Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-09-30 / 39. szám
izlv. De a szívét nem sem látni. Ha a fejét án látnám a szemét, • tartalmával. De to- >jjel áll, csak érzem, erekemre. Mond ne- í. kában állok, és szeli. Szeretném hallani, sél. Szeretném meg- jy felegyenesedjen és íesztelenül megyek a >am is csodálkozom, nyűek a lépteim, nem nkit. Már csak egy Senki sem válaszol, mintha senki sem hallana, és senki sem értene. Kétségbeesem. Körülöttem megint azok a különös emberek. Megint az a különös táj. Miért is szálltam fel erre a hajóra? Ekkor hátulról megérint egy fehér ruhás, feltűnően nyugodt férfi. Éppolyan nyugodt szóval és szivében azzal a fénylő, fehér színnel mondta: — Ne féljen, ez a jó út. Elvegyült az emberek között, és a hajó elindult. A harmadik éjszaka, a harmadik álom: Tulajdonképp már nem is aludtam. Hánykolódtam, és nagyon melegem volt. i kezein Is kinyújtom, ra fektessem, aki a ill. Látni akarom az rom ismerni gyerme- om van. Már csak az , de kinyújtott kezem A férfi képe eltűnik, aba közepén, szívem és átfordultam a máéjszaka betölti a sze- nger viharos moraja , a második álom: t mentén. Felszállók, tájat és furcsa embe3gy ez a hajó? Hová :m? Hová? Mikor kissé megnyugodtam, nyitott szemmel feküdtem, pillantásomat a mennyezetre függesztve. Már nem is emlékszem, mire gondoltam. Csak annyit tudok, hogy sokáig kínlódtam, míg szememet végül lezárta az álom. Újra hallottam a tenger hangját. De ezúttal csöndesebb volt. Csak néha csapódott erősebben a parthoz. Szellő sem rezdült. Pontosan felismertem és megkülönböztettem az éjszaka hangjait. Nem is tudom, mi történt velem, hogy később összezavarodtak bennem. Egyszerre úgy rémlett, hogy az elhagyatott parton, ahol azon az éjszakán csak a tenger morájlott és a sötétség állt magányosan, lépteket hallok. így senki sem jár, csak az, akit a szülővárosomban hagytam, és a hajón tudtam meg, hogy a másik lábát is átlőtte. Bizonygatom magamnak, hogy ez csak képzelődés lehet. De hallom: az egyik lépés hosszú, a másik rövid. Megint: egy hosszú, egy rövid. A szabálytalan léptek szakadozott járássá folynak össze, visszhangjuk élesen, szinte fenyegetően ömlik szét a mozdulatlan, néma éjszakában. Nem tévedhetek. Ez senki más nem lehet. Senki más. Kiugróm az ágyból, és az ablakhoz megyek. Talán azért is, mert tikkasztó a hőség, és hűs levegőre vágyom. A kikötő, az utca, az egész tengerpart néptelen. Csak a terebélyes, vén pálmafák bóbiskolnak a maguk árnyékában. Megszégyenülten visszafekszem az ágyba. Biztosan csak az álom űzött velem csalóka játékot. De mikor a szemem újra elnehezül, világosan hallom: — Szasa, Szása! — Világosan hallom, és már nem ha gyom magam megtéveszteni. — Szmolko? — kérdezem és várok. — Szasa ... Igen ez az ő hangja. Nem is látom, de tudom, hogy átlőtt lábát jött megmutatni. — Fájt, Szmolko? — kérdezem sajnálkozva. Nagyon kedvesen akarja mondani: Fájt, Szasa. De arca megkeményedik és szárazon mondja: — Nem! Tudom, hogy ez nem ámítás, és kiegészítem Szmolko elméletének egy frázisával: — Az olyan embernek, mint én vagyok, sose fáj semmi. Ebbe a mondatba belevegyül lekicsinylő nevetése, és a fülembe cseng reggelig. Reggelig, amikor elcsigázva, kimerültén ébredek. Mi fárasztott ki? A hosszú alvás, vagy a három éjszaka s a három álom? Magam sem tudom. Érzem, hogy változásra van szükségem, azonnali üdítő változásra. Az ablakhoz szaladok, mély lélegzetet veszek és kinézek. Ojra látom a tengert, de sötétség helyett most már az ég fényes, magas boltozata íveli át. A szél úgy görgeti a tarajos hullámokat, mintha táltosok ezüstös sörényét lobogtatná. Már pirkad, nekem mégis fehér paripát hajt be az árba. Ilyen volt aznap reggel a tenger: fehér és tajtékos. Ilyennek láttam, mikor a három emlékezetes éjszaka után megálltam az