Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-10-28 / 43. szám
VLADIMIR KLEVIS BANGKOK? TALÁLKOZÁS Tyúkszem kapitány meglehetősen levert volt. Aznap elesett Ray Merritt, a Merritt család kedvence, egy orlandói autóközlekedési vállalat szépreményű örököse. Ray megígérte a barátainak, hogy ha majd valamennyien visszatérnek az Államokba, közösen kiruccannak valahova egy kiválóan szigetelt és légkondicionált autóbusszal, melyben televízió és bár is lesz. — Bangkokba kell hogy küldjem, Mark — mondta Tyúkszem kapitány. — Fölkeresi Mrs. Merrittet és... — Értem — válaszolta Mark. Ray anyja, aki üde, középkorú hölgy volt, elkísérte a fiát egészen a dicsőség harcmezejére s ez alkalomból elhatározta, hogy néhány hetet Thaiföldön tölt, és hogy fölveszi a kapcsolatot az ottani utazási irodával. Végképp nem számolt vele, hogy a saját vagy akár a fia életében bármiféle változás is történhet. Ray nemcsakhogy semmiben sem szenvedett ínséget, hanem mindenféle előnyöket élvezett. Ám szinte egész biztosra vehető, hogy nem született szerencsés csillagzat alatt. Sőt kifejezetten peches ember volt. Teljesen felelőtlenül elesett, mielőtt bizonyíthatta volna, hogy tisztességesen helyt tud állni a harci bevetésekben, sőt mi több, meghalt, mielőtt egyikévé lett volna a leggazdagabb orlandói férfiaknak. Tyúkszem kapitány amerre csak ment, mindenütt szitkozódott, mivelhogy nem találta a megfelelő szavakat a hátramaradottaknak szánt levélhez, melyben kifejezte volna mélységes bánatát, ugyanakkor dicsérőleg szólt volna az elhunyt rendkívüli képességeiről. Ray anyja mindig fia lelkére kötötte: Egyetlen elsietett lépést se tégy, hiszen tudod, hogy az unokabátyádat agyontaposták, miután tűz ütött ki a Déli utcai moziban. Még ma is élhetne, ha alaposan körülnézett volna, mert a mozinak vészkijárata is volt a vetítővászon mögött. Amikor Ray ötéves volt, megállt az út közepén, hogy alaposan körülpillantson, de a nyolcas henger, amely elütötte, szerencséjére csupán két bordáját törte el. Legutoljára Ray a légitámaszpont kifutópályáján nézett körül, megfeledkezvén róla, hogy ő sem láthatatlan. Telibe találta egy géppuskasorozat. A vietkongiak levegőbe röpítettek két Fantom repülőgépet, majd ismét eltűntek. Ray fekve maradt új versenybiciklije roncsai mellett. Az volt a meggyőződése, hogy kiadós kerékpártúrákkal megelőzhető az infarktus, és az volt a terve, hogy néhány tulajdonában levő autóbuszt fölszerel összecsukható kerékpárokkal, amelyeken a turisták kirándulásokat tehetnének kevésbé hozzáférhető helyekre, ahol jutalomképpen luculluszi lakoma várná őket. Ray éppen elindult, hogy megtekintse az új gépet, amellyel másnap repülnie kellett volna, amikor kezdődött a csihi-puhi. A többiek mind nyakukba szedték a lábukat, de Ray először körülnézett, mert ő nem volt a szegény ördögök közül való és sohasem kellett mások előtt kuporognia. Erősen szorította a bicikli kormányát, amikor egyszer csak tompa ütést érzett a testén. A támaszpont fölött felüvöltött a sziréna, és Ray tisztán látta az anyját, amint buzdí- tólag integet neki a bangkoki Királyi Szálló ablakából, azonban a kép csakhamar sárgulni, majd sötétedni kezdett, mígnem a pazar berendezésű nappalijuk egyik családi fényképéhez kezdett hasonlítani, majd hirtelen eltűnt a szeme elől. így halt meg Ray Merritt, mielőtt bárki is alaposan megismerhette volna. Csak miután megivott egy üveg konyakot, döbbent rá Tyúkszem kapitány, hogy Ray valóban halott és hogy nehezen fogjuk tudni megmagyarázni, miért nem vigyázott az ifjú Merrittre. Végül is arra a következtetésre jutott, hogy Ray haláláért nem őt, hanem a háborút kell kárhoztatni, ugyanis Ray harc közben esett el. Hosszas mérlegelés után Írásos javaslatot szerkesztett, hogy Ray-t in memóriám tüntessék ki a becsület érdeméremmel. Azután megbízta Markot, hogy a kellemetlen ügyet „személyesen intézze el Bangkokban. — A holttestet még ma elküldjük az Államokba — mondta Tyúkszem kapitány. * — Valahogy majd csak megmagyarázom — mondta Mark. — Legyen rendkívül tapintatos. Hősi halált halt, természetesen. Persze, nem a levegőben, valami majd csak eszébe