Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-09-23 / 38. szám

■

Már hónapok óta ténfergett a kisvárosban céltalanul. Számtalanszor körüljárta a lakótelepet, tetőtől talpig végigmérte a magas toronyházakat, magában el is mosolyodon; olyanok mint a galambdúc. Sok ablakon kandikálnak ki az emberek, biztosan ők is unatkoznak.

Mondta a fiának, nem fogja ő itt kibírni. Hiába van családi házuk, a kert csak akkora mellette, mint egy szakajtó- ruha. Pár bokor egres, ribizli, egy-két ágy zöldség, hagyma, aztán nincs tovább. A menye ragaszkodott a fűhöz, így hát a tenyérnyi termőtalajnak is fele gyöp. Azon lustálkodnak az unokákkal szombat délutánonként, vagy kimennek a Duna-paftra sétálni. Egyszer hívták is, ímmel-ámmal, de sosem szeretett kocsiban ötödik kerék lenni, másfelé tartott. Azt füllentette, Ismerősre akadt, majd vele sétáil. Honnan lenne neki itt ismerőse? A csallóközi öregek nemigen mozdulnak ki ősi fészkükből. Ha mégis, olyanokká válnak, mint a szárnyasze- gett madarak. Eszébe jutottak a gólyák, melyeket egyszer az állatkertiben látott. Azt mondták, sose repülnek el, télen sem, mert elvágták a szárnyukat. Milyen szomorú volt a tekintetük, mint a beteg gyereké. A madarak szabadságra születtek, mint a paraszt. E fogalom egyet jelentett nála a rétekkel, mezőkkel, füzesekkel.

Érzi, ő itt nem sokáig bírja. De hova mehet most már? Micsoda őrültséget tett! Megbocsáthatatlan! Eladta a házát, eljött a fia után, több mint száz kilométerre felesége, szülei sírjától. Majd ha ősszel haza kellene menni, rendibehozni nyugvóhelyüket, könyöröghet a fiataloknak. Csak utolsó pillanatban lesz idejük. Álljon oda szégyenkezve a rokonok elé, hadd vessék a szemére: Gáspár, neked egész héten nem jutott időd eljönni az Eszter sírjához?

A fia eleinte kedveskedett, nyugtatgatta, aztán erélyesen, majdnem durván rászólt mint a gyerekekre, mikor rendre- utasítják őket.

— Nem tudom, mi baja van magának. Verőnkét teljesen kikészíti idegileg.

— Én? 'Mit csinálok vele? — kérdezte csodálkozva.

— Á, semmi, csak legyen már eigy kicsit nyugodt, ne járkáljon állandóan mint az Orbán lelke, mert még azt hiszik a szomszédok, rosszul bánunk magával.

Ezeken a szavakon sokat gondolkodott. Miért hinnék a szomszédok, hogy a fiáék rosszul bánnak vele? A háznak majdnem a fele őt illetné. Hát miből vették? Tudtak volna ennyi pénzt összerakni? Igaz, jól keresnek, de két gyereket nevelnek, .autójuk van, szórakozni is szeretnek.

Valamikor ő sem volt megvetni való ember. Két lóval járt, ihat hold földet vett a háború után, kicsit meg is bánta, de akkor az volt a cél. Fiát taníttatta. Ott a főiskolán ismerkedett meg a menyével. Szegény Eszternek nemigen tetszett, mert olyan pipiskedő fajta. Mindig azon háborgott az öregasszony, hogyan lehet hosszú, festett körmökkel tésztát gyúrni. Nem is gyúr most se. Vett tésztát rak a levesbe, eláztatja mint a cupá- kát, de azért megeszi, ne mondják rá, hogy finnyás. Szombaton három napra valót főz, aztán pihen. Hogy bír annyit henteregni? Beszélgetni se lehet vele, mindig a szüleivel dicsekszik, hogy ők milyen jól éltek, milyen műveltek voltak. Fene tudja hányszor hallotta már. Kezdetben úgy tetszett, őt akarja bosszantani az ilyen beszédekkel, megmagyarázni, hogy a paraszt az alacsonyabbrendű volt mint az úr. Tudja ő ezt jobban mint Verőn, volt rá módja tapasztalni, éppen elégszer. Azt se veszi be a finnyás füle, hogy Veronnak szólítja, parasztosan. Haragosan villan rá a szeme. Ő meg azt nem tudja mondani Veronka. Most, vén- ségére nyájaskodjon?

Keveset beszél hozzájuk, rengeteget hallgat, gondolkodik. Régi-régi dolgok jutnak az eszébe. Mikor még éltek a szülei, meg újházasok voltak Eszterrel,

mikor farsangi bálban voltak, aztán a legények el akarták csábítani a fiatal- asszonyt, a feleségét. Akkor szerette meg őt igazán. Olyan szépet ő még sohasem hallott, mint akkor hajnalban.