ablaknál. HAVAS MARTA fordítása * Október 2-án ünnepli hetvenedik születésnapját a jeles szlovák írónő. CSONTOS VILMOS VERSEI ESTÉLI ÉNEK a. Öregség, öregség, Mért nem tagadhatlak? Mért nem mondják: tessék. Üljek még, maradjak. Mért nem szólítanak: Bátya, itt a helye, Ahol lába alatt Még nincs ja levele. Szívesen maradnék, Tudom, hogy szeretnek. Maradnék, dalolnék, Ügy várnám az estet. Hívnának: az asztal Terítve vár, üljek Mellé, s jó falattal Új kedvre derüljek. Hurt is töltenének, — S talán még, talán még, llgy szép nőszemélynek Csókjára találnék . . . Talán még — öregség, Le is tagdnálak. Csak ezek az esték Deret ne adnának. ÜVÖLTŐ FARKAS Üvöltő farkasod lettem, Vadon. Már csak támolygok, fáradt-szabadon, S régen vérző sebemet nyalom. Társaim magamra hagynak, mintha Már nem is volnék — félretaszítva Várom: az est vak szemét rám nyitja. Már azt is értem; kár üvölteni. Hangom a saját szívemet veri. Kínom úgysem tudják megérteni. Elhallgatok hát — egy bozót alatt Talán az álom szememre tapad, S én azt álmodom: ne sajnáljanak! Ezt a vadont én' magam kerestem, Megszoktam benne, meg is szerettem. — Sohasem hittem, ez lesz a vesztem! Üvöltő farkasod lettem, Vadon. Már csak támolygok, fáradt-szabadon, S régen vérző sebemet nyalom ... messzire tőle : tér, néhány, il, azon túl a gig a sugárút ol abban a la- itkereszteződé- ére, igen, az i közül a leg- zoknak, akiket védeni a szex- onlőktól. m, hogy ilyen logy lejöttem“. Sasztal mellől, ámulta, tompa tupírozott haj, lanul. Ki jött iséged, anyád, tt van-e. Akár nemű itt minis ágyak belő- íortyogás, lihe- is, lélegzés az ,“ akarta mon- lány, és sírt. gcsinálni. Nem d. Nem tudok jak.“ izakoltak a hazaiam! ilyesmi. a pénztárcá- teg olasz blúzt em, amit akaal? Körülbelül : szeretnék fár- járnak. Nem régi lágyság, ’fényű tűznek. tz öreg Betle- fények. Csak d mindig jól. ztán, egy, ket- ,én. jöttek ők, ez, szobor, sír érzett, menté- megteszi, meg ben a könyv, tyaloglástól iz- először. Régi, Robert Creeley* piszkos terv volt ez, a sétával. A kopott könyvet megviselte, hogy magával hordozta, azzal a szándékkal, hogy a lánynak adja. Mintha a következő héten emlékezett volna egy tervre, amelyet átgondolt és megvalósított, véghez vitte, megfizette valaminek a számláját. Nem érdekes, semmi sincs megoldva, semmi válasz, mert hatalmába kerítette a lányhoz vezető út, az idő egyre nagyobb súllyal nehezedik rá, mintha lépésenként szedte volna magára. Te sem tudsz énekelni? Nem, úgy érzem, nem könnyű, éppen eleget próbálkoztam, próbálkoztam, éppen eleget. De nem tudok, nem. Nem. Nem. Láthatja-e újra a lányt ebben az életben, arra gondolt. Talán még ma, újra. Ebédközben beszélgetnek maj^, az étel fölött, melyet nem szeretett, de akart, enni, kudarc a lánnyal elköltött ételek emlékében, és évekig ugyanez. Ö, ő nem változik meg. Ez volt a dal. Komolyan vett mindent, amit valaha is megcsinált. Csak keveset mindig, nem sokat. „Ő, merre mennek a madarak, ha elmúlik a nyári nap?“ Ne, csak közelebb, egy kicsivel közelebb, minden időben. A szavak együtt mozdulnak a dallal, így a dal, a szavak dala. Ez mit jelent? Ö, mindennapos dolgokat, nőkről és férfiakról, fiúkról és lányokról, szénáról, búzamezőkről, lovakról, régi utakról, kövekről és varjakról, rózsákról, és valaki elkezdi, ,,Én emlékszem, emlékszem, a házra“. Nem is olyan mindennaposak, hiszen később, korábban, a hallás és a hang képzéséről semmit sem tudott. Mondd lassan. „Waley. Waley. A szerelem boldogít. Am/ely/íg új.“ Ez volt az igazi, a megfelelő. Énekeld. Abban a könyvben volt, melyet a kezében tartott. A megnevezett páros, akik a válogatást végezték, meggyőznék a lányt, meggyőzik a lányt, hogy mindnyájan ott voltak. Énekelj: Az utca is a könyv is ott van a kertben drága öreg Angliám ülve térdeden ... Énekeld az övét, ez a kert kihívó világa, ez hajlította meg a széket, amelyen a lány ült, összezúzta a tövist, hogy jobb legyen a tartása, bele döfött a tél tövises arcába, zord szél és metsző fagy, megdöbbenve a befagyott- üvegen, fölkúszik a szél, gyors éjszaka, gyors hold, ma hamar elakad a jégben. Az angol dalok kedves kis dalok szép tiszta dallammal, mely foly tatódik. Könnyű volt kezében a könyv, de úgy szorította, hogy fölforrósodott a tenyere, bosszantotta. Fogalma sem volt arról, melyik utcán jut oda a leg hamarabb. Barangolt, részeg még kissé, nehezen viszi a fejét. Az emberek, úgy érezte, megbámulják, vagy utánabámul nak, de nem tudott változtatni a te kintetén. Az is előrehaladt, a szeme, mint a lába. Csendben és elmélyülteti meghallga tott mindent, amit a lány játszott neki, a lemezjátszóról. Kéf emeleten kiégette a biztosítékokat, az épületben, ahol laktak, hogy fölerősödjön, áradjon szét benne a hang. A kalüpszó Charlie Parker, dobogása és nyekergése. Hallgasd. A dal, ó. a madarak merre mennek, soha többé nem látod őket. Nemcsak te nem hallgathatod elégszer, oly édesen, oly könnyedén. Hallgasd. Hallgasd elmélyülten, aztán vedd a hang szert és játsszad. Fújjad, ez az, túl mindenen. emelkedjék ki a hang a nagy erdőből. Fogd erősen, de nehogy össze- roppantsd. A hang, mint az erdők mélyén, titkokkal teli árnyékból és vízből, az erdő sása és fűzfái. Csak ne egy pillanat alatt tudni meg mindent. Hallgasd, újra csak, hallgasd. Éles krá- kogó hangon énekelt, ó, zárd be az ajtót magad mögött. A lány soha nem zár'a be a fürdőszoba ajtaját. Az emberek, az utcák kusza összevisszaságában, aztán az ajtók elé hoz- tad> egyik ajtó a másik után, vagy a parkok, mintha elhagyottak volnának, szennyezett területek, mintha kivonták volna a forgalomból, ha újraépülhet- nének, mint a parkok egy napon, az erdők, a mélyek, a víz. Egy csap vizet csöpögtetett a kömedencébe. Megned vesítette a kezét, aztár. megtörülte a nadrágszárába. Leült, hogy eldöntse, melyik irányba menjen. „Többé soha,“ mondta a lány. Csak még egyszer utoljára, mondjuk. Ez nem a kötelesség hívószava. Egy utolsó pillantás, a könyv, nem minthogyha örökre, csak egyszer utoljára. Hé, le vagy! Istenem, ez te vagy. Soha nem hittem volna, hogy itt talállak így. Ő, mondd, hát nem boldog ez a nap, találkoztunk, és ez a dal. Énekeld. Fölkelt, nem tudván már, hogy hol van. Egy közelében elhaladó férfitól megkérdezte, hol van, és bizonytalan választ kapott. A részeg, könyvvel a kezében. Nézd, a részeg kapott egy könyvet. Egy új könyvet. Nem válaszoltak neki, folytatták útjukat gyorsan, mosolygós arccal, fenyegető arccal. Talán, megpróbálja nekik eladni a könyvei. Nem volt ő az a részeg. Csak a szíve tört meg. Forró volt, fáradt a sétától, sört akart inni, barátokat akart, otthont, feleséget és barátokat és sört. Egy dalt énekelt azért a hangért. Ment tovább, de ebben a sétában már nem volt semmi szép többé. Nem figyelsz. Igen, csakhogy nem jutnak eszébe a szavak. Ilyen hogy, és egy, és kettő, ilyen hogy, és, ott, hallod. most, és egy, és kettő. Égő bokorban állt a fiú, haja lángolt. A halálig ég, gondolta, és itthagyja a világot. Igen, de nem így. Dal ez, de rossz ez. Folytatta útját, hiszen elérte, amit akart, semmire sem gondolni többé. Vidd el neki a könyvet. Vidd el neki azt az istenverte könyvet. Mutasd meg neki. mire vagy képes. A könyvet, a dalokkal. BODNÁR GYULA fordítása * Robert Creeley 1926-ban született az Egyesült Államokban, Massachusetts államban. A Harvard egyetemen tanult; megjárta Indiát és Burmát, élt Francia országban és Spanyolországban. Az ötvenes évek közepén tért vissza hazájába, ahol ugyancsak sokfelé megfordult. Különböző iskolákban és egyetemeken tanított, később még Guatemalában és Vancouverben is. Verseket, elbeszélése két, regényeket ír.
