Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-08-19 / 33. szám
V asárnap délelőtt vált. A csendes és itilszita mezőváros felett fényesen ragyogott a napsugár. Meleg volt. Levői sem rezdült. A két 'tamiplom itornyáfban kongtak a harangok. Misére ballagtak az emberek lassú, fekete áradással. Kocsis István a gazdanegyedben kóborolt, több udvarba beköszönt: be- szegődine aratónak, ha 'kellene. Itt is, ott is eltanácsolták: van már' aratójuk, előbb kellett volna ébrednie. Egyik udvarból a gazda kísérte kifele, igen emberség esnek látszott. Kinn, az utcán egy vaskapura mutatott: vagy száz mié ternyire zöldellt tőlük. — Ott ilakik Deák Gábor, úgy tudom, neki még nincs aratója. Jó gazda, jól térem a földje, bizony mondom magának, jól járna, h'a elszegődhetne 'hozzá. Náüa szépen kereshetne, ha megbecsülné magát. Próbálja meg, hiszen semmit sem iád érte! Alig csikordult a zöld vaskapu, nagy, fekete kutya rontott Istvánra, majd szétszedte. Kocsis István nem hőkölt meg a kutya elől, állt szobor- mereven s csak úgy találomra rászólt: „Bundás 'kiskutyám, gyere ide, ne vacakolj, én is tudok ám úgy vicsorítani, mint te, no, Bundás, fene a jő dolgodat!“... A kutya szelldebbre fogta a hangját, farkát csóválva Jelezte tiaráitkozási szándékát. István azért óvatosan emelte simításra a kezét, mire a kutya engedelmesen tenyere alá lökte a fejét. Vakkantott még ket'tőt-hármat s meint előre hegyesen, vendégiinvitálón, farkát csapkodva jiobbra-balra vissza-visszafor- dult, újra 'elindult, majd bevárta Istvánt, nadrágszárához dörgölőzött s nyelvével kereste a kezét. A 'tornácon 'huszonöt év körüli asz- szony — István cselédlánynak nézte — uborkát rakott el. Csodálkozva nézte a jövevényt s még inkább elképedt hogy a kutya olyan hamar .megbarátkozott vele. Mert mérges ku'tya volt, csak nagyritkán eresztették el a láncról, főitek, hogy megmar valakit. Ki- féle-miiféile ez a nagy dáraib ember, akinek a szavára így megjuhászko- dott B Bundás? — Adj’ isten, szép lány! Itthon vannak-e, a gézdáék? — köszönt István vidáman, hangosat s a 'kutya fejét símogialta. Furcsa, 'hamis fény csillant az asz- szony szóméban. Játékosan vetette a szót, miközben Jól szemügyre vette a férfit. — Nincsenek. — Hol vandak? — Teimploirtba mentek. —»Az már baj, öreg baj... — Miért lenne baj? — Onnan csak a dél veti haza őket. — Hát hamarább nemigen térnek mag ... — Te meg dolgozol, főzöd nekik a jó ebédet — szagolt 'bele István a levegőbe, elmosolyodott —, érzem a jő szagát. Aztán jönnek haza a készre, fen© a jó dolgukat! — Megtehetik, ők a gazdák. — Meg ... — hagyta rá István elgondolkozva, eilfel'hősödő arccal, s nézte a cselédeit, akinek göndör haja a homloka közepén fityegett. Az arca piros volt s huncutul csillogott a szeme. Magasan, karcsún állt a tornácon, szépen eligazítva, ügyesen rakta befelé az üvegbe az uborkát. István a betonból készült Hatóvá- lyú szélére ült, feje búbjára tolta a sildes sapkáját, cigarettát sodort és rágyújtott. — Nem 'tudod, van már ara tójuk? — A múlt héten jártak itt többen is, alkudoztak, de aligha egyeztek meg. Miért kérdi? — Csak úgy ... — Maga is aratást keres? — Beszegődnők, ha meg tudnánk egyezni. A lány üres kosarat nyújtott le a tornácról. — A vályúiból rakja tele uborkára! és adja fel! — Szép szemed van, hallod — mondta István, miközben a teli kosarat nyújtotta fel. — A gazda nem szokott belecslipni a farodba? — Más sem kellene! — nevetett fel az asszony —, majd ráütnék a 'kezére... Meg a gazda nem 'is olyan ember. Olyan, mint a falat 'kenyér. Ha akarna, sem tudna rossz lenni — mondta kuncogva. Láthatóan kellemesen érezte magát. — Pedig úgy látom, nagyon szereted mutogatni a fogadat. —■ Attól még a gazda lehet mulya. — Meg aztán a nyelved is jól felvágták. Helyre teremtés vagy, szentigaz! A gazda helyébe én