Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-09-30 / 39. szám

*

O Kilencven perces dokumentumfilra készül az NBC amerikai tévétársaság számára Az Brmitázs kincsei címmel. Érdekessége lesz a filmnek, hogy a két idegenvezető, akik bemutatják a nézőknek az Ermitázs kincseit: Natalie Wood és Peter Ustinov. Mindkét színész folyékonyan beszél oroszul.

□ Ihalajnen gyufáért megy címmel kezdték el forgatni az első szovjet- finn koprodukciós filmet a Moszfilm stúdióban. A forgatókönyv Maiu Lasszila finn író regénye alapján készült. A cselekmény a régi Finnországban játszódik, az egymástól távol fekvő, kis erdei falvakban. Nyugodt, kimért emberek élnek itt, egyikük, az a bizonyos Antti Ihalajnen (Jevgenyij Leonov alakítja) átmegy a szomszédba gyufáért. Aztán úgy alakul a dolog, hogy a látogatása majdnem egy hétig tart, s ezalatt számos valószínűtlen és vidám esemény történik. A filmet Risto Orko és Leonyid Gaj- daj rendezi.

□ Chilében 1970 óta kétszázötven mozit zártak be, s mindössze száztíz maradt abban az országban, ahol a világ legszigorúbb cenzúrája működik. Chile talán a föld egyetlen országa, ahol bizonyos filmek esetében a megtekintési korhatár 21 év.

□ Popeye, a tengerész

rajzalakját Max Fleischer hozta létre 1933-ban. Most Robert Altman rendező döntött úgy, hogy Popeye-t filmhőssé teszi, de nem rajzfilmen ... Los Angelesben forgatják a filmet, és Dustin Hoffman alakítja a spenótból hihetetlen erőt merítő Popeye-t.

□ Ingrid Thulin, Erland Josephson és Sven Nykvist, a két híres svéd színész és Bergman operatőrje — rendezőként is közösen alkotta az Egy meg egy című filmet. Egy meg egy az kettő — ám a szerelemben és általában kapcsolatainkban ennek az összeadásnak eredménye száz és ezer is lehet, miközben esetleg a két egyes örökre egymaga marad...

□ Csevegj tovább, érdekelsz a címe Edouard Moli- naro francia filmjének; főszereplői Annie Girardot és Jean-Pierre Manelle. A férfi újságíró, elvált,- a nő gyógyszerész, vénlány. A véletlen összehozza őket — telefonon. És ott mindenki azt mesélhet magáról, amit akar . .

H

arcban született a vietnami film, miként az egész ország történelmét két évezrede a hódítók és betolakodók elleni harc jellemzi. A japánok és a franciák elleni partizánháború híradósai, filmesei voltak az első igazi vietnami filmesek és azok a művészek, akik Franciaországba mentek, ott pedig haladó gondolkodású francia filmesek mellett tanulták meg a szakmát. A dzsungelháború híradósai azonban nemcsak egyszerűen lefilmezték az eseményeket, hanem gyakran újrajátszatták a Viet-Minh-har- cosokkal, megismételtették mindazt, aminél eredetileg nem voltak jelen. Számtalan, szinte hihetetlen történet tanúskodik a vietnami operatőrök személyes bátorságáról és találékonyságáról, akik állandó életveszélyben, anyaghiánnyal küszködve is szenzációs híradófelvételeket készítettek, amelyekből annak idején jó párat nálunk Is bemutattak. De a Vlet- Minh operatőrei nemcsak híradókat forgattak, hanem oktatófilmeket is, amelyek az újoncoknak a modern haditechnikáról, a felszabadított területek földműveseinek pedig a mező- gazdaság új módszereiről nyújtottak felvilágosítást.

Oj lehetőségek nyíltak meg a franciák kiűzése után a vietnami filmesek előtt. Már 1954- ben elkészült egy egész estét betöltő film a szovjet Roman Karmen irányításával, a Vietnam a győzelem után. Mégis évekbe tellett, amíg az északi országrészben megindulhatott a rendszeres filmgyártás. Hanoiban 1938-ban önálló filmstúdió alakult, 1960-ban pedig filmiskola, de nagy segítséget jelentett, hogy a vietnami filmesek a baráti országokban tanulhattak. Az első játékfilmről, az 1959-ben elkészült Közös folyó- nál címűről Georges Sadoul így írt: „... két fiatal filmes, Nguyen Hong Ngui és Pham Xien Zan sok finomsággal mutatták meg az országot kettévágó határ által egymástól elválasztott szerelmesek, egy vietnami Rómeó és Júlia történetét.“ Az elkövetkező években évi négyöt játékfilmet forgattak, s 1965- re már tíz volt a tervezett játékfilmek száma, hatvan a dokumentum-, riport- és népszerű- tudományos filmeké, s kéthetenként megjelenő új híradóösszeállításokat is vetítettek az

ország állandó és vándormozijaiban. A fejlődést 1964-től újabb háború törte meg, a film stúdiókat evakuálni kellett a bombázások elől. Csak a háború befejezése, a győzelem után kezdődhetett meg újra a zavar tálán filmgyártás.

