Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-09-02 / 35. szám

I*

ppww^r

íyeket. Bár ott voltál a sugár- íévék torkában, a fényszórók sátáni lángjának prédájául, a jjil'.ogó-vililogó aszfalt leglköze- jén, .nyakig az örvény szemű lá- íyck bizseirgotő homokjában, röltápászlkodás. A tükör vissza - Mi arcom... Te pedig egyre kö feledsz ... Nézlek ... Ezt a ir.iaszikoit, ezt az árnyékot — lűgy ne mondjam: elbomlást — nedűig fogom magámon hordozni? Ufádhoz a széles a rainy Ikere- es tükör kivetíti a szoba hátaiét. Te miár itt vagy mellettem, rg'cívzien közel, s az ágytól a izi'ftrémyhez mész. A szelkrény- ől az asztalhoz. Az asztaltól az iiblrl’dhoz. Az a.Má'któl mieg visz- >za az ágyhoz, s mindez úgy íöriténCIk, hogy nem láthatlak. Mindez anélkül történik, hogy :udnád, én itt vágyóik, anélkül négy végbe, hogy te sejtenéd: ín itt vagyok, és nem láthatlak, fern tei vagy láthatatlan —: én iám láttáik, én nem láthatlak. \vagy, mondjuk, végigfekszel izon a másik ágyon, ott, azon, nmei v láthatatlanul és megfog- ■ata! liánul előttem lebeg. Mond- ulk, fekszel az ágyon, és be ián csukva a szemed. Persze :sak teszed magad, hogy alszol, falójában engem vársz, csak ar- •a vársz, csak arra, hogy mel- attsd legyek egyszer már, vég- V: Node én várhatnám az elmeiét is, beszélgethetnék és szeretkezhetnék a hiányoddal lls. Be- íúz^atmélk az ágy fejénél álló lounbonból. „Visszacsiinalini“ lenze nem lehet semmit. Most neked írok, vagy ha már így tör- ént, csupán csak az emlékeze- n-rbon kísért ez a levél (?). \ fény átfúrta magát a redőnyö- lön és csíkosra festette a fa- >at... Te pedig sejtelmesem, ha- ovémyan húzol el misUettem tes- ed nedves csillogásába buiriko- ózva. A fény beléd mártotta tardját... Fogad csillanásáról ölijmerteim mosolyodat, hajad

fekete tajtékáról — mely elnyeli hátadat-válladat — profilodat. Várom, hogy lehajolj, s hogy érezzem ajkad friss nedvességét, amelyet én bástyázok. A húsod forróságia meghatott, megolvasztott. A meleg, kásás homokban ülünk, s a te napos, fényes tested az enyéimhez dörzsö lődik, egymáson kavargónk, forgunk, hempergőnk ia szőnyegen. A bour'bont földöntöttem, nem, elkaptam ... A hó évek óta elte- meä a háztetőket. Innét nem látom tisztán a tetőket, de igen jól Ismerem őket különben. Egy bizonyos kisváros háztetői egymásba Olvadtak a hó fedezékében. A kép a falon, az árnyékban, a csapástól, a kandallótól s a kéménytől balra. Innen nem láthatom tisztán a képet, de különbem igsn jól ismcirem. Körbe- kőrib© minden fehér és szürke, szürke és fehér holmi, gyanús sárgával mieg hupikékkel keverve. Gyenmtkikorodra emlékeztet a város — azt mondtad —, és most én mFgpiróbálcim fölidézni ezt az eimOékezetes várost, amelyet egyáltalában nem ismerek. Eszembe jutnak impozáns emlékművei és a hószőnyeg alatt rej- tezkedő barna cserepes, alacsony tetejű házai. Azt a kislányt kérettem, akii ezeket a kockaköveket koptatta, azt a kislányt, akiinek kemény talpú bakancsa mély (és kitöröilhetetlein) alakzatokat préselt az össze- mocíkolt hóba. Mint egy javíthatatlan nebuló-osOszlik-kópé próbálóim meg (kockáztatom) összerakni a kószáló kislányt, azt a fehér ruhás aliakot, aki egynegyed hátikor (naphasadta- kor), midőn mindeme tisztaságnak vége szakadt, erre járt. Lehet, teneked is voltak „szép emlékeid“. Az én emlékrengete- geimben azonban egyetlen szín uralkodik: a fekete. Gondolj afféle1 megunt, elcsépelt, rava- tai’.ii feketére. Arra a feketére, melyet Párizs járművei sötét lu- csoiklkéint a faiakra spriccelnek szakadailiánul. Én nem láttam itt beilti/1 egyebet — az emlékek belső kiál lítótenmében —, mint ilyen degenyeiges, oljamyomos havat és a saját éhségemet. S gyónjak meg egyúttal: irigy voltam a te gyermekik or od fehér és szűzi havára. Ugyanúgy vakít ez a hő, mint a tenger. Előle csalt a párna fehér biztonságába menekülhetek. Fúrd hát be a fejed. Aludni fogok. A kérdés csak az: vajon ez az álom minden bizonnyal vég nélküli lesz-e? Minden bizonnyal? Biztosan any- nyit tudok: még cselekedni kell. Nem lehet ám könnyen elpatkolni. Egyet s mást nyélbe kell ütni. Például a levelet. (Ezt, ezt!) Ezt a levelet el kell ■ küldenem

