Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-09-09 / 36. szám
117«. IX. 9. VIRÁGBA BORULT ÁGACSKA Látogatóban Spanner Edit érdemes művésznél Spanner Edit festőművészhez indulú<k. Eveken keresztül készültem erre a beszélgetésre: láttam a komáromi (Komárnof kiállítását, majd a fővárosit is. Képein csodálatos fény vibrál és a fényben álomittasan, szomorúan állva, ülve, nézve álmodoznak a nők. A tökéletes nők. De mindegyik arcon rengeteg a szenvedés. — Miért szenvednek ennyit a nők? — kérdem a tágas, gyönyörű, ízlésesen berendezett, inkább társalgónak beillő műteremben, ahol a festőállvány, a néhány vászon, a falnak fordított képek, a festékek és az ecsetek alig észrevehetően húzódnak a háttérbe. — Kérdezze meg a feleségét! — válaszolja kedvesen. — Mi nem szenvedünk, dehogy szenvedünk, csak másképp látjuk a világot, mint a férfiak; és minket is másképp látnak. Ez a wi'lág rendje. Itt vian a hányom. A képzőművészeti akadémiára jár, férjnél van, szült egy gyereket, most három és fél éves, gyönyörű, okos kisfiú, de a lányomnak naponta meg kell küzdenie a fiáért és a férjéért, s azért, hogy dolgozhasson, rajzolhasson. Mert a férfi mindig csak férfi lesz, a nő meg nő. Amikor valaha festeni kezdtem, ügy gondoltam, én is úgy fogok festeni, mint a férfiak és azt akartam, hogy soha senki ne tudja megkülönböztetni, hogy ezt nő festette. De rájöttem, .hogy ez nem jő. Nekem elsősorban önmagamat kell képviselnem, és hogy annak kell lennem, aki vágyók: nőnek — a magam gondjaival, problémáival, örömével is bánatával. Persze, ami ebben az egészben felháborító, hogy a legtöbb férfi még mla is magában hordja a régi beidegződést, miszerint ez nő, ez úgysem viszi semmire ... # Nem viszi semmire? Ön érdemes művész, hogy több kitüntetése, díja közül csak a legrangosabbat említsem. Mindenkinek tetszenek a képei. Ott állít ki, ahol akar. — Kivétel vagyok, és nagyon szerencsés valaki, mert, hogy úgy mondjam, nagyon .jól mentem férjhez. A férjem nemcsak elismerte, de igényelte is, hogy fessek. Éveken keresztül ugyanabban a helyislégben dolgoztunk, festettünk. Bár egész nap együtt voltunk, együtt dolgoztunk, mind a ketten elfáradtunk, de amikor este hazaértünk, farkas- éhesslé vált, s én máris mehettem a konyhába. így aztán, míg ő pihent, én a konyhában forgolódtam, és ha tovább vontam a szokottnál, már jött, hogy hol vagyok ilyen sokáig, miit csinálok ... Persze, ezt én Is elfogadtam, természetesnek találtam és nemcsak belenyugodtam a sorsomba, de vállaltaim és alkalmazkodtam is hozzá, mert rájöttem, hogy nekünk, nőknek, másképp jár nemcsak a kezünk, de az eszünk is. S bár az életemben sok minden másképp történhetett volna, lényegében nem találom e házasságot rossz vásárnak, mert végül is, hatvanéves vagyok, elértem valamit. Elértem egyfajta megbecsülést s békét, derűt is, ami nélkül nem sok értelme lenne az életünknek. # Mikor kezdett el festeni? — Ahogy láthatja, elég nehezen járok, mert csípő- ficammal születtem, s bár a szüleim mindent elkövettek, hogy meggyógyuljak, nem sikerült. Ezért kezdettől fcgva nagyon sóikat voltam egyedül, a szellőtől is óvtak, és hogy elfoglaljam magamat valamivel, korán kezembe vettem a ceruzát. Később a szüleim, mintegy kárpótlásként megengedték, hogy beiratkozzam a budapesti iparművészeti iskolára. Nem azért, hogy festőművész legyék, ettől szerettek volna megóvni. Sőt, ettől féltettek, hiszen abban az időiben Presovon nagyon rossz példákat láttak. Végül mégis festőművész lettem. Rövid ideig jártam Kotlán Károly festőművész magániskolájába, majd megismerkedtem a férjemmel, aki akkor már befejezte a prágai képzőművészeti akadémiát és nagyon sokat segített nekem. 