A Vietnami Szocialista Köztársaság legújabb filmterméséből ezúttal két alkotást mutatunk be, mindkettő a háborúból meríti témáját. A Pirkadat egy kis evakuált észak-vietnami faluban játszódik az agresszió utolsó éveiben. A faluban szinte csak asszonyok, gyermekek és öregek élnek, a férfiak katonáskodnak és valahol a mesz- szi Délen harcolnak. Csak nagyritkán érkezik levél tőlük. A film főhőse, Hien, a tanítónő sem látta évek óta a férjét, aki így még azt sem tudja, hogy néhány éves gyermekük fiú-e vagy kislány. A véletlen úgy hozza, hogy Thu, a férj egy napon katonavonatával áthalad a falun és ekkor megpillanthatják egymást, ha csak egy másodpercre is. Később — hónapok telnek el, vagy talán évek — egy bombatámadás megöli Hien kisfiát és legjobb barátnőjét. Hient szinte beteggé teszi a bánat és a keserűség, de összeszedi magát, mert tudja, hogy a falunak szüksége van rá és barátnőjének kislányát is örökbe kell fogadnia. Telik-mú- lik az idő és elkövetkezik a teljes győzelem, a Dél felszabadítása, a faluban nagy az öröm. Thu csak nagysokára tér haza, levél azóta sem érkezett tőle, de nincsen egyedül, magával hozott egy kis déli árvát,

aki talán épp annyi idős, mint saját kisfia lenne.

Ennyi a történet. A Dao Dien, Ngoc Trung és Long Van rendezte filmnek nem is igazán a dramaturgia az erőssége, hiszen a szereplők gyakran mondanak föl téziseket és hétköznapi beszédük is nemegyszer könyvízű, hanem az a szinte dokumentumszerű pontosság, ahogyan a Pirkadat a kis falu hétköznapjait megörökíti. Az ünnepi lakoma kicsiny porciói éppolyan megdöbbentően rávilágítanak a háború valóságára, mint az a jelenet, amikor a vasútállomásra érkező vonat

utasaival a hangosanbeszélő nem az állomás nevét, az esetleges csatlakozások idejét közli, hanem azt, hogy bombatá- madás esetén merre keressék az óvóhelyeket. Döbbenetes az is, mennyire természetesnek veszik a mezőn szorgoskodó rizs- aratók, hogy vállukon mindig ott lóg a puska, s hogy az erdei iskolákba bizony lövész- árokszerű folyosókon vezet az út, minden kanyarban óvóhely- lyel. A Hien szerepét alakító Dien Vien nagy meggyőző erővel játssza el a falusi tanítónő tragédiáját, s hitelesek — a már említett dialógusbeli gyöngesé- gek ellenére — ez epizódszerepekben feltűnő szereplők is.

Negyedszázadot fog át Khak Lei filmje, a Két anya. A fő eseménysort többszörös keret- történetbe ágyazta a rendező. Egy fiatalasszony kálváriája ismerhető meg 1952-től napjainkig. Buát a franciák zsoldosai elrabolják, férjét megölik, kicsiny fia sorsáról nem tud.

Laoszba hurcolják, ahol azonban megöl egy vele erőszakoskodó gyarmatosító tisztet, megszökik és egy helyi faluban talál menedéket. Düong Tjant, a laoszi asszonyt, aki befogadja, hamarosan meggyilkolják a martalócok, miután kegyetlen kínzásokkal sem sikerült megtudniuk tőle, hol rejtőznek a Patet Lao harcosai. Ezért Bún neveli fel sajátjaként Düong lányát, Blaut. Közben változnak az idők, a franciák helyébe az amerikaiak lépnek, s a vietnami asszony kalandos körülmények között segít a partizánoknak, hogy legyőzhessék a báb- hadsereg zsoldosait. A film végén laosziak és vietnamiak közös ünnepségen énekelnek a reménybeli jövőről, a két ország egyesüléséről.

A szövevényes történetet Bua két részletben meséli el először Blaunak, aki rájön, hogy az imént a laoszi faluban járt észak-vietnami katona nem más, mint Bua elveszettnek hitt gyér meke, majd a falu egybegyűlt apraja nagyjának, akik egy vietnami—laoszi közös villanytelep átadását ünnepük.