neked. Neked. Fölkelek. Az éj- jíljíszekrényen az üres cső alatt van a boríték. Mosolyogsz, ugye, mert téged nem lehet behúzni? Mert te miég mindig játszol, úgymond. Mit válaszolhiptné'k?... A talpam alatt a perzsa indái olyan mértaniao kicentizettek, hogy az már vétek: a kánmin, a méregzöld s a- kék egymást fojtogatja. Mi ketten pedig rögvest guruíjni kezdünk, zuhanni, pörögni, forogni s a tested magába gyűjti az összes árnyékokat, mint ©gy nagyító a verőOányt. Leseperem az üres, kék színű szi- varosomegot, a könyveket és az üres papírlapokat, igém, le velük! ne maradjon csak ez a fehér, ez a hófehér levélboríték a kezemben! Csak ez... Alig áMdk a lábamon ... Nézem a helyiséget. A szoba példás szürkeségét. S meglátom magam a tükörben. Aliig ismerem föl az arcom. (A szürkeség tenné?) Fehér és csúf vagyok. A halál közelsége miatt távolodtak el ■ennyire egymástéll a szemgolyő- im? Talán avégett duzzadtak meg ennyire, hogy kiszökhesse m:k üregükből? Talán még kö zeilebbről akarják figyelni az arcom. A szekrényhez lépek. A világos öltönyömet... és a harisnyámat, a zöldet;.. Neve'séges vagyok, s én mégsem nevetek ... Talán azért, mert rólad van szó, tailáin azért nem nevetek?... De: mégsem mehetek esek így zokniban ki az utcára, hisz nem vegyek Texasban ... Hol a cipőm? Hol van? Talán a szekrény alatt. Igém! ott, ott! beülök az ágyra s fölhúzom a zoknit, majd a lábbelit. Fölállok. Az ajtó felé tartok. A boríték. Visszapillantok. Meglátom a sárga térítőn a fehér borítékot. Magamhoz veszem és kilépek. Majd bezárom az ajtót. Egy zár, két zá.r. A folyosó rám vár... A 'lépcső bizarrul sír utánam (vagy velem?). A folyosón tökéletes a felejtés. Akár egy odúban. Vagy akár egy fogdában. Végeit kell vetnem, ideje, hogy immár véget vessek a komédiának. Csak a nők menthetnek meg minket. Két emelettel alább jutottam. Az utcán sütött a nap. Egy asszony virágos-világos ruhában volt. Azt hiszem, szép volt és barna, vékony és karcsú, miként a jegenye, azt hiszem, mondom, hisz messze volt, és lehet, hogy éppen te voltál. De nem! Nem lehettél te. Ugye nem te voltál? Ugye: nem voltál te? Avagy megelőztél volna és Immáron halott vagy? Azt hiszed, hogy szépségedet akartad megbosszulni csupán? Hisz mindern időkre tapostad lépteid alatt a hajnalt. Szenvedni fogsz. Te szenvedni fogsz — mondom mosolyogva

ncted, és szegfűt tűzök a gomblyukamba.. Melyik is volt az a Fget, ahol fehérbe öltözöttem Sétáltunk (anda'logturlk)? S melyük mozi volt az a mozi? Ezen a járdán pedig le vagy a nap. Ágyadban meg egy másik kan van, és te, és ta, te bestia, te ... Ismertek ... Ismerem a buta kelepcéidet, meg a csalárd torkodból feltörő lélegzetet. Hófehér esernyővel mentél a lombok alatt, fehér ruhában, fehér kesztyűben, mosolyogva, érintetlenül, rorrhrjj Ikusan, igenis romantikusan. A tragikus az, hogy mindez csak színház volt, mese habbal —: romlott babbal. Memt féltékeny,- áldatlan féltékeny vágyóik, rád, a másikra és magamra, az összefonódó combokra és a többire. A nap beszivárog a pórusaimon az 'agyiamba, és belülről, kétszeresen süt. Pedig milyen ■más volt... együtt... Megyek a fényben úszó utcáin, egy gyerek, egy öregember, egy kutya, f&.'irak és nők mennek el mellettem. Meleg van, nyárelő: szerelmetek virágkora. A kávézó