jut. — Valamit kitalálok, bízza rám, uram — mondta Mark. Mark egy teherszállító repülőgép fedélzetén utazott néhány tiszt társaságában. A tisztek gondtalanul csevegve szívták cigarettáikat, s a Thaiföldön töltendő szabadságuk élvezeteire gondoltak. Markot, miután rádöbbent, hogy ő nem szabadságra megy, hanem egy meglehetősen kellemetlen ügyet intézni, iszonyat fogta el. Végképp nem tudta elképzelni, mit remélt Tyúkszem kapitány ettől a vállalkozástól. A Merritt családnak volt ugyan bizonyos befolyása, ám a katonai világban szinte semmit sem jelentett. Ha csak a kapitány nem dédelgetett olyan ábrándokat, hogy egyszer majd a családi vállalat igazgatója lesz. Bárhogy is legyen, Ray halála alaposan megtépázta a kapitány idegeit. A repülőgép jó néhányszor lebukott a rizsföldek sárga víztengere fölé, földnek fordítva szél ci- bálta szárnyait. NO SMOKING! De a tisztek nyugodtan dohányoztak tovább. Marknak úgy rémlett, mintha valamiféle kényelmes hintóbán ült volna. Az ő F 105-ösével nem volt ilyen kényelmes az utazás. Leszállás közben mindig az volt az érzése, mintha egy liftben lehuppant volna az akna fenekére, s ráadásul mintha valaki még jól gyomron is vágta volna. Miután elhagyta a leszállópályát, legelső útja a röptéri bárba vezetett. Mintha a Merritt névvel való találkozás ellen leginkább a gyomra lázongott volna. Két pohár whisky után már sokkal jobban érezte magát. A szolgálatkész kínai portás, aki már a Királyi Szálló előtt gondjaiba vette Markot, néma főhajtással megállt az első emeleti lakosztály ajtaja előtt. Amikor Mark belépett, Mrs. Merritt éppen fel akarta üdíteni magát egy kis lunch-csel. Egy pohár dzsúszban fehér jégkocka úszkált, és egy kistányéron éppen olyan fehér szendvics feküdt, mellette rák kenős. — Saigonból jöttem — mondta Mark egy sor udvarias frázis után. — A, szóval Ray küldte — mondta felvillanyozva Mrs. Merritt, és hör- pintett a gyümölcsléből. — Hogy van az én hős katonafiam, szerfölött érdekel. Remélem, nem gyötri túlságosan magát amiatt, hogy muszáj öldökölnie ott azokat az embereket... Tudja, én úgy gondolom, némelyest másképpen kell tekintenünk erre a dologra. Vagyis..., hogy ők nem éreznek mindent úgy, mint mi, bizonyára érti, mire célzok ... Ha Hitler élne, Mrs. Merrittben lelkes csodálőjára találna. — Éppúgy örülnek az életnek, akárcsak mi — mondta Mark. — Ö, láttam egy filmet. Nagyon primitíven élnek. — Másképpen is tudnának élni. — Legyilkolják a fiainkat — mondta diadalmasan Mrs. Merritt, és figyelmesen végigmérte Markot. — Háborúban ez Így szokott lenni — mondta szárazon Mark. — Hát persze — biccentett Mrs. Merritt és látszott rajta, hogy ideges. — Még nem válaszolt a kérdésemre. — Megfeledkeztem róla ... — Azt kérdeztem, nem gyötri-e magát a fiam amiatt, hogy muszáj öldökölnie ott azokat az embereket — mondta most már kimérten. — Nem, egyáltalán nem — sóhajtott fel Mark, és érezte, amint elönti a veríték, mert elvesztette az utolsó esélyét, hogy ügyesen teljesíthesse Tyúkszem kapitány utasítását. — Nagyon örülök neki — mondta Mrs. Merritt, mintha a kapott információ teljesen magától értetődő lett volna. Mark előtt megvillant valami. Elképzelte Mrs. Merrittet egy olyan repülőgépen, amelynek motorjai sorra felmondják a szolgálatot. Előbb az egyik, aztán a másik, majd a továb- oiak. Legvalószínűbb, hogy térden csúszkálna a repülőgép padlózatán, a légikisasszony bokáját szorongatná, és könyörögne, hogy csak egy szónyi biztonságot adjon neki. — Örülök, hogy meglátogatott — monda Mrs. Merritt. — Currer kapitány megkért... — Ö, kedves tőle, igazán nagyon kedves. De most már bocsásson meg, este üzleti ügyben találkoznom kell egy... — Természetesen — mondta Mark. — Ha visszautazik, adja át üdvözletemet a fiamnak — mondta két harapás között Mrs. Merritt. — Sajnos, ez lehetetlen — mondta Mark. — Egy cseppet sem akarok a terhére lenni, hadnagy ... A hölgy most már nem is vett tudomást róla. Mark végre rászánta magát: — Rayt baleset érte — mondta. — Miért nem mondta azonnal — reccsent rá a hölgy. — Biztosan pénzre van szüksége, talán tartozik valakinek? .. .