Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-10-28 / 43. szám

* A két háború közt d Népszövetség mellett működő nemzetközi szerv, a Szellemi Együttműködés In­tézete töltötte be jól-rosszul azt a szerepet, amely 1946 óta — sokkal na­gyobb mértékben., ibusásabb költségve­téssel, az Unesco tevékenységének lett fő ágazata; a nemzeti kultúrák érté­kelnek közvetítése s ennek révén a kölcsönös megismerés előmozdítása volt és maradt e feladat. A Szellemi Együttműködés Nemzet­közi Intézetének egymást kővető ülé sein, a magyar, illetve a csehszlovák küldöttség tagjaként részt vett Bartók és Capek is. Úgy látszik, hogy az ilyen alkalmakkor kötelező udvariasságon felül kölcsönös személyi rokomszenv és hasonló szellemi érdeklődés is kö­zel hozta őket egymáshoz. Bartókról közismert, mily behatóan (érdeklődött a szomszéd népek értékei s külön is — természetesen — a zenei, sőt a nyelvi kultúrájuk iránt. Kodály szerint „kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy a szomszéd népek zenéjének is­merete nélkül a magyart sem ismer­hetjük meg igazán“; s az utolsó bu­dapesti interjújában Is főként a szom- sziéd népek nyelvének a tanulását ajánlotta az összehasonlító tudomá­nyokkal foglalkozóknak, mert — mint mondta — „jó néhányunk nevében szé­gyenkezem: németül, franciául, ango­lul még csak beszél némelyikünk, de szerbet, horvátot, szlovákot, románt úgyszólván egyikünk sem“. Ilyen szellemi magatartást kialakít­va, a gyakran unalmas ülések szüne­teiben hogyne fogadta volna szívesen a wilágtekintélyű cseh író közeledését, aki nemcsak rendkívül nyitott és fo­gékony szellem volt, hanem — akár­csak Bartók a szomszéd népek Iránt — különleges 'érdeklődést mutatott a magyar kultúra értéked Iránt, s minden alkalmat megragadott, hogy egyenges­se a kölcsönös megismerést 'és megér­tést. Persze ez még inkább csak álta­lánosság; de ezenkívül egy sajátos kö­zös érdeklődés — vonzalmuk a nép­zenéhez — szintén szilárdította kap­csolatukat. Amit ugyanis Bartókról, a hivatásos népzenekutatóról mindenki tud, Caipekról,, az amatőr népzeneked­velőről egy kiváló pályatársa és barát­ja, Fnantisek Langer jegyezte föl em­lékirataiban: „Capek rendszeresen gyűjtötte különféle népek zenei folk­lórját, ritmusaik, dallamaik, hangsze­reik, előadásmódjuk sajátosságait, s , gyűjteménye idővel tekintélyesre bő­vült. Mint szakgyűjtő már oly ismert lett, hogy hanglemezgyártók a világ minden tájáról megküldték neki jegy­zékeiket, s nemegyszer kapott ritka becsű fölvételeket tudományos intéze­tektől. Olykor bemutatta nekünk leme­zeit és tekercseit, s hozzáértően ma­gyarázta a zenei különbségeket, a dal­lamok egymásra hatását, a hangszerek összehangzását...“ Capek tehát Bartókban egyfelől a miagyar kultúra képviselőjét, másfelöl a zenei folklór tudósát tisztelte; az akkor már elkészült Bartók-műveket pedig azért becsülhette, mert ugyanaz a művészeti elv valósult meg bennük, amelyet maga is követett és vallott: „Minél mélyebbre gyökerezik egy szel­lemi alkotás a nemzeti közegben, an­nál több valószínűség van rá, hogy az egyetemes kultúra részévé váljék" — írta,, & ugyanezt a tételt más-más vál­tozatban többször is kifejtette. Nem meglepő hát, hogy amidőn 1931 júliu­sában mindketten részt vettek az em­lített nemzetközi intézet genfi rendez­vényén, Capek az eseményről írt és a Lidové noviny 1931. július 19-1 számá­ban közölt karcolatéban a korabeli szellemi nagyságok közt, melegséggel és megbecsüléssel mutatja be Bartókot: „Az ott pedig a figyelő orrocskával Bartók Béla magyar zeneszerző és zon­goraművész, aki mesteri módon gyűj­tött össze több ezer szlovák és román népdalt.