már a füledet is leharaptam volna, le én! Az asszony újra felnevetett, aztán másra terelte a szót: — Szóval szeretne beszegődni. — Szeretnék. * * Részlet a Forgószélben című- új regényből — A markot iki szedné maga után? — A feleségem. Ki más?! — Magának felesége is van?... Szép? — Megjárja. — Megjárja! Szép vagy nem szép? — De kíváncsi vagy, hallod! Mit érdekel az téged!? — Miént ne érdekelne. — Szép, szép, mit tudom én ... Az én szememnek nem csúnya — mondta István vállvcnogatva. — A te asz- szonyod milyen? — Megjárja. Ki lehet vele jönni. Néha ugyan kiabál, de rájöttem, hogy nem kell komolyan venni. — Szép? — Mint a legtöbb. — Gyerek van? — Nincs. Egy sincs. Itt a nagy birtok, gyerek meg nincs. Na, látja, mindenütt van valami baj. István csendesen nevetett. — Minden nem lehet: nagy vagyon is, meg gyerek is ... Aztán miiért nincs? — Miiért, miért? Mert nincs, nem lehet. Tudja az egész utca, hogy nem lehet. — Kinek a hibájából? — kérdezte István. — Téged hogy hívnak? — Kiskoromban Bözsinek szólítottak, most ,meg Erzsinek. Mit kérdezget annyii'.? ... Kíváncsibb a vénasz- szomynál! Kocsis István elmosolyodott. — Ogy jó, ha mindent tud az ember. Kinek nál, Erzsi? — Miért érdekli annyira? — Ha a gazda hibájából, esetleg besegíthetnék ... Az asszony nagyot nevetett, bele- csemdültek a tornácfallak. A szeme is teleszaladt könnyel. — Nagy kópé maga, hallja-e! Különben majd a gazdától kérdezze meg — mondta az asz- sziony. Kemény melle rugózott a kötény alatt. — Hogyne, még mit nem!... — mondta István elkomolyodva. — Csak nem állbatok eliibe, hogy hát, gazdu- ram, meg ez, meg az. Egyből kitudna a portájáról. — Alighanem, — mondta az asz- szoiny kuncogva s végigmérte Istvánt újra meig újra. — Tud maga aratni egyáltalán? — Ogy biztosan tudok, mint te uborkát berakni. — Talán bizony nem tetszik a munkám? ... Adjon fel mlég egy kosár- rali... Feleljen hát: nem tetszik? — Láttam én már különb munkát is. — Ne hecceljen, mert hátba vágom egy uborkávall — Én meg elkapom a kezed, hátracsavarom és ... — És?... Mi lesz akkor? — Huncut vagy te, hallod, csak lenézed meg kineveted a szegény embert. Könnyű neked ... Inkább adhatnál egy poharat, mert szomjan halok — mondta István és nyomkodni kezdte a pompás kutat, hogy friss vizet Ihasson. — Látja, hogy nem érek rá. Menjen a konyhába, talál a vízpadon. Vessen a tűzre is, hadd főjön az ebéd, mert kikapok, ha délre nem készül el — szólt István után az asz- szoiny. Rendkívül élvezte ezt a fura, felemás játékot. Jóféle érzések futká- roztak a bőre alatt. — Megtalálta? — Mag — mondta látván kifele jövet a konyhából. — Hanem rosszul vágtad el a tyúk nyakát, Erzsi. — Miiért? — Lerúgta a fazék fedelét. — Jópofa, megéri a pénzét! ... Nem is bánnám, ha megegyezne a gazdával. Szólhatok az érdekében, ha akarja. — Nem sok vizet zavarsz fe itt, Erzsikéin — mondta István az utolsó korty után. — Azért szólhatsz, ha akarsz... Bundás hosszan elnyúlva hflsölt a fal tövében, lógatta a nyelvét és Istvánra pislogott. Minden mozdulatát figyelte, mintha csak a parancsát lesné. Néha melléje sampolygott, majd újra eloldalgott és elnyúlt. — Mit csinált a kutyánkkal? Nem ismerek rá! — Szelídítő kenyeret dobtam neki. — Maiga is megemné, látom, hogy kopog a számé az éhségtől — mondta az asszony vidáman. — Itt van ez a bicikiibelső, meg az olló, vagdosson karikákat az üveg.re! — Jobban tudsz parancsolgatni, mini a gazdasszonyod ... A kutyával? ... Hogy mit csináltam?... Semmit — mondta István és vagdosni kezdte a gumit. — Szeretem az állatot, és az állat megérzi, ennyi az egész ... Volt egy kutyám, még a gondolatomat is kitalálta. Jobban, mint a feleségem. Az is ilyen fekete volt, mint a tiétek, csak kisebb, ügyesebb: röptéiben elkapta a verebet. Szerettem. Az első feleségem nevel te... Az asszony felkap’a