Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-07-08 / 27. szám
Gabriel Garcia Marquez A Kismmmjo MTOLSO OTM Majd dn megmutatom nekik, ki vagyok én — mondta magában frissen szerzett érces fénfihang'ján, sok évvel azután, hogy először látta az óriási, ki- világítatllan, néma óceánijárót, amely egyik este hatalmas, lakatlan kastélyként elvonult a falu előtt, hosszabb volt, mint az egész falu, és sokkal magasabb la templomtoronynál is, és úszott tovább a sötétben az öböl túloldalán fekvő, kalózok ellen erőiddé épített ősi város, egykori rabszolgakikötő felé, melynek körbeforgó világítótornya tizenöt másodpercenként marcona fénynyalábjaival holdbéli táborrá varázsolta a falut fosz- foresakáló házaival és vulkánsivatag-sze- ■rü utcáival, s jóllehet akkor ő még kisfiú volt, érces férfiba ngj a sem volt, csak anyjától engedélye, hogy késő estig elhallgassa a tengerparton a szél hárfás éji zenéjét, még ma is tisztán emlékezett, szinte látta, hogy az őceán- 'járó eltűnt, valahányszor oldalba kapta a világítótorony fénye, és újra előtűnt, amint a ifénynyaláb toviasiklott, úgyhogy folytonosságában megszakított hajó volt az, el-, majd újra előtűnve haladt az öböl bejárata felé, alvajáró módjára tapogatózva a révbe vezető vízösvényt jelző bójáik között, míg aztán valami baja eshetett iránytűinek, mert kisodródott a szirtekhez, zátonyra futott, darabokra hullott, és elsülyedt egyetlen hang nélkül, pedig ilyen heves összeütközésnek a szi ki apart tál akkora vasrobajt és kazánrobbanást kellett volna kelteni, amitől még a városszéli utcáktól a világ végéig nyújtózó őskori vadon legmélyebben alvó sárkányaiban is meghűlne a vér, ezért maga is álomnak hitte az egészet, különösen másnap, amikor körültekintett az öböl ragyogó akváriumán, a kikötő domboldalain a négerek viskóinak tarka összevisszaságán, a guayanai csempészek bárkáin, ahogy átveszik a gyémántot nyelt papagájok ártatlan rakományát, elaludhattam csillagszámlálás közben, gondolta tehát, akkor álmodhattam azt a roppant hajót, hát persze, s annyira meggyőzte magát, hogy nem szólt róla senkinek, ki is ment a fejéből a látomás egészen, míg aztán pontosan egy évvel később, ugyanazon a márciusi éjszakán delfinnyáj után fürkészte a tengert, s helyette a csalóka, komor, fel-tfelvillanó óceánjárót pillantotta meg ismét, ugyanúgy tévelygett, mint akkor először, csakhogy ő ezen túl olyan bizonyos volt ébrenlétében, hogy rögtön szaladt, és elmondta anyjának, aki három hátig sopánkodott, hogy látod, látod, megzápul az agyad ettől a tótágas élettől, nappal alszol, éjjel csavarogsz, mint a rosszéletűek, s mivel azokban a napokban úgyis be kellett mennie a városba, beszerezni valami kényelmes ülőalkalmatosságot, amin megboldogult férjéről tűnődhet, régi hintaszékén ugyanis elkoptak a rugók, özvegysége tizenegy éve alatt, hát kapott az alkalmon, s megkérte a csónakos embert, evezzen velük a zátonyos felé, hadd lássa a fiacskája a saját szemével, mint ahogy meg is látta e tengeri kirakatban a köpenyes ráják nászát a szivacsvirág tavaszban, a rózsaszínű fenék- pontyok és kék marénák fickándozását a víz selymesebb vizű gödreiben, még a gyarmati korok vízbe fúlt hajótórröttei- nek kóbor hajtinicselt is, mindent, csak 'épp valamiféle elsüllyedt óceánjárónak még a nyomát sem, na ugye megmondtam, ő azonban úgy megmakacsolta magát, hogy anyja végül szavát adta, jövő márciusban együtt virraszt majd vele biztosan, nem sejtve még, begy jövőjének egyetlen bizonyossága az a Francis Drake korabeli karosszék lesz, amit a török 'bazárban kialkudott, s amelybe még aznap este belesüppedt, sóhajtozva, szegény Holofernészem, ha látnád, milyen jólesik rád gondolni