott Franciaországtól a feltétel nél­küli megadást fogadta. Most lesújtottnak tűnt, bár megkí­sérelte, hogy fenntartsa a lát­szatot. Felálltam és azt mondtam: — Javaslom, hogy a német küldöttség jöjjön az asztalhoz. Itt írja alá a Németország fel­tétel nélküli fegyverletételéről szólő jegyzőkönyvet. Keitel gyorsan felállt, egy rosszindulatú pillantást vetett felénk, majd szemhéját le­eresztve lassú mozdulattal fel­emelte az asztalról marsallbot- ját és bizonytalan léptekkel az asztalunkhoz Indult. Monoklija leesett a szeméről és zsinór­ján függve maradt. Szeméhez igazította, leereszkedett a szék szélére és nyugodtan aláírta mind az öt példányt. Arcán pi­ros foltok Jelentek meg. Alá­írta Stumpf vezérezredes és von Friedeburg tengernagy Is. Május 9-én 0 óra 43 perckor befejeződött a feltétel nélküli fegyverletételről szóló okmány aláírása. Felszólítottam a né­met küldöttséget, hagyja el a termet. Keitel, Frledeburg és Stumpf felemelkedett a székről, meg­hajoltak, majd fejüket leszegve eltávoztak. A törzskarukhoz tartozó tisztek követték őket... A Szovjet Legfelsőbb Főpa­rancsnokság nevében szívélye­sen üdvözöltem a jelenlevőket a régen várt győzelem alkal­mából. A teremben halk zson­gás lett úrrá. Kölcsönösen üd­vözölték egymást, kezet szorí­tottak. Sokak szemében az öröm könnyei csillogtak. 1945. május 9-én 0 óra 50 perckor lezárult az ülés. Ezt követően fogadás kezdő­dött, amely emelkedett han­gulatban zajlott le. Á fogadást megnyitva java­soltam, hogy emeljük poharun­kat a Hilter-ellenes koalíció­nak a fasiszta Németország fe­lett aratott győzelmére. Ezután Arthur Tedder marsall mondott pohárköszöntőt, ezt követte de Lattre de Tassigny, majd Spaatz amerikai tábornok emelkedett szólásra. Később több szovjet tábornok beszélt arról, hogy milyen fájdalmasan teltek el az elmúlt nehéz évek. Emlékszem, milyen sokat és milyen lelke­sen beszéltünk. Kifejezésre jut­tattuk hő kívánságunkat, hogy egyszer s mindenkorra megszi­lárdítsuk az antifasiszta koalí­ció országainak baráti kap­csolatait. Erről beszéltek a szovjet tábornokok, ezt mon­dották az amerikaiak, a fran­ciáik, az angolok is, és mind­nyájan hinni akartunk abban, hogy ez így is lesz. Konsztantyin Rokosszovszkij AZ ELLENSEG SZÉTZÚZÁSA Több, mint fél évig tartott a második világháború egyik leg­nagyobb ütközete, a sztálingrá­di csata. A szovjet hadsereg rendkívül makacs védelmi har­cokban megtartotta Sztálingrá­dot, majd ellentámadásba men­ve át bekerítette és megsem­misítette Paulus tábornagy 330 ezer fős csoportosítását. A sztá­lingrádi győzelemben fontos szerepet játszó Doni Front csa­patainak parancsnoka K. Ro­kosszovszkij volt. Katonai köte­lesség című művének itt követ­kező részlete a bekerített fa­siszta hadsereg pusztulását mu­tatja be. Február 1-én reggel tűzfer- geteg zúdult az ellenség állá­saira. Figyelőpontunkról jól láttuk, hogy az ellenséges vé­delem egész peremvonala el­merült a gránátok és az aknák robbanásaiban. A védelem mélységében a tüzérség állá­sait a légierő bombázta. Sokáig tartott az ágyúzás. Aztán el­hallgattak az ágyúk. Abban a pillanatban számos helyen, a még füstölgő fekete föld felett, fehér zászlók kezdtek lobogni. A német katonák maguktól, pa­rancsnokságuk akarata ellené­re tűzték ki a zászlókat. En­nek az lett a következménye, hogy az egyik arcvonalszaka­szon a hitleristák megadták magukat, s letették a fegyvert, másutt pedig még tovább har­coltak. Egyes helyeken pedig napokig tartott a harc. A beke­rített északi csoport maradvá­nyai csupán február 2-án reg­gel kezdték tömegesen megad­ni magukat, s ez ismét a fa­siszta parancsnokság