— Én téged úgy szeretlek Gáspár, hogy a világ legaranyosabb legényéért sem cserélnélek el. — Se azelőtt, se azután nem mondott ilyet, de érezte, folyton a lelkében hordta az asszony minden porcikáját, testestől-lelkestől. Menynyid szenvedtek, rágondolni se jó, de soha nem hangzott el köztük egyetlen rossz szó, egymás elleni indulat nem vett erőt rajtuk, pedig lobbanékony természetűek voltak mindketten. Harsányan tudtak nevetni, szomorúan bánkódni, keseregni is, ha okuk volt rá. És beszélgettek, mindig beszélgettek, mindenféléről, ami jött. Éppen ezért nyomasztó ez a csend, ez a kripta-csend, ami a fiáéknál honos.

Hétfőn, mikor szokás szerint megint egyedül maradt, lehetett úgy kilenc, fél tíz körül az idő, elballagott a Duna felé. Mindennap megnézte. Más volt mint szülőföldjén, kopár a partja, keskenyebb a medre, a folyása meg sebesebb is talán. Legfőképpen az ág-dunák hiányoztak, meg a töltésen belüli erdő. De sok szénát kaszált az erdei réteken, léniák mellett. Télen meg erdőlöttek, annyi tűzifa jutott, hogy még el is adhattak belőle.

Bandukolt egykedvűen, s megint találkozott a borostásképű öreggel, aki usgyi-kocsin mindenféle limlomot tolt. Minek ez neki? Úgy látta még nem részeg, mint legtöbbször szokott, így hát ráköszönt és megszólította.

— Adjon isten jó napot!

Az öreg megállt, fújt egyet, nem volt egészen biztos benne, neki szőlt-e a köszönés. Körülnézett s csak utána válaszolt.

— Magának is. — Közben levette kalapját és piszkos Tonggyal, ami zsebkendőnek csak jószándékkal mondható, megtörülte a homlokát.

— Hova viszi ezt; a ... — akarta mondani, szemetet, de inkább meggondolta és hulladéknak nevezte a kocsi rakományát.

— A begyűjtőbe. Megéri. A vasnak negyven fillér, a papírnak, rongynak ötven fillér kilója. Naponta megkereshet vele az ember húsz-harminc koronát anélkül, hogy beleszakadna. Egy kis zsebpénz, cigarettára való, miegymás ...

Szóval a miegymástól tántorog naponta, de ezt nem mondta ki. Sose szokott másokba belekötni. Ö tudja, miért iszik. Bár sose állhatta a részeg embereket.

— Látom elgondolkodott — folytatta a megszólított. — Nem azt tervezi, hogy betársul?

— Hová gondol? — csattant fel majdnem sértődötten.

— Ne higgye, hogy konikurrenciát látnék magában. Van itt szemét elég. Magának sejtelme sincs, hogy mit ki nem dobálnak az emberek. Látja ezt a pár cipőt? — nyúlt be az egyik dobozba. — Pedig neim is női. Kinőtte a legényke, aztán zsupsz a kukába. Nem beszélve a női lábbelikről. Tartogatják, teszik ide- oda, míg kimegy a divatból, aztán kihajítják. A szemetesek első dolga beletúrni a ládákba, csak utána fordítják a gépbe. Ha nem hiszi, figyelje meg! Maga is bevándorolt a fiatalokkal, ugye?

— Honnan tudja?

— Van itt ilyen magafajta elég. Látja azt a kaszást a parikban? Az is ilyenféle. Ügy hívják, Boldizsár.

— Magát meg véletlenül nem Menyhértnek?

— Nem. Én Petrik Pál vagyok, de gúnyolódni azért nem kell.

— Isten ments. Csak azért bolondoztam, mert az én nevem Gáspár. Vida Gáspár. Ha az a kaszás Boldizsár, akkor már csak a Menyhért hiányzik a három királyok közül. — Ezen Petrik is kiengesztelödött. Meg is kérdezte nyomban, nincs-e Gáspár úrnál cigaretta, mert az övé elfogyott.

Rágyújtottak, még váltottak pár szót, aztán ki erre, ki arra élballagott.

Most már jobban szemrevételezte a szemétgyűjtő helyeket. Közelebb ment, belepislogott a ládákba, de úgy érezte, fölfordul tőlük a gyomra. Hányt ő trágyát marha és disznó alól is, förtelmes büdöset, de mindennél jobban utálta az ember utáni piszkot. A vécét se volt képes soha kipucolni. Inkább fizetett érte kótyagos Fulunak, ilyenkor még a háznál sem maradt meg.