“ Illusztrációként egy rajzot is készített Bartókról, főleg a fejvonalak meg persze a „figyelő orrocska“ jel­legzetességeit domborítva ki; ha össze­hasonlítjuk más nevezetes személyisé­gekről készített Capek-rajzokkal, e Bartók-fejen feltűnik az intellektus hangsúlyozása; mintha Capek e lé­nyegre egyszerűsítéssel az alkotó szel­lem szigorú fegyelmét kívánta volna érzékeltetni. öt évvel később, 1936. június 8-a és 11-e közt Bartók és Capek megint együtt vett részi a Szellemi Együttmű­ködés Nemzetközi Intézetének ülésén, ezúttal Budapesten. A vé'etlen folytán — bár valóban a véletlen folytán-e? — ez a találkozó vált legnevezeteszb- bé mindazok közt, amelyeket e nép- szövetségi testület a húszas-harmincas évek alatt Európa különböző nagyvá­rosaiban rendezett. Valószínű, bogy a megvitatásra kitűzött téma: Oj huma­nizmus felé címmel az európai kultúra értékeinek a rendszerezése és védel mezése olyan történelmi pillanatban, amidőn iaz embertelenség erői megsem­misítéssel fenyegették szellemi javain­kat, eleve más — politikai feszültség­gel is telítettt — légkörbe vonta e tu­dós eszmecserét, mint amilyen légkör, langyosan és kellemesen, jellemezni szokta a korábbi hasonló összejövete­leket. Köztudomású, hogy Thomas Mann itt fejtette ki több szempontból is nevezetes állásfoglalását a humaniz­mus korszerű változatának, a harcos humanizmusnak a szükségéről. Ca­pek pedig, az őt régóta foglalkoz­tató, s valójában már az első világ­sikerű művében, az R. U. R.-drámában a 'konfliktus kiváltójává tett alapállás­ból vizsgálta az egyoldalú technikai és a sokoldalú humanista műveltség vi­szonyát, hangot adva annak a (mai távlatunkból kétségkívül vitatható) ag­gálynak, hogy a túlzottan technikai jellegű civilizáció az egyént is meg a társadalmat is leigázható anyagi té­nyezővé torzíthatja. Ezzel szemben úgy vélte, hogy á szellemi műveltség vív­mányai egyetemesek, s minden embert, minden közösséget, kicsit vagy na­gyot, gyöngét vagy hatalmasat egyként megbecsülök. Az ellenerők fenyegeté­se idején ezeket kell mozgósítani, ha­tóvá tenni... A humanitás védelmében elmondott Capek-beszédnek nyilván visszhangzó hatása lehetett az üléste­remben (az Akadémia dísztermében) meg annak falain túl is, mert kevés­sel később már — József Attila fordí­tásában — közölte a Szép Sző (1936. II. 233—35.). Capek Budapesten jóleső meglepe­téssel észlelte, hogy — miként a Lt- doví novinyben írta (1936. VI. 28.) — „nem is voltak kevesen az olyan ma­gyarok“, akikkel a 'két ország és né­peik közti közeledés lehetőségeiről be­szélgetett. Nyilatkozatot is közölt tőle a Népszava és a Litera túra; ez utóbbi folyóirat cikkében (1936. évi. 177—79.) — Nádass Józsefnek válaszolva — el­mondja, hogy a közeledést országaink közt „lehetségesnek . és kívánatosnak“ tartja; „Közép-Európa népei egymásra vannak utalva, s vezetőiket jellemzi, hogy ez irányban mindeddig oly kevés történi“. Arra is emlékeztet, hogy a kulturális értékek kölcsönös megisme­rése előkészítheti a népek barátkozá- sát; ő maga ismeri és olvasta Koszto­lányit, Móriczot s a többieket, becsüli és szereti őket, s rajtuk keresztül a magyar népet. A budapesti tanácsko­zásról szólva sajnálattal említette, hogy ott ilyen konkrét kapcsolatépíté­si munkáról nem cseréltek nézetet, vi­szont a vitatott elvi kérdésekben Tho­mas Mann, Bartók Béla és ő is mindig közős frontot alkottak. Találkozásairól és tapasztalatairól bőven — jóllehet helyenként a tárca- műfaj követelte felszínes szellemes­séggel — számolt be a Lidoví noviny említett cikkében. Innen tudjuk, hogy Bartók meghívta Csalán utcai lakásá­ba, s ez az együttlét 'különlegesen ked­ves budapesti emléke maradt Capek- nak. „A tanácskozás magyar résztvevői közül — olvassuk a hivatkozott tár­cában — leginkább Teleki gróf föld­rajztudós ragadott meg a sűrűn redő­zött professzoros arcával; no meg per­sze Bartók Béla, nagy zenész és nép- zeneismerö, aki egyebek közt ezer­szám gyűjtött össze szlovák és román dalokat is; alacsony, félénk, nagyszerű ember, akinek csendes házacskájában, Pest szélén, az az élményem aolt, hogy meghallgathattam a legszebb román doinákat meg a fonográfhengerekre rögzített Hont megyei mókás dalokat.“ Kapcsolatuk jellemzésére említsük meg, hogy amikor Bartók szemelvénye­ket mutatott be gyűjtéséből Capeknak, Budapesten vendégeskedett az akkori Európa szellemi színe-java, Paul Valé- rytől Thomas Mannig; tehát nyílván különleges akta vol't Bartóknak arra, hogy épp Capekot hívta meg otthoná­ba, román és szlovák népzenei fölvé­telek hallgatására. Egyelőre nincs több közvetlen ada­tunk Bartók és Capek kapcsolatairól. Mégis szót 'érdemel, hogy Capek más­kor is, nemegyszer hangoztatta a zene kivételes szerepét a népek közti ba­rátság előkészítésében és erősítésében. Vajon nem voltak-e haszon nélkül valók akár a legtisztább szándékú kö­zeledési törekvések? Rövid távon két ségkívül igen; maga Oapék is csaló­dottan. halt meg 1938 karácsonyán, a hazáját, Csehszlovákiát és az eszme- rendszerét, a demokráciát ért csapá­sok hatására, a barátinak hlitt nyugati államok és intézmények tehetetlensége láttán. Hosszú távon azonban bizony­nyal eredményesek az ilyen erőfeszí­tések, sőt csak hosszú távon eredmé­nyesek. Capek könyveit olvasva vagy Bartók művelt hallgatva, s olykor kö­zös fáradozásaikon tűnődve az Is tuda­tunkba ötlifc, hogy akkor járunk el helyesen, ha összhangban látjuk a rögtön hatékony politikai cselekvést és a lassabban érő kulturális kapcsolat- szervezést. Egyik sem gyümölcsözhet a má'sik nélkül. DOBOSSY LÁSZLÓ 1979. X. 28. N m ii „SZOLOK, MBIT SZÓLNOM KELI" Kiről is van sző? Egy tizenhat esztendős kis­lányról, akiről a prágai lapok, folyóiratok szuperlativuszokban írnak. A „NaSe rodina“ képes­lap riportjában „A cseh költé­szet reménysége“ megnevezés­sel illeti őt már a riport címé­ben is. A nők lapja, a „Vlasta“ ilyen címmel ír róla: „Költé­szetünk ajándéka 6.“ A film­kedvelők folyóirata, a „Zábér“ pedig „öt nyílt kérdés és Mar­kéta Procházková“ címmel köz­li nyilatkozatát. Nem véletlenül persze, hi­szen a „Ceskoslovensk^ spiso- vatel“ gondozásában tavaly megjelent „Kóbor álmok“ című verseskötete példányait három óra alatt szétkapkodták a prá­gaiak. Második kötetét, „A fény köszöntése“ címmel most készül kiadni a Mladá Fronta Könyvkiadó, ősz óta hétről hét­re telt ház előtt mutatja be „Maradjl“ című összeállítását, önálló irodalmi műsorát neves színművészek közreműködésé­vel a „Viola“ irodalmi színpad. És zeneszerzőként is ismert. A Csehszlovák Rádió zeneszer­zői pályázatán három ízben nyert első díjat. Kilenc-, ti­zenegy-, majd tizennégy éve­sen. Ö írta „A kremnicai pá­vák“ című film zenéjét is. Mikor tűnt fel? Amikor a prágai, 7. városke­rületi művészeti népiskola pe­dagógusainak javaslatára ki­lencéves korában beküldte pá­lyaművét a Csehszlovák Rádió zeneszerzőtehetségeket kutató pályázatára. Hét évvel ezelőtt. És mindjárt első dijat nyert. Költőként egy évvel később tűnt fel, tízévesen. Amikor ösz- szeszedte addig Írott verseit, s beküldte az ostravai „Nemze­dékek“ elnevezésű irodalmi verseny bíráló bizottságának. És mindjárt első díjat nyert. Egyébként diáklány. A kon­zervatórium másodéves diákja, zeneszerzést tanul, s mivel öt­éves kora óta zongorázik, sza­badon választott tantárgyként a zongorajátékot Is beiktatta tanulmányai közé, szórakozás­ként pedig orgonán játszik. Prágában járva megkérdezték tőlem: Szeretnél vele találkoz­ni? — Hogyne! — válaszol­tam. Baráti körben találkoztam ve­le. Édesapjával jött el erre a találkozóra, s belépéskor fur­csa, idegenes kiejtéssel, de magyarul köszöntött bennün­ket. — Jo estet kivanok. Elgyö- tünk. Mosollyal nyugtáztuk, de persze csehül viszonoztuk kö­szönését, s a kölcsönös bemu­tatkozás, rövid ismerkedés után mindjárt tervei felől ér­deklődtünk. Szerényen, a - legteljesebb mértékben diáklányhoz és nem neves költőhöz, zeneszerzőhöz méltóan elmondta, hogy már gyűlnek versel a harmadik kö­tethez, a zenei pályázatokra beküldi szerzeményeit, de leg­fontosabb feladatának a tanu­lást tekinti. — Sokat kell tanulnom — magyarázta —, tudást, sok-sok ismeretet kell szereznem, még nem dicsekedhetek olyan tet­tekkel, melyek feljogosítaná­nak arra, hogy beleszóljak az élet komoly dolgaiba. Ha néha mégis megteszem? Szólok, mert szólnom kell. önként adódott a kérdés: — Miben látja a művészet küldetését? A szólás fontossá­gát? A kérdések nyomán ezt a vallomást hallottuk tőle: — Sokat gondolkoztam már ezen. Véleményem szerint a művészet küldetése az, hogy se­gítse megismerni az életet, ön­magunkat, embertársainkat, az élet nagy kérdéseit, segítsen leküzdeni a nehézségeket, a meg nem értést, a boldogta­lanságot, a magányt. Képessé tegyen bennünket egymás jobb megértésére, a világ, a termé­szet megértésére, a helyes cse­lekedetekre. így fogalmaznak a tankönyvekben: élő és élette­len természet. Az én érzelmi szótáramban csak az élő léte­zik. Minden él. A kezembe szo­rított kő, a magasba röppenő madár aláhullő tollacskája, a váza, a papír, melyre írok, a zongora, melynek a hangokat köszönhetem. Érteni kell min­den élőt. Elsősorban az em­bert. A tudomány, a technika fejlődése nem akadályozhatja meg az emberek kölcsönös megértését. Sőt, inkább meg­követeli egymás és az élet jobb megismerését, és amit egymásnak adhatunk, az a sze­retet, egymás és az élet szere- tete. Szólni kell erről. Hogyan? Zenében, versben Is. Szólni kell. Hosszan hallgattunk ezután, s meglepett, amikor tört ma­gyarsággal ismét megszólalt: — Népek és nemzetek is ... Kel... erteni... Szólni.... Sze­retni ... Mondani... És édesapja szólt ezután. Tökéletes magyarsággal. El­mondta, hogy Érsekújvárból (Nővé Zámky] származik. Ma­gyar tanítási nyelvű gimná­ziumba járt, majd szlovákul érettségizett, műszaki tanulmá­nyait azonban cseh főiskolán folytatta, mérnök lett, Prágá ban kapott állást a ÖKD nem­zeti vállalat tervezőirodájában, Prágában nősült meg, Markéta már Itt született, Itt nevelke­dett. — Annyit segítek neki — mondta —, hogy legépelem a verselt. És biztatom. Markéta Procházková, a ti­zenhat esztendős kislány, aki­ről a prágai lapok, folyóiratok szuperlatívuszokban Írnak, aki a cseh költészet reménysége, valóban kislányosan, fejbólo­gatva, helyeselve követte édes­apja szavalt. S amikor az el­hallgatott, csillogó szemekkel küldött felé egy pillantást, né­hány halk szót. Nem értettem pontosan, hogy mit mondott, csehül-e, vagy magyarul mondta, de a tekin­tetből, a mozdulatból, a nesze- zésből megértettem, hogy csak ezt mondhatta: Köszönöm. H. A. Markéta Prnnházknvá (A szerző felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents