Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-09-09 / 36. szám
1171. IX. 9. N CA M inden lépést többszörösen megfontolva cselekszenek azok a politikusok, akik a legújabb arab egység-képződmény, a szí- riai—iraki unió létrehozásán munkálkodnak. Óvatosságuk nagyon is indokolt: a cselekvőképes arab egységnek ugyanis inkább a publicisztikában vannak hagyományai, semmint a tények világában. De Bagdad és Damaszkusz kapcsolatainak eddigi története is óvatosságra int: Irak és Szjria ugyanis jó néhányszor nem azért vette számba fegyveres erőit, hogy azokat egyesítve valamilyen katonai komplexumot hozzon létre, inkább hogy azt mérlegelje: elég erős-e ahhoz, hogy adott esetben megküzdjön a másikkal. A mostani egyesülés közvetlen előtörténetét is a nyílt ellenségeskedések teszik majdnem teljesen áttekinthetetlenné. Mielőtt az eddigi — elvetéltnek bizonyult — egy- ségklsérleteket vázlatosan áttekintenénk, emlékeztetünk arra, hogy az arab világ rendelkezik egy olyan regionális szervezettel, amely alapokmányban is megfogalmazza az arab egység megteremtésének követelményét. Az Arab Ligáról van szó, amely sok más egyéb mellett írendszeresen fórumot biztosított a legkülönbözőbb arab egységtörekvéseknek már azzal is, hogy megkísérelte — igaz, változó sikerrel — az egyes arab államok viszályainak elsimítását. Az Arab Liga, hivatalos nevén az Arab Államok Ligája, 1944-ben alakult meg Alexandriában, alapító levelét pedig 1945 márciusában írták alá Kairóban. A születés dátumai tehát Egyiptomhoz kötődnek. Most pedig annak vagyunk tanúi, hogy az Arab Liga székhelye költözik a legnépesebb, legnagyobb hadsereget kiállító arab országból, mert az arab államok döntő többsége elítéli Egyiptomot' az Izraellel kötött különalkuért. Az elmúlt évtizedekben a Liga és általában véve is az arab világ és az arab egységtörekvések kulcsországa volt Egyiptom. Az Arab Liga több vonatkozásban se-kentője volt az egységfolyamatoknak, történelmi jelentőségű pillanatokban adott döntő lökéseket az alkalmi akcióegység megteremtéséhez, az imperialistaellenes arab politika kialakításához. A Liga nem csupán a palesztin ügyet támogatta viszonylag következetesen, hanem a gyarmati elnyomás felszámolásáért küzdő arab népek harcát is. Székhelyén, Kairóban működött az algériai ideiglenes kormány, és az Arab Liga Szaddam Husszein, az új elnök ország viszonya rövidesen ellenségessé vált, később fegyveres konfliktusra is sor került köztük. Ezután a líbiai külpolitika hirtelen nyugat felé fordult, és gyorsan megtalálta az újabb egységpartnert, Tunéziát. Viharos sebességgel látszott kibontakozni az egységfolyamat, és úgy tűnt: Líbia gazdasági és Tunézia szellemi potenciája új tényezőt alakít ki a térségben. Ám a két ország egysége csak napokig volt érvényben. Nem lehetett ez másként, hiszen Tunézia elkötelezetten Nyugat-barát politikája semmiképpen sem volt összeegyeztethető Líbia általában következetesen antiimperialista irányvonalával. Ezen a tényen nem változtatnak a gesztusok sem. Köztűk is jelentősnek látszott az a megállapodás, amelybe Líbia beleegyezett, hogy az új orvolt a legtermészetesebb háttere a brit agresszió ellen küzdő omani nép harcának is. Ugyanakkor nyilvánvalóvá vált: a Liga nem lehetett igazi bázisa az arab világon belül tervezett integrációs folyamatoknak. Egyebek közt emiatt is került sor a legkülönbözőbb előjelű két- és többoldalú közeledésekre. Felsoroljuk a legfontosabbakat. 1958-ban, nem egészen két évvel a szuezi háború után, kihirdették Egyiptom és Szíria egyesülését, kikiáltották az Egyesült Arab Köztársaságot. A szuezi agresszió Egyiptomot érte: elsősorban Kairó sikere volt, hogy az arab világban is fontos segítőtársra, támaszra tudott szert tenni a fenyegető újabb támadásokkal szemben. Nasszer állt az új államalakulat élén, de az egyiptomi vezetőszerep az állami, politikai, gazdaságii és íkatonlai élet úgyszólván minden szférájára kiterjedt. Szíria másodrangú tartomány- nyá vált: ez megmutatkozott a költségvetési tételek elosztásán, a szíriaii nemzeti burzsoázia érdekeinek háttérbe