akarata ellenére történt. Az ellenség bekerített cso­portosítása nem létezett többé. A volgai nagy csata véget ért. Mint már mondottam, Sztá­lingrádnál a 6. német hadsereg huszonkét hadosztálya, renge­teg különféle megerősítő és ki­szolgáló egysége szorult a gyű­rűbe. Több mint 90 ezer katonát és tisztet ejtettünk foglyul. A kat­lan felszámolása során a Doni Front csapatai rengeteg hadi­anyagot zsákmányoltak. Á foglyok közt 24 tábornok volt, Paulus vezértábornaggyal az élen. A győzelmet nagyon nehéz körülmények között vívtuk ki. A 22 fokos hidegben erősö­dött a hóvihar. Csapatainknak nyílt terepen kellett támadniuk, miközben az ellenség lövész­árkokban, földbunkerekben és fedezékekben lapult. Kato­náinknak igazán határtalanul kellett szeretniük hazájukat, a szovjethatalmat, és szenvedé­lyesen kellett gyűlölniük az ellenséget, hogy leküzdjék a bevehetetlennek látszó álláso­kat. Alekszandr Vaszilevszkij „A CITADELLA" TERV KUUARCA 1943. július 3-án egy foglyul ejtett német azt vallotta, hogy a csapatoknak hideg élelmet adtak ki, és július 5-én meg kell kezdeniük a támadást. Ezt megerősítették azok a néme­tek is, akik más frontszakaszo­kon átjöttek hozzánk. Tanács­koztam Vatutyin tábornokkal, a Voronyezsi Front parancsnoká­val és elhatároztuk, hogy július 5-re virradó éjjel végrehajtjuk a tervben előírt tüzérségi és légi ellenelőkészítést, amely — mint később megtudtuk — rendkívül hatásos volt. A hitle­risták július 5-én hajnali 3 óra helyett csak három órával ké­sőbb, elég nehezen tudták tá­madásukat megindítani. Így kezdődött a hatalmas üt­közet a kurszki kiszögellésben. A szovjet csapatok súlyos har­cokat vívtak az ellenséggel. Egészében véve az ellenség tá­madása alig egy hétig tartott és július 12-én kudarccal vég­ződött. Az ellenség, amely óriá­si veszteségeket szenvedett és a kurszki klszögellés északi ol­dalán 12 kilométert, déli olda­lán pedig 30 kilométert nyo­mult előre, kénytelen volt le­állítani a támadást, majd utá­na megkezdeni csapatai vissza­vonását. A kurszki csata második sza­kasza július 12-én kezdődött és augusztus 23-ig tartott. A szov­jet csapatok támadásba mentek át és szétverték, majd menet közben felmorzsolták a váloga­tott hitlerista hadosztályokat. A német szárazföldi csapatok több mint ötszázezer embert, 1500 harckocsit és több mint 3500 repülőgépet vesztettek. Az ellenség 30 hadosztályát, köz­tük 7 páncélos hadosztályt zúztuk szét. A majdnem kéthónapos kurszki csata a szovjet fegyve­res erők ragyogó győzelmével ért véget, és mint ilyen, kiha­tásait tekintve, óriási nemzet­közi jelentőségű esemény volt. Amikor burzsoá szerzők egész sorának a második világ­háborúról szóló műveit olvas­tam, nemegyszer észrevettem, hogv mindenképpen kisebbíteni próbáliák a Vörös Hadsereg 1943. évi nyári győzelmének a ielentőségét. Azt akarlák elhi­tetni olvasóikkal, hogy a kursz­ki csata a második világhá­ború szokásos és jelentéktelen epizódja, s ezért vagy egyálta­lán nem, vagy csak nagyon ke­veset írnak róla. Az Ilyen könyvekben igen ritkán talál­koztam olyan felfogással, amely a hitleristák 1943. évi nyári re- vanstervét kalandortervként vagy a fasiszta tábornokok stratégiája csődjeként értékeli. Ámde a 'tények magukért be­szélnek. Hogy csak egyet említ­sek: miközben telies erővel dúlt a kurszki csata, szövetsé­geseink partra szálltak Szicí­liában, onnan pedig augusztus 17-én átkeltek Olaszországba. Vajon képesek lettek volna erre, ha csak feleakkora erő áll velük szemben, mint amek­korával mi 1943 nyarán meg­ütköztünk? Azt hiszem, erre a kérdésre a válasz egyértelmű. flEMM »MI

Next

/
Thumbnails
Contents