Azért mégis a fejében motoszkált, ha a részeges Petrik megkeres húsz-harminc koronát, ő kétszer, háromszor any- nyira is képes lenne. Sose gondolta volna, hogy a városban ilyesmivel is foglalkoznak.

Rongyszedőket már gyerekkorában is látott. Végigordítozták a falut mindenféle bolondságokkal, az elnyűtt kabátokért, szoknyákért, melyek nem kerültek a madárijesztőre, zománcos fazekat, cserépedényt adott a .rongyás. Ez az asszonyok dolga volt, meg a gyerekeké, akik ilyenkor telerakták ujjailkat tarka- kövű gyűrűkkel. Napokig kiabálták a rongyás mondókát: „Sári, Mári, Rozika, hozd a rongyot Katica!“ Egy meg azt énekelte, a bolondos, hogy: „Hozzál rin- gyef rongyot, rongyot, hozzál ringyó rin- gyet-rongyot...“ Kész nóta kerekedett belőle. Az asszonyok meg kacagva fenyegették a bakon pöffeszkedő pocakos kupecet. Jól megértették egymást, de azért a tollas, rongyás meg a tyúkász igen lenézett szakmának számítottak. Kicsi korától ellenszenvezett velük az ember. Hogyne, mikor a bőgő gyereket mindig azzal rémíszgették:

— Jó legyél, mert különben eladlak a rongyásnak.

Lett is ebből néha botrány, mert a csintalan lurkók úgy álltak bosszút a vándor kereskedőkön, hogy záptojásokat dobáltak a kocsija kerekéhez. A kárvallott meg vagy a nyakuk közé vert ostorral vagy bepanaszolta őket a bírónál. Ilyenkor este suhogott a nadrágszíj. Micsoda regula volt az.

Ilyen gondolatok jártak az eszében egész nap. Jól elszórakozott rajtuk. Közben elgondolkozott a rongyszedők életén is, amire ezelőtt sohasem gondolt. Milyen furcsa is az élet.

Másnap is sétálgatott. Nézelődött a parkokban. Namtetszően csóválta néha a fejét, restelkedve azon vette észre magát, hogy hangosan beszél.

— Hogy lehet ilyen gyalázatos munkát végezni? Kézzel. Ha legalább gép lenne, ami nem fér mindebova oda, de kézi kaszával egy szál füvet is le lehet csípni.

Egyszer elbeszélgetett Boldizsárral is. Megtudta, hogy a vezetékneve az, a keresztneve meg Ignác, öreg már, de azért nem kellene olyan hanyagul csapdosnia. Ha nem bírja, akkor meg minek vállalta. Keveselli a fizetést. Hat korona órabér bizony nem sok, de akkor is becstelenség. Sose szeretett rúgd-föl-hagyd-ott munkát végezni.

Arra is gondolt, elszegődik ő is kaszásnak a parkokba. De hátha nem bírja, kaszája sincs. Üllő, kalapács, tok- mány kellene hozzá. Ha elmondaná a fiának, biztosan lehurrogná. Aztán csak ballagott tovább ki a Duna-partra, bámulva a zavaros vizet, a partra vetett fadarabokat, úszó olajíoltokat, kátránycsomókat. Ezt mind a gyárak teszik. A múltkor beszélt róla a rádió is, hogy meg is büntetik a vétkeseket. Hm. Vajon ki fizeti a büntetést? Az igazgató vagy a mérnökök? Hisz nincs is annyi fizetésük. Micsoda dolgok?

A parkokat is legyúrják. Mi lenne, ha bekopogna a városházára és felkínálkozna őrnek? Vajon fizetnének-e érte valamit? Megtenné ingyen is, de az nem olyan. A szerződött őrnek hatalma van, mint valamikor a csősznek volt. Butaság az egész — legyintett. Biztosan vannak ott okos emberek, majd kitalálnak valamit.

A papírgyűjtő ember azért nem hagyta nyugodni. Foglalkozás az is. Ráadásul némi haszonnal jár. Öt senki nem ismeri ebben a városban. Átmenne a túlsó szélére, nehogy mégis valamelyik szomszéd fölfigyeljen rá. Mikor összegyűlne egy ezres, letenné a nyugdíjjal együtt a menye elé: — Ezen meg vegyél valamit a gyerekeknek vagy magadnak! — Biztosan megenyhülne iránta, mert a pénzt igen szereti. Ügy is szólt az egyezség, amikor ideköltözött hozzájuk: a nyugdíját odaadja, csupán teljes ellátást, lakást, meg tiszta ruhát igényel. Űj dolog már nemigen kell neki. Minek?

Addig töprengett, rágódott, míg végül egy reggel, miikor ?. fiatalok mind elmentek, kivette a kamrából az usgyit és elindult a lakótelep felé.