szorításán, az egyiptomi hegemónia egyértelmű érvényesítésén. lAmliikor a szírtől nép megszavazta az egyesülést, a referendum után csak 38 érvényes ellenszavazatot számláltak össze. De 1961- ben,^ amikor a szíriai hadsereg fellázadt a másodhe- gedüsi szerep ellen, úgyszólván az egész nép mögötte állt, és üdvözölte az Egyiptommal kötött paktum felmondását. Egyiptom erőtlen kísérletet tett az elszakadás megakadályozására, de Kairóban gyorsan felülkerekedett a reálpolitika: tudomásul vették a tényeket. Még a szír—egyiptomi egyesülés évében, 1^58-ban hirdették ki a „Nagy Arab Felkelés* zászlaját. Ez a csupán hét hónapig vegetáló képződmény a jordá- niai és az iraki királyságot egyesítette. A monarchia- döntő iraki forradalom adta meg neki a kegyelemdöfést. A legjelentősebb egységtörekvések szereplői (továbbra is az első EAK tagállamai. 1963-ban ugyanis másodszor is kikiáltották az Egyesült Arab Köztársaságot Egyiptom, Szíria és most már Irak részvételével. A nem egészen száz napig létező államközösség egysége csak külsőségekben valósult meg: eljutottak a közös himnuszhoz és az új nemzeti zászlóhoz. 1972-ben Tripoliból és Kairóból keltezték szaporán az egyesülési híreket. Teljes integrációt irányoztak elő, ezt ígérte a napi sajtó, s ezt fogadtatták meg rítusszerfl szabályossággal a kairói és a tripoli vezetők. A kijózanodás gyorsan bekövetkezett: a két A1 Bakr, a távozó államfő Kelet-Jeruzsálem felszabadítása útján. Irak a történelmi Palesztina helyreállítását akarja, ez pedig magában foglalná Izrael mai területét is. Irak ellenzi Szíria tartós részvételét a libanoni harcokban, és szívesen venné egy olyasfajta erőkoncentráció létrejöttét, amely éreztetné befolyását az iráni politikai földrengést követően megváltozott porzsa-öböli viszonylatokban is. A bagdadi arasb csúcstalálkozó sikerének kulcskérdése völt a szMai—li.rtíkii viszony rendezése. Az egyiptomi—lizitaeli ikülönaJlku miiiaitit miagára maradt Szíria felismerte az elkerülhetetlen kompromisszum szükségességét. Uigyanoaalk a kompromisszum (irányába mozdították el a fejlemények a permanens elszigetelődés veszélyével küszködő iraki vezetőséget is. A kiegyezés volt ugyanis a feltétele annak, hogy Irak egy időre az arab világ központjává váljon. Irak váratlanul megváltoztatta taktikáját: mérsékelt álláspontjával nagyban hozzájárult a lehetséges arab egységakciók kimunkálásához. Bakr és Asszad elnökök nyugodt lelkiismerettel, legjobb meggyőződésükkel összhangban írhatták alá 1978. október 26-án, a bagdadi csúcs előestéjén a közös akcióra vonatkozó Nemzeti Chartát. Az okirat tehát közös akciót irányoz elő, nem pedig azonnali uniót. Ám az egyeztetett akcióknak végeredményben az unióhoz kell elvezetniük. így a Charta kilátásba helyezi az integráció megvalósító és azt reprezentáló közös testületek felállítását. Az életrehívott bizottságok és vezető testületek ülései megkezdődtek: ezekről viszonylag kevés hír szivárgott ki. Az azonban látnivaló: sorra születnek a bizalom újjáéledésére utaló intézkedések. Máris megállapodtak az Eufrátesz vize elosztásának felttl- vizsigiálásáről. Irtaik unegválitoztaitita olaj áramlásának útvonlaTáit: a jó minőségű — alacsony kéntartalmú — üzemanyag ismét Szírián keresztül halad a tenger felé. Megnyíltak a határok, a légifolyosók, vége az útlevél- és vízumkényszernek. Már a két ország statisztikai munkájának összehangolásán is dolgoznak. Nagy várakozással, ugyanakkor indokolt óvatossággal készült Bagdad és Damaszkusz a nyári kétoldalú csúcstalálkozóra. A szenzáció — a két ország únió- jának többször megjósolt bejelentése — így ezúttal is elmaradt. Az ünnepélyes politikai nyilatkozat azonban, amellyel a csúcstalálkozó zárult, félreérthetetlenné tette, hogy az egyesülési folyamat elérkezett „intenzív szakaszába“. Asszad és Bakr megállapodott a közös politikai vezetőség lérehozásáról: a tizennégy tagú testület társelnökségét a két államfő látja majd el. Egyezmény született a két Baath-pártiról is: ez ügyben azonban még kevés a hitelt érdemlő információ. Megegyeztek továbbá egy