1946-ban Kassára kerültünk. Akkor nagyon jó volt, mert a háztartásban nem volt semmi kötelességem. Ugyanis abban az időben még nem volt miből háztartást vezetni. # Az ötvenes évek elején költöztek a fővárosba. Mi történt ebben az időben? — Addig azt festettem, amit gondoltam, ahogy a világot láttam. Az án egyszer csak az ötvenes évek elején más lett az igény. Furcsa volt ez az egész. Nem mintha nem ismertem volna el, hogy reálisan, konkrét dolgokat, gondolatokat keil festeni!, de egy picit másképp képzeltem el az egészet. így történt aztán, hogy olykor elkérték kiállításra a képemet és vagy ki sem állították, s ha igen, akkor fekete keresztet tettek alá, jelezvén, hogy íme a múlt a vitt művészete. Máskor meg kap (am ösztöndíjat, hogy fes sek egy képat családi témára. Hogy én azzal menynyit kínlódtam! Mert amikor konkrét feladatot kapok, meghatározzák a témát vagy esetleg a méreteiket, hirtelen mintha festeni is elfelejtenék. Próbáltam én azt a képet úgy .megfesteni, ahogy kérték, de nem tudtam, nem ment. Annyira nem ment, hogy végül mégiscsak azt festettem, amit gondoltam, és ez lett a vesztem. A zsűri úgy ítélte meg, hogy nem tettem eleget a pályázati előírásoknak és nemcsak hogy nem állították ki a képet, de még az ösztöndíjamat is levonták a jövedelemből. A képet szerencsére visszaküldték. # Melyik az a kép? — Ez, ami itt van a fe jem felelt — mutatja az idilli képet, amely egy tiszta, szép mese. Középen az anya, négy bájos gyermekével, oldalt, kis korlát mögött, jámbor tehénke a kis bocijával, az anya jobbján, a pázsiton, a szárnyait leeresztő, csibéit féltő kotlós, a fán madárfészek, csőrüket tátó fiókákkal, fölöttük az ennivalót hordó mama — azaz a család, ahogy a valóságban látjuk, láthatjuk, és mindez oly tiszta és bájos, mint amilyen bájosak csak a középkori iniciálék, miniatúrák képei vagy a gótikus oltárképek tudtak lennie. — Nem kapok gyakran ösztöndíját, s ha mégis, a pénzt a szekrény ailjára, a párnák közé dugom. Én ugyanis abban az időben teljesen elvesztettem a lábam alól a talajt. Megpróbáltam ugyan modell után festeni, de az sem ment. # A képein érezni valamit a gótikus festészet tiszta bájából és itt, a műteremben látom, hogy nem is véletlenül, mert műgyűjtőként is kedveli a középkori művészetet. Presovban szü letett, nevelkedett, Kassán járt iskolába, így már nagyon korán, gyermekfővel találkozhatott a legrégibb és legértékesebb hazai művészeti hagyománnyal. így a gótikával Is. — Szüleim Presovban éltek, de a Szepasiségtoöl szármázlak. Ott éltek a rokonaim, nyáron eljártam hozzájuk, s emlékszem, milyen áhítattal néztem a gótikus oltárképeket. Nem voltunk vallásosak, nem is- t®n tiszteletiekre mentem a gótikus templomba, hanem a művészi élményért. Azóta is nagyon szeretem ezt a művészetet. De abban, hogy végül is ennyire közel ke rült hozzám a gótika, a férjemnek is n'agy része volt. Ö szokta mondogatni, hogy minden művésznek rendel keznie kell kiinduló ponttal. Hát ón a gótikus művé szetben találtam meg ezt a pontot vagy rokonságot. Az iskolában napokon kérész tül rajzoltunk modell után, és később is. Eljártam óvodákba, üzemekbe, természet után is sctot festettem, raj zoliam, de aztán rájöttem, Palugyay festőművésznek van igaza, aki azt vallotta, e'őbb el kell felejteni a konkrétumot, hogy minden a helyére kerülhessen és tökéletes lehessen. Itt van ez a ikris virágos kordé. Amiiker Párizsban jártam, hogy átvegyem a Ctermont- Ferand-i díjat, a szállodánk előtt állt ez a kocsi. Arra nem volt mecszem, hogy odaálljak és megfessem vagy akárcsak * lerajzoljam magamnak. Nem. Sokat álltam előtte és nézegettem, figyeltem, aztán a szobában meg a kapu alatt lerajzoltam, s esek idehaza festettem meg. # Tehát egészen konkrét, szinte fogható dolgokat fest. Ped'g a képeit nézve azt hinné az ember, hogy ez mind álom, a képzelet