Bár a Két anya meglehetősen egyszerű eszközökkel dolgozik, a történet csak nagyon nehezen követhető, az időbeli ugrások gyakran megnehezítik a néző dolgát, s a térség népeinek hányatott történetét föltétlenül alaposan ismernie kell annak, aki el akar igazodni a fordulatokban. A szereplők is gyakran túlontúl fekete-fehé rek, a martalócok nagyon kegyetlenek, az európai gyarmatosítók túl élvetegek és gátlástalanok, a Patet Lao felmentő csapata pedig Deus ex ma- chinaként tör a zsoldosokra a dzsungelben. Egyetlen hőse van csak a filmnek, aki többé-ke- vésbé hitelesen játssza szerepét: Thjui Van, a hős asszony alakját nagy átérzéssel alakítja, neki elhihetni, hogy már fiatalon beleöszül a megpróbáltatásokba.

Vietnam filmművészete napjainkban éli második újjászületését. -Ezért remélhető, hogy az elkövetkező időben sok színvonalas produkcióval lép majd a közönség elé.

JŰZSA GYÖRGY GABOR

A második

újjászületés

A Vietnami Szocialista Köztársaság filmművészetéről

virAg - az Áramütésből

„Axt hitték, én is olyan vagány, karakán vagyok, mint Virág.“

(Sipos Géza felvétele)

Virág és Vince korán egyedül maradtak. Édesapjuk meghalt, édesanyjuk nélkülük kezdte újra az életét. A főiskolás lány egy finnországi utazás alkalmával beleszeret egy egyetemistába, s otthagyja tanulmányait. Vince segíteni akar, a lány azonban önfejűén lázad bátyja gondoskodása ellen. Önállósága rövid időn belül kudarcba fullad, s Virág vidéki nagyszüleinél keres megnyugvást.

— Érdekes módon sokan azonosítottak a szerepemmel — vallja Görbe Nóra, az Áramütés főszereplője. — Azt hitték, én is olyan vagány, karakán vagyok, mint Virág. Persze, voltak azért olyan tulajdonságai, amelyek révén közel éreztem őt magamhoz. Kedveltem benne, ahogy józanabb gondolkodásra jutva megpróbálta fölkarolni az anyját. Szerintem a bátyjával sem került volna összetűzésbe, ha nem annyira hebrencs és forrófejű.

Négyéves lehettem, amikor elváltak a szüleim. Hét évvvel később meghalt az apám, Görbe János. Színpadon egyszer sem láttam őt, filmjei azonban egész életre szóló nyomot hagytak bennem. A Ház a sziklák alattot nyolcszor néztem meg, s mindannyiszor fantasztikus élményt jelentett. Akárcsak az Emberek a havason, a Feltámadott a tenger vagy az Ének a búzamezőkről.

Egy alföldi kisvárosban nőttem fel anyám szüleinél. Eleven, ugra-bugra gyerek voltam, s ha csak tehettem, a természetet jártam. Ezért is szerettem főiskolás koromban a lovaglást; az erdő, a keskeny ösvények csodálatos érzést váltottak ki bennem. Nyughatatlanságomon a balett és az úszás tompított, s mivel a hallásom is jó volt, hegedűórákra jártam.

Később, amikor feljöttem Budapestre, versenyszerűen művészi tornásztam, s a kemény edzések hatására „lecsendesedtem“. A négyöt órás gyakorlatok után nem sok erőm maradt, így fokozatosan eltávolodtak tőlem a barátaim. A gimnáziumban már csaknem koravén voltam; magamba zárkóztam és csak a könyvek érdekeltek. Azokban az években nem is voltam társasági ember; lelkileg is, viselkedésben is megnyugvást éreztem. A színművészeti főiskolán pezsgő társaságba kerültem, s bár reggel nyolctól este tízig együtt voltunk, az első órákon mégis idegenként ültünk egymás mellett. Pár hónap után aztán éppen ez az összezártság oldott fel bennünket,

Szeptembertől a filmgyár színésztársulatának a tagja vagyok. Már az Áramütés forgatása során szóltak, hogy szükségük lenne rám. Alá is írtam a szerződést, mert anélkül, hogy a színházzal megszakítanám a kapcsolatot, ezt a formát tartom a legkötetlenebbnek a színész számára. S ráadásul most úgy érzem, valami miatt a film közelebb áll hozzám.

Esztergályos Károly Meztelenül című alkotásában Vera voltam, kinek haja nemegyszer tele volt már virágszirommal és katicabogárral, mégsem hagyta, hogy történjen valami. Az Áramütéshez hasonlóan ebben a filmben is kiváló partnereim voltak. A félelem, izgalom, szorongás messziről elkerült.

Gyakorló éveimet a Madách Színházban töltöttem. Itt ismertem meg igazán Schütz Ilát, akit azóta is tisztelek. Né hány hónappal ezelőtt Ranódy László Két nyár című filmjének próbafelvételén újra találkoztunk. Schütz 11a biztosan tudta, hogy a szerep az övé, s csak a próba az enyém, mégsem éreztette velem, hogy nyert ügye van. Őszintén, teljes odaadással játszott. Remélem, sok hozzá hasonló emberrel találkozom majd a pályán. G. SZABÓ LÁSZLÓ

1979. IX. 30.