< — Baleset érte őt — ismételte meg Mark. — Nem értem — meredt rá zavartan a hadnagyra. — Miféle baleset? — Harci bevetés közben. — Csak nem sebesült meg, az istenért? ... Hiszen a kapitány megígérte ... Többet már nem volt képes mondani, egyszeriben torkán akadt a szó. — Hősi halált halt. — Ogy érezte, mintha valaki meg akarná fojtani. — Nem... — hörögte. — Sajnos, igen — mondta tárgyilagosan Mark. Mrs. Merritt félőrült kifejezéssel az arcán a lába elé vetette magát. — Ugye, nem igaz, amit mond? Frank ebben a pillanatban biztosan úgy találná, hogy Mrs. Merritt eléggé érett rá, hogy megvigasztalja az ágyban. Alig múlt negyvenéves, csinos és nagyon kívánatos volt. Mark a kilincsre tette a kezét. — Sajnálom, asszonyom, hogy meg kellett... — Ne menjen el! Most nem mehet el. Itt kell maradnia. Biztosan ismerte őt... Töltsön nekem egy pohár italt, kérem... A bárszekrényben talál martinit... — Szólok a pincérnek — mondta Mark, lefejtette magáról Mrs. Merritt kezét, és sietős léptekkel kiment a folyosóra. Miután már kint állt a borsózöld futőszőnyegen, kifújta magát. A szobában, amelyet elhagyott, síri csend uralkodott. — Óhajt az úr taxit? — kérdezte a szolgálatkész portás. — Igen kérem, az Afrikai csillagba szeretnék menni. — mondta Mark, minthogy hirtelen felötlött benne, amit a jól tájékozott Frank mondott: „El ne mulaszd!...“ Az Afrikai csillagnak egész Indokínában megvolt a híre. Két néger alapította, miután leszolgáltak egy évet a vietnami őserdőben. Emeletes ház, díszes főbejárattal, amiből arra lehet következtetni, hogy itt valamikor legalábbis bank volt. Az eső és a szél félig lemálasztotta róla a vakolatot, az ablakait teleragasztva ötvenöt különböző, szeszes italokat gyártó cég reklámplakátjával. De belülről az egészet vörös plüss borította; elegáns tompított fényű lámpák, kifogástalan szellőztetés. Az emeleti táncteremben egy néger dobos éppen szólózott két üst- dobon, míg a három további fekete zenész ritmikusan tam-tamozott, lábukkal verve a ritmust és éles hangon énekelte: „Áaaaaah.“ Azután valamennyien játszani kezdtek, és első- osztályúan játszottak. Mintha újra és újra átélnék minden előadott szám gyönyörűségét. — Egy dupla vodkát — mondta Mark és letelepedett a bárpulthoz. A katona, aki egy thaiföldi lánynyal ült mellette, érdeklődő pillantást vetett rá. — Príma zenekar. Egyetlen kocazenész sincs köztük — mondta. — Vérbeli zenészek — bólintott a lány. — Nem könnyű meló, magam is zongoráztam valamikor. Mindent megtanultam, amit csak valaha Scott Joplin játszott. Tudod, ki volt Scott Joplin? — Fogalmam sincs. A katona jelentőségteljesen rávi- gyorgott a thaiföldi lányra. — Hát hogy tudd, Scott Joplin egyike volt a legnagyobb Saint Louis-i ragtime-szerzőknek. Igazi virtuóz volt. Micsoda frankón tudott swingelni! — mondta felajzottan. — Azt mondják, hogy egyszer majd szétszedték a lokált, még szerencse, hogy a trombitás egy kiadós tussal gyorsan lelohasztotta a kedélyeket. — És mondd csak, Scott Joplin maga is játszott? — kérdezte Mark az illem kedvéért. — Hát persze — válaszolta a katona. — Zenét is szerzett meg játszott is. Ja csakugyan, meg akartam kérdezni, hogy milyen géppel repülsz? — Egyelőre F 105-össel. — Mázlid van. — Miért gondolod? hogy Fegy haso ünne szül' kat:J mint port. vágt tetté kező tőén gém sítot lent néz ból szop hoss is i vagy fann kere zom orsz. lyan Egy Irán; ne i kom is é letle vihe csak hatjí lenn lönb A nyak majc hara kérd pen? észri lőtté turnt Állal szeri túlél meg: móri igazi Ez a tél nemcsak a városi autóbusz- és trolibuszközlekedést érte készületlenül, hanem számunkra, egyszerű polgárok számára Is meglepetést okozott. Egy reggel, amikor felkeltem és kinéztem az ablakon, olyan meglepetéssel kiáltottam, hogy: „Ejhal“ — mintha életemben most láttam volna először havat. Kicsi lányom is felkiáltott: — Itt a hó! — majd felugrott és a nyakamba csimpaszkodott: — Szánkózni akarok, apuka!' Mivel jól tudtam, feleségem azért ajánd mekkel, hoj szeszélyét tí lagtam hát i tortám a sz — Nos h< öltözz fel s gelizz meg szánkón vis; A kislány va fel volt falatig megf anyja a tár várakozón á Az utcák friss hó bor pelyhes hó.