játéka. — Ügy látszik, nekem nincs nagy képzelőorőm, mert csak konkrét dolgokat tudok elképzelni és megfesteni. Viszont minden képnek van egy bizonyos története, szavakban is elmondható tartalma, és ez már a kép születésénél megmutatkozik — mondja és felvezet az emeletre, hogy megmutasson három képet. Ez a három kép talán mindennél többet mond Spanner Edit festőművész gondolatairól, világlátásáról, üzenetéről. Az egyiknek a Rózsaszínű függöny címet adta. Állnak a fiatalok a rózsaszín függöny előtt, csodálatosnak látják a világot, s közben nem veszik őszre, hogy a függöny sza h adózik, stoppolásra szorul, mezítelen lábuk alatt sem c-zik az éles köveket, sziklákat. A másik kép egy kis c aládot ábrázol. Anya, ölé- oen kisdeddel. A férj olvas. Egyik kezében a könyv, a másik keze, hogy ne szólják meg, a gyermekén. Az anya viszont fehér pelenkái vetett a könyvre, eltemette az álmait. A harmadik kép szintén a családdal foglalkozik. Három egymást karoló, göcsörtös fa. A középső dús, vastag, égbe nyúló törzsből szív alakú korona tör még magasabbra, a gyümölcsei pedig még szebbek. Lehetne akár a pa radicsom legszebb fája. Vi szont mellette, hozzásimulva, vele születve és élve a másik, az anya képét jelképező törzs satnyácska, visszagörbül a sok súlytól, éppen csak vegetál és ennél fogva a gyümölcsei is satnyák, éretlenek. Harmadik, az apró, kis virágba borult ágacska — a lánya, teli reménnyel, gyönyörű virágban. Talán belőle még lehet valami... Oda kell figyelnünk Spanner Edit érdemes művész üzenetére, mert mindezt nem panaszképpen, hanem a gondolkodó elme tiszta és megismételhetetlen szavaként fogalmazza képre. Nemcsak gyönyörködtet, aondolkoztat is. NÉMETH ISTVÁN A VIETNAMI IRODALOM RÖVID TÖRTÉNETE A könyvet, amely a vietnami irodalom rövid, de kronológiailag teljes története, bizonyára Európa tájékoztatására szánta szerzője, ezért je lent meg francia nyelven. NGUYEN KHAC VIEN hazája nagy múltú irodalmának történetét négy fő korszakra osztja. Az első: a X—XVII. század. Az írás idegen — kínai — nyelven indul, vallási — buddhista, majd konfuciánus — és hivatalos célokat szolgál, ennek árnyékában él a szóbeliségre korlátozott népköltészet. Lassanként azonban nyer a nemzeti nyelv és a világi mondanivaló. A második korszak az 1700 körüli évektől a franciák megjelenéséig tart. Ekkor tűnnek fel nagyobb számban jelentős egyéniségek, túlsúlyra jut a világi-társadalmi közölnivaló, főként a feudalizmus kritikája.. A harmadik nagy korszak a gyarmatosítás nyolc és fél évtizede (1858—1945) — a nemzeti harc irodalma, amelyet a századfordulótól kezdve (körülbelül 1900—1920) az Európához való közeledése gazdagít: jelentkezik az orosz realizmus és a francia modernség hatása. Nagy lendületet ad a latin betűs írás és nyomtatás elterjedése, ez biztosít szabad és termékeny fejlődést a regénynek és a novellának, különösen a harmincas évektől kezdve. A negyedik, utolsó korszak az 1945-ös japán összeomlást követő harminc év, a szocializmus felé fartő Vietnam irodalma. Ezeken a lapokon már nálunk is többé-kevésbé ismert nevek tűnnek fel: CHE LAN VIEN, TO HUU és mások. A szerző úgy véli, hogy ezek a vietnami irodalom legtermékenyebb évtizedei; a bombák, főként 1960 után, nem hallgattatták el, ellenkezőleg, szólásra serkentették az Írókat, költőket, mind Északon, mind Délen. (Sajnos, a déli irodalomról adott beszámoló kissé hézagos. ) A fejezet — és a mü — a két országrész 1975-ös egyesítésével zárul. Helytelen volna a könyvet úgy kommentálni, hogy a vietnami irodalomtudomány jelentkezet Európában. Koncepciója, módszere erre a célra kevésbé lenne alkalmas. Inkább azt mondhatjuk: Vietnam irodalma jelezte évezredes folytonosságát a nagyvilágnak. BÁN ERVIN 11 Spanner Edit: IDO (Olaj, 1967)