e bársony- párnázaton, e királynői brokátkatafal- kon, ám minél mélyebbre merült halott férje emlékezetéiben, annál jobban bugyborékolt, sűrűsödött csokoládévá szívében a vér, mintha nem Is ülne, hanem rohanna hideg verítékben és földdel duguló lélegzettel, amíg aztán a fia hajnalban hazatérve halva találta a karosszékben, még melegen, de már oszlásnak indultán, mint akit kígyó mart meg, pontosan úgy, ahogy utána még másik négy asszonnyal történt, mie’őtt a tengerbe bántották volna a gyilkos karos- széket, jó messzire, ahol senkiben sem tehet kárt többé, ha már az évszázados használatban úgyis elvesztette pihenést adó képességét, neki pedig hozzá kellett szoknia nyomorúságos sorsához, az árváéhoz, akire ujjal mutogatnak, hogy ő annak az özvegyasszonynak a fia, aki a halált hozó trónust a faluba hozta, s 'aki nem annyira a közjótékonyságból, hanem inkább halon élt, amit a csónakból össze tudott lopkodni, Időközben a hangja megércesedett, és nem gondolt többé látomásaira, mígnem egy újabb márciusi éjszakán véletlenül a tengerre pillantott, és egyszer csak, uramisten, ott van az irdatlan azbesztbálna, hazajáró szörny, jöjjenek, nézzék csak — kiabálta eszelősen —, nézzék csak, olyan kutyaugatást 'és asszonyriadalmat kavarva, hogy a legöregebbeknek is eszébe jutott ükapá'ik im'indetn rettenet« és az ágy alá bújtak ’abban a hitben, hogy Wiliam Dampier tért vissza, akik pedig 'az utcára szaladtak, ügyet sem vetettek az éppen megint irányát veszítő és rendes évi pusztulásába rohanó, valószerűtlen járműre, hanem nekiestek a csendháborítónak, és úgy helybenhagyták, hogy akkor tökélte el magában dühtől ■habzó szájjal, majd én megmutatom nekik, ki vagyok én, ám óvakodott bárkivel is megosztani titkos elhatározását, egész évben rögeszméjének élt, majd meglátjátok, k'i vagyok én, és így várta ki a jelenések estéjét, hogy akkor ■tegye meg, amit megtett, elkötött egy csónakot, átkelt az öblön és a nagy pillanatra várva az egész délutánt a hajdani rabszolgakikötő zugaiban töltötte, a Karib-tenger ember kohójában, de annyira saját 'kalandjába merülten, hogy nem állt meg, mint máskor, a hinduk boltjainál, megcsodálni a hatalmas elefántagyarba vésett mandarinokat, nem csú- folódott az otromba triciklit hajtó holland négereikkel, s nem ijedt meg, mint a révb máskor, a kobrabőrü malájoktól sem, verrel, akiket körbe-körbe űz a világon a rög- szerre ■eszme, hogy valahol rábukkanjanak a hogni ■titkos kifőzdére, ahol 'brazil lánycombot csillag szolgálnak fel roston sütve, mert sem- tak a mit sem vett észre maga körül mindad- tányér dig, míg csillagainak teljes súlyával rá- illata ereszkedett az este, s rothadó gaTdé- röl lel iniák és szalamandrák édeskés illatát kabino lehelte az őserdő, s ő elindult lopott relmek csónakján az öböl bejárata felé, leoltott olyann lámpával, nehogy magára szabadítsa a harag, partőrség kapóit, tizenöt másodpercen- tottsáj ként földöntúlivá nemesedve a világító- nem n torony zöld szárnysuhintásától, majd magáb újra emberivé válva a sötétben, tudta, ki vág hogy közel jár a kikötői révet jelző bó- tóm, é ■jákhoz, nemcsak azért, mert egyre va- 'hegy 1 kítőbban villant rá zsarnok izzásuk, ha- kezdet nem azért is, mert egyre szomerúbb megmi lett a víz lélegzése, s így evezett to- utat lí váfab, annyira magába merülten, hogy meggy egyszer csak azt se tudta, merről tört rá újból i hirtelen az a félelmetes cápalehelet, és tói, kii ■miért lett sűrű az éjjel, mintha egyszer- iminthí re meghaltak volna a csillagok, hát az rázon, óceánjáró állt ott előtte, teljes eliképasz- 'ját, vil itő terjedelmében, jóanyám, ez nagyobb, pásztó mint mi nden más nagy dolog a világon, amely és