közös alkotmány kidolgozásáról. ^ A bagdadi és a damaszkuszi vezetés azonban nem kelt illúziószagú reményeket: hangsúlyozta az egységhez vezető út nehézségeit. Az eddigi egységkísé-- letek sorsa is meggyőzően tanúsítja: valóban szükség van az időre. Jelenleg pedig felvetődik a kérdés: mi lesz most. a júliusi iraki őrségváltás után? Változik-e valami? Tovább halad az egyesülés ügye, avagy fennakad a szokásos arabközi intrikákon? Természetesen nem vállalkozhatunk jóslatokra, any- nyit azonban megállapíthatunk: Irakban aligha változik az egvség ügyének megítélése. Az új elnök — Szaddam Husszein — ugyanis bármily furcsán hangzik is: a saját politikáját örökölte. Eddig is ő számított inaik „erős emlbenénelk“, ő ÍO'rtWáltta az ország pollt'ikáijáit. Most tehát a imiaga formálta politikát folytatja majd tovább, a nagy tekintélyű politikus előd, Al Bakr tábornok elnök ellenőrzése és felügyelete nélkül. Vagyis a fordulat esetleg még tovább erősítheti az egység látható és láthatatlan erőinek működését. A tartósan hangoztatott egységtörekvések ismeretében mindazonáltal feltűnést keltett, hogy mostanában kevesebbet beszélnek az unióról. Az iraki sajtó augusztusban már mellőzte a témát. Sokan tudni vélik, hogy ennek magyarázatát Szaddam Husszein, az új iraki államfő — most már nyíltan gyakorolt — politikájában kell keresni. Eszerint Bagdad most az állami egység megteremtése előtt a Dártegység — a HAATH-pártok egysége — megteremtését szorgalmazza. Ez a törekvés veszélyeztetheti az eddigi erőfeszítéseket is. KRAJCZÁR IMRE szágegyüttes első vezetője Habib Burgiba tunéziai elnök legyen. A Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság és a Jemeni Arab Köztársaság is kihirdette közben az uniót. A szocialista út félé orientálódó Jemeni NDK és a nyugati befolyás alatt álló Jemeni AK egyesülése azonban nyilvánvalóan nem lehetett tartós: pár héttel a kihirdetés után fel is mondták. Ám ezek már a legújabb fejleményekhez vezetnek. Menjünk kissé hátrább az időben, az 1973-as, negyedik közel-keleti háborúhoz. Akkor papíron még létezett Egyiptom, »Szíria és Libia szövetsége. De sem Damaszkusz, sem Kairó nem tartotta fontosnak előre tájékoztatni a líbiai vezetést a várható eseményekről. A bizalmi válság szembeötlő jele volt ez: hiszen még Irak, Marokkó, Jordánia, Szaúd-Arábia és Kuwait vezetői is idejében és első kézből szereztek tudomást a tervezett támadásról. Irak és Szíria kapcsolatát, alkalmi és hosszabb távra tervezett egységük ügyét, jó ideje meghatározza az, hogy mindkét országban a BAATH-párt van hatalmon. A baathista ideológia egyik alaopillére az arab egység, természetesnek itaütihlatnénik tehát a baathista rendszerek közeledését. A damaszkuszi és a bagdadi regionális vezetőség azonban szemben áll egymással, politikájuk és érdekeik szembefordították egymással a két szomszéd országot is. Igaz, iraki csapatok több alkalommal nyújtottak kisebb-nagyobb segítséget Szíriának; bagdadi dandárok részt vettek az 1973-as háborúban is, a szír csapatok oldalán. Az ellentétek azonban gyorsan felszínre kerültek. A két ország külpolitikai és katonapolitikai irányvonala élesen eltér egymástól, s ez erősen viszonylagossá teszi a köztük létrejövő esetleges kompromisz- szumok értékét. Gyakoriak a vádaskodások, a túldramatizált viták. Ezek hátterében nem ritkán saját erejük korlátozott volta áll. Régiek például a nézet- eltérések az Eujrátesz vizének felhasználásával kapcsolatban. De azzal az országgal — Törökországról van sző! — kapcsolatban, amely a Mezopotámiát öntöző folyók vízhozamából a legnagyobb kvótákat veszi igénybe, igen mértéktartóan viselkednek. Bagdad és Damaszkusz között éles a különbség a közel-keleti válság jellegének megítélése tekintetesen. Szíria hial'lgiatólagbsan elfogadja a Biztonsági Ta nács ismeretes határozatait, hallgatólagosan tudomásul veszi Izrael jogát is a létezéshez. Ezzel elfogadja azt az álláspontot, hogy a palesztin államiságot a örténelmi realitások figyelembevételével kell meg- eremteni, a megszállt Gázai-ovezet, Ciszjordánia és egvsíb H EGYESÜL I