Jó sok papírt szedett össze és beállított a begyűjtőbe. Lemérték, lerakatták vele, kiszámolták az érte járó pénzt és mehetett az újabb fuvarért. Petrik kajánul vigyorgott rá, mikor meglátta. Már

nem urazta, Vida szakinak szólította, d^ cigarettát azért kunyerált.

Délután hazaballagott, a kocsit visszatette a helyére, megmosakodott, kivette a hűtőből az előle kiporciózott kosztját. A gyerekek a napköziben étkeztek, a felnőttek meg a munkahelyükön. Most az egyszer igazán jól esett a harmadnapos étel. A munka teszi, állapította meg magában.

Másnap is elment, harmadnap is. Már egész jól beletanult. Ügy érezte, a lerakat vezetője megérti szándékát, nem a kapzsiság, a munka iránti vágy késztette erre a szokatlan foglalkozásra. Megtudta tőle, hogy a színesfémet érdemes különrakni az ócskavastól. Mi mindent képes megtanulni az ember öregségére, Színesfém. Mit törődött ő ilyennel azelőtt. Az anyagok csak annyiban érintet ték, amennyire szüksége volt a belőlük készült tárgyakra. A haszontalan cse csebecsét ki sem állhatta. Az urizálc menye is a parasztot lenézi, de a réz mozsarat, az ócska mákdarálót, a ro.k kát, a köpülőt berakta a csillogó bútora; közé. Eszter már rég kidobálta őket ezek meg másaktól szedegetik össze. Feje tetejére állítják a világot.

Már jócskán összegyűlt a pénze, mikoi vacsora közben észrevette, hogy feszüli a hangulat. A fia krátyogott, mindunta lan fegyelmezte a gyerekeket, ez is as úri módihoz tartozik, mert otthon a szü leinél ilyet sose látott. A menyecskí rontotta el. A menye pedig járt-kelt, min a fúria, zörgött a tányérokkal, evőesz közökkel, csurgatta a vizet, míg végű leült és nagyfongon elkezte.

— Apuka, nem gondolja, hogy ami sok az sok?

Az após letette a kanalat, villáér nyúlt, mert azt hitte, az nem tetszik Ve ronnak, hogy kanállal eszi a rizst.

— Ne játssza a gyereket! Ti menjeteil a szobátokba! — parancsolta él a gyere keit és majdnem sziszegve folytatta. — Legyen szíves az apuka, és minket ni járasson le! Mikor először hallottam hogy a szemétben kotorász, nem hit ten el, míg végre ma saját szemmel győződ tem meg róla. Tudtam, hogy sok csacsi ságra képes, de hogy ilyesmire vetetned jen, sosem hittem volna. Mire kell ma gának az a pár korona? Talán csak ner elissza?

— Hogy mondhatsz ilyet, lányom? Ti bor, te semmit sem szólsz? Hát ittam él valaha is? Hát nem nektek éltem égés életemben?

— Hagyja ezeket apuka — szólt közb a menye. — Mi diplomás emberek va gyünk. Ismernek, tisztelnek bennünke Maga meg fogja magát és elmegy a sze métbe turkálni. Nem szégyelli magát?

— A munka sosem szégyen — mondt csendesen. Aztán benyúlt kabátja bels zsebébe, a pénztárcájából kivette a beT ne levő százasokat és az asztalra tett«

— Ha egy napot vársz, kerek ezres lel volna. Nem egészen három hét alatt kt restem. Mindenhogyan nektek szántan

— Majd fölkelt és kiballagott. A fiata lók szó nélkül bámultak egymásra. A asszony törte meg a csendet.

— Ez lehetetlen. Ennyi pénzt ilye rövid idő alatt?

— Látod, most nagyon megbántotta

— szólt közbe a férj. Hallgattak. Ki szünet után ismét az asszony szólt.

— Nem rossz ez a mellékes kerese de mit mondunk, ha híre megy?

— Én ismerem apámat, ha nem ez akkor mást fog csinálni. Egyszerűen nei bír munka nélkül lenni. Gondoltam é már előbb is erre, de elmúlt hetvenéve nem kell sehova se,... Fűtőnek öreg, é jeliőr van elég. Hagyjuk rá! Tegye úgy, ahogy ő akar.

Vida Gáspár aznap nem ült közéjü televíziót nézni. Kint cigarettázott az ui varon, egyiket a másik után szívta. Má kor csak egyet szívott el, nem is vo többre gusztusa, mert benn megtiltó

JÁN SIMONOVI

H O

Karcsú füvek élén harm mosta a fény hogy villo Sütött a hold, s órám s De a szemedben dél vo vonultak. Hideg pengék körmödről piros szikra Micsoda dísz! Rajtunk ajkadon rétek illatos fu S ott, hol a halastó tűk most kék ruhádat fodro Az ösvény pocsolyáit cs az éjből száz zsarátnok