sötéteblb, miint bármi más sötétség lanáso földön és vízen, háromszázezer tonna hanem oápaszag olyan közel, hogy szinte érin- már ( tette a csónakot, láthatta a fölé tornyo- kérész sülő acélmeredély bordázatát Is, meg- zió, s számilálhatatlan ökörszeme fénytelen, só- az ócí hajta’an sok masinája, egy lélek sehol, a hal hozta magával önnön csendburáját, saját üres égboltját, saját halott levegőjét, álló idejét, bolygó tengerét, melyben vízbe fúlt állatok egész világa lebegett, lés egyszer ez az egész eltűnt a világítótorony fényintésére, s helyébe visszatért egy pillanatra az áttetsző Karib-tenger, a márciusi éj, a pelikánok megszokott le- ^ vegője, ő pedig magára maradt a bóják között, nem tudta, mitévő legyen, s elcsodálkozva töprengett, vajon tény'eg nem ébren álmodik-e, nemcsak most, hanem a többi alkalommal is, ám alig merült fel benne a kétely, egy rejtélyes fuvallat máris kioltotta sorra a bójákat, az elsőtől az utolsóig, és ahogy elsuhant a világítótorony fénye, újra felbukkant az óceánjáró, már megbolondult iránytűvel, talán azt sem tudva, a hét tengernek mely pontjára tévedt, vaksin tapogatózva a láthatatlan rév után, valójában a szirtek felé kezdett sodródni már, amikor a fiúba hirtelen belevillant a megdöbbentő felismerés, hegy a bóják Iménti játéka lesz a varázslat kulcsa, és meggyújtotta csónakjában a lámpást, vörös fénye biztosan nem kelthet riadalmat a partőrség őrtornyaiban, a kormányosnak mégis maga a felkelő nap lehetett, mert az ócenájáró tüstént ráállt a helyes irányra, és a nagykapun ért be Luzsi Bársony István A vetéstábla közepén egy falka túzok van: az őrt ők állították ki, maguk közül. Nagy tisztség ez túzoké'knál. Csak a vénéket illeti meg. A tapasztalt öregeket, akik minden kis fáit megértenek, s idejében tudják, honnan fenyeget veszedelem. Soha ezt a tisztséget túzo'kasz- szonyság nem viseli. Túzokék is tudják, hogy az asszonynép szórakozott és állandó szigorú figyelésre nemigen alkalmas. A túzoknagyságának az érdeklődését köny- nyen leköthetné valami jelentéktelen dolog, s azalatt az igazi nagy baj megközelíthetné a gyanútlan társaságot. • Arra a világ kezdete óta nincsen példa, hogy az őrkakas csak egy pillanatra Is hanyagul végezte volna föladatát. Hogy még csak ne is tévedhessen: azért választja a falka a mega felügyelőjét mindig a vének közül. Vagy talán nem is a falka választja. Talán ők maguk, az öreg vezérek osztják ki a szerepet egymás közt. Ma te, holnap én ... De aki az őrségre vállalkozik, az azután egyébre nem is gondol. Az a kötelességtudás mintaképe. Áll az őr egymagában, vagy harminc lépésnyire a társaitól. A többi nyugodtan legelészik, csipegeti a vetést; némelyik a szárazabb pontokon le is telepedik, elnyújtózik, talán gondolatokba mélyed. Megteheti, hisz az öreg vezér szeme egy pillanatra sem lankadó éberséggel járja a környéket. Kellemetlen idő! .. . Még sokkalta jobban kell ügyelnie az őrnek, mintha tiszta veröfény volna. A lappangó köd álmossá tesz mindent, a legelő túzokok restül mozdulnak. Nagy gömbökhöz hasonlítanak, messzebbről nézve. A ködben jóformán eltűnik a lábuk. Zömök testük így, összehúződva.még jobban nekigömbölyödik. A ködfátyol, különösen nagyító erejével, struccmadárrá növeli valamennyit a távolból idetekintő szem számára. Az őr esek néz, néz, rendíthetetlenül. Neki most hiába kínálkozik a zsenge vetés: semmi köze hozzá. Fülel, figyel, mintha fizetnék érte. Nyaka, az imént még kissé megroggyant, most kezd kinyújtózni, kiegyenesedni. Borzolt tollazata szorosan lesimul: lába szárát mereven feszíti meg. Egy irányba tekint. Onnan jön valami. Jön egy barna árnyék a levegőben. Egy suhogó-zuhogó óriás, emlékeztet a mesék