I

előtt nyüzsgés, a tsraszon pedig kacarásznak, isznak, szivaroznak az emberek. Belépek. Inni? (Nem.) Dohányt venni? (Nem.) Éried tenném, de érted nem tehetem. A csomag üres. A teraszon a színek egymásba mosódnak. A kék, a vörös, a zöld tajték zik, forr, kavarog. Szinte robbannak. A tárgyak mozgolódni kezdenek, n öveke d n e k - c söikken - nek, az arcok meghíznák, kipuf- fadmak, alaktalanná válnak. Közelebb értem a postaládához. Éppen ideje. A torkom éget, ihaénékom van. Már nem tudom kézbe venni a bourbont. Karom nem engedelmeskedik. Hirtelen kiver a hideg. Összekoccannak a fogaim. Szemem becsukódik. A Is ve ist be csúsztatom a postaládába. Belőlem immár nem maradt tnés, mint ez a levél. Én leszek ez a levél. Utazunk egyet, hosszú út lesz. Sötét van. Hirtelen sötét lett most. Sötétség ven a postaládában. És hideg. Megvesz:kedett hideg. y

ERÉDA FERENC fordítása

Julio Cortázar*

SZESZÉLYESEN

A nagynéni problémája

ímű külhoni tes dallamára)

alja

s.

ra,

i;

a,

ék;

éd

kül,

békanyálon,

veszek majd, ha megtalálom, száz röf kolbászt, kenyeret, szeretőmnek selymeket.

Mérgesen

Most majd

ledobok sipkát, kabátot, megmarkolom a lapátot, s találok törött cserepet, rossz bajt:

elásott vén dögtetemet. Nagédesen Most hát

lefekszem itt a fűben, tündért lesek a tűzben, pompást;

koboldok és manók járnak körülöttem nesztelen, nem leszek én esztelen,

Szent Iván halk éje várhat, hagyom a kincseket másnak, hagyom az aranyat, üstöt, elaltatnak majd a tücskök, és a harmat hajnal fele ezer gyémánttal szór tele.

Vajon miért él köztünk ez a nagynéni, aki annyira irtózik a hanyatt eséstől? Évek óta harcol a család, hogy kigyógyítsa ebből a rögeszméjéből, de itt az ideje, hogy beismerjük: kudarcot vallottunk. Bármit teszünk is, a nagynéni retteg, hogy egyszer hanyatt es'k vaa- hol. Ez az együgyű mánia valamennyiünknek a terhére van, kezdve apánktól, aki mintha csak a testvére lenne, mindenhová elkíséri a nénit és vele- együtt néz a lába alá, hogy gondtalanul közlekedhessen a lépcsőn. Anyánk napjában többször je’sepri a ház földszinti részét, öcséim gondosan összeszedik a teniszlabdákat, melyekkel a teraszon játszadoznak gyerme'eg ártatlansággal, és unokatestvéreim eltüntetnek minden nyomot, amelyek a házban élő kutyáktól, macskáktól, teknősbékáktól és tyúkoktól származnak. Ám ez mit sem segít. A nagynéni legfelmbb csak arra szánja el ma gát, hogy az egyik szobából a másikba botorkáljon, hosszas tétovázás, vég nélküli tekin- gé'és ■ közepette, és goromba szavakkal illet m'nden gyerekei, aki ezekben a percekben a közelébe merészkedik. Mikor útnak indul, előre hajolva az egyik lábáru helyezi a testsúlyát, mint egy ökölvívó, majd a másik lábát ve ti meg, míg a leste óvatosan helyezkedik az e'.őreto'.ódás alatt, mely valamikor nekünk,

gyerekeknek méltóságosnak tűnt. Még nézni is rossz.

A család már jó néhányszor megpróbálta el- magyaráztatni a nénivel furcsa félelmének indítékait. A kérdést legtöbbször síri csend követte. De egy este, néhány pohárka likőr után a néni leereszkedően azt adta értésünkre, hogy ha netalán egyszer hanyatt esne, többé már nem kelne fel. Arra az alapvető észrevételre, hogy a család harminckét tagja sietne a segítségére, bágyadtan két szóval válaszolt: „Akkor sem.“

Napokkal azután egy éjszaka a bátyám kihívott a konyhába és egy svábbogarat muta tott, amely a hátára fordulva kínlódott a mosdó alatt. Némán figyeltük hosszú és reménytelen küzdelmét, hogyan próbálkozik újra talpraállní, mialatt a többi svábbogár, feledve a fény okozta riadalmat, jött-ment a kövezeten, hozzá- hozzáütődve a szánalmas testhelyzetben vesződő társukhoz. Elgondolkozva mentünk vissza az ágyunkba és azután már egyikünk sem kérdezgette a nagynénit. Megelégedtünk azzal, hogy ahogy tudtunk, enyhítettünk a félelmén, mindenhová elkísértük és egy halom különle yes, csúszást gátló talpú cipőt vásároltunk számára és egyéb stabilizációs kellékekkel láttuk el. Életünk így folyt tovább, és nem volt rosszabb a mások életénél.

Mai haladó argentin elbeszélő

VÉGH ZSOLDOS PÉTER fordítása

Varga Lajos illusztrációja