griffmadará- ra. Most a ködös égen ő is kétszer akkorának tetszik, mint aminő. Pedig Igazában is derék legény. Egyik szárnya csücskétől a másikig jó harmadfél lépés, röptében. Oly erővel jön, mint valami légi gőzmozdony. Zurbolva csapkodja meg a semmit maga körül, azután úszik, úszik, akár a tengerék hajója. Komorság, vadság, hatalom látszik rajta. A magyar sasok legnagyobbja. Világosodó tollazata mutatja, hogy már öreg legény. Félig szétnyíló farka hófehér. Jön a madárkirály, s az őrtúzok egyszerre megadja a jelt. Mintha parancsolná: vigyázz! tiszte-legj! Az egész falka kiegyenesedik, s a sas felé fordul. Annak nincs támadó kedve. Ne is legyen! A vén kakasok nyaka máris felfúvódik, érteni lehet abból. Azt jelenti: „Na, csak próbálj belénk kötni, nagy úr! Megtépázunk! ...“ Ha a vén túzokkakasok összefognak, együtt tartanak: biztos, hogy megverik. A madárkirálynak van esze. Majd-majd! ... A nyáron! Ha a túzokfiók már meglapul a csálamádé szélén, vagy a rttkás zabban! ... Azt akikor emeli fel a nagy sas, amikor neki tetszik! ... Most csak átröpül a falka fölött, s némán fogadja a merev tartású, résen levő derék szárnyasok tisztelgését. Amint elhalad: az őr utánafordul. Miinél messzebb tűnik a sas, annál jobban megzsugorodik újra az őrkakas. A többi csak őt lesi. Kezdődik a legelés újra — nincs már idegen a közelségben. yf lapjában véve nem vagyok /i energikus ember, inkább engedékeny, de néha úgy viselkedem, mintha az ördög szállt volna meg. Keményfejű vagyok, és mindenkivel ellenkezem. Ha valaki azt állítja valamiről, hogy az fehér, én természetesen azt, hogy fekete. Ezek után érthető, hogy egy csomó hülyeséget csinálok. A legrosszabb a dologban, hogy engem ilyenkor mindig valami ér. Egyszer télen a feleségemnek szemrehányást tettem. Ha föl emlékszem, akkor egy leszakadt gomb miatt. Csakhogy az én Haszibémet kemény fából faragták. Ha én egy szót szólok, ő erre tizet. Nagyon összevesztünk. Nem tudtam magamon uralkodni, ordítottam: — Többé nem vagy a feleségem ... Takarodj a házamból. — Bizony ezt mondtam a feleségemnek. Neki a szeme sem rebbent. A válással — mondja — egyetértek. De a házból takarodj te, mert én vagyok a ház asszonya! Össze kellett csomagolnom a holmimat és el kellett mennem. Még a sarkon túl sem voltam, mikor eszembe jutott: ostoba helyzetben vagyok. Az asszony háza ugyan nem luxusvilla, de mégiscsak ház. Nem is barátságtalan. Bizony nem szép az asszonyt magára hagyni! Visszamentem. Kopogok. az ajtón, mire Haszibe kihajol az ablakon: — Ki az? Mit akar? — Asszonykám — könyörgök reszkető hangon —, drága ... Bocsáss meg nekem ... Mi van veled? ... Nem ismersz meg? En vagyok, a te férjed .. . — Hogyhogy a férjem?! Elvált vagyok! Senkit sem akarok ismerni! Tűnj el innét! — azzal becsapta az ablakot. Könyörögtem, de hiába. Haszibe engem két hétig gyötört. Egyik rokonával küldött levelet: „Ha velem akarsz élni, írd ezt alá. Különben engem többé nem látsz, Haszibe.“ A csodálkozástól nyelni se tudtam. Olvastam tovább: összes házimunkát tölteni el az iá igazságtalanság. E hazatérésem után mosogatok, 2. vízi rítani fogok. Aláír Nem tetszett ez gondolkodni kezdi egyetértenék ezzi egyszer esernyőn külföldi ruhaanyag fűket unszolják il Read Nuri Gü írására. Egy bizor az egyezséget el i Hosszú fontolga Két nao múlva mi tünk. Persze ezútl nem voltak túl könnyű az egyezs síteni. Nevetséges volt kötényben és jesen úgy, mint e Két hét telt el feleségem az egyi akarta megváltozt Panaszkodtam: — Nem bírom . tan és a háztar van .., Ezt nem l nap múlva felfor özvegy leszel! — Micsoda? H kinevetett. — Semmi sem keresek egy szó húztam jel a kúti maradt. A feleség és rám kiáltott.