a fejét. — Hogyhogy az első felesége! Csak nem azt alkarja mondani, hogy a mostani már a .második?! — Harmadik... Az első meghalt, a másodikat meg elkergettem. — Mondom én, hogy megéri a pénzét: ilyen fiatal ember létére már a harmadikat nyuvi. Szégyellhetné magát! Kocsis István sóhaj tobt. — Nem értsz te ehhez. Érzői. Ha az első meg nem hal... Neki volt ilyen szép göndör haja, mint a tiéd. Meg a tartásában is volt valami hasonlóság. nám... — Szerette? — Nagyon ... Érezte az asszony, hogy István szava komolyan s naigyon mélyről jön. Miiníba .a múlt bánata lopakodott volna egy pillanatra a irc-káns arcára. Azt Is észrevette. Az érintette meg a lelkét, az a szóval talán ki nem fejezhető gond®:’attöre.dék, a nyári szellőhöz hasonlítható lágy fuvallat. — Nem akartam megbántani, ne haragudjon — mondta az asszony, de magát is meglepte a saját hangjának a változó színe. Csakhamar lerázta magáról a pillanatnyi elérzékenyüíést. — Elég lesz már a karikákból, nem kell felvagdosni az egészet! — Pedig egészen jól belejöttem már. — Szereti a bőit? — Megiszom, ha van. — A konyhában talál a vödörbe állítva egy csatos üveggel, hozza ki és igyon! A segítségért. — Köszönöm, Erzsi, item kell. Nem szeretném, ha miattam leszidnának a gazdáék. Elvágyók én bor nélkül. Az előbb Ittam vizet. Az asszony rácsodálkozott Istvánra. — Ne törődjön maga a gazdámék- kal. A részemet annak adom, akinek akarom. Hozza ki és 'igyon! Jó bor, Leányka! — A leánykát szeretem, csakhogy nem borban. — Nem sül ki a szeme!? Leánykáról ábrándozik, szegény felesége meg nézheti otthon a csillagos eget! Érje be a borral, s a leánykákat hagyja békén! — mondta az asszony kedves csicsergéssel, zsörtölődve, de maga sem gondolta komolyan, amit mondott. — Jöjjön, segítsen behordani az üvegeket a kamráiba. Ha igyekszik, délre kaphat egy kis tyúkhúslevest is. — Nekem adod a részed, Erzsi? — Megfelezzük. Behordták az üvegeket. István felrakta a Ifelső polcra. Szépen sorba, egymás mellé. A túloldali rúdon sonkák, szalonnaoldalak, meg vagy negyven szál kolbász 'lógott. Lenn, a betonon öt-hat bődön zsír pöffeszke- dett. Egyik sem volt kisebb harminc literesnél. Az asszony észrevette István körbejáró, sóvárgő tekintetét. — Éhes? — kérdezte. — Nem mondhatnám. — Látom én ... Nemsokára elké-_ szül az ebéd, hazajönnek a gazdáék és megebédelünk. Együtt. Mega is. Jöjjön, előlegként kap bort, aztán vessen az állatoknak. Nem szakadhatok ezerfelé, láthatja, mennyi a dolLovicsek Béla a hibájából nem lehet gyerek a ház- Mikor elfordulsz, aikár csak őt látgom. A szolgalegény is hazakérezke- dett. Segít? — Segíthetek. — A teheneknek gombosherét, a lovaiknak meg lucernát adjon! Vigyázzon, mert a rudas hamis: rúg is, harap is! S ha már odamegy, szoptassa meg a borjút is. A szélső tehén alá eressze, 'különben majd meglátja, annak van a legnagyobb tőgye... István szájtátva nézte és hallgatta a parancsot osztogató asszonyt, aki közben a vizespoharat teli töltötte borral. A pohárban csobogva gyöngyözött a sárgászöld ital. — Igya meg, aztán menjen dolgára: egészségére! — Jő borocska! Sok van méig belőle? — Az már ne legyen a maga gondja. M'-njen dolgára! István elindult az istálló felé. Nézte őt az asszony a tornácról, majd utánakíáltott. — Hogy hívják magát? — Istvánnak ... Kocsis István a becsületes nevem! — Már az istálló ajtóhoz ért, mikor újabb kiáltást hallott. Visszapillantott. — István! A tyúkoknak, a kacsáknak öntsön friss vizet! — Jól van, öntök ... Csillagot ne hozzak le az égről? — Hozhat, ha tud! — mondta az asszony és nagyot kacagott. HangJi telecsilingelte az udvart. Belépve az istállóban, Istvánra rá- nyerítetteik a lovak s elbődült az egyik tehén a hat közül. A borjú is ficánkolt a kötelén a sarokban. István jókedvűen, fütyörészgetve dolgozott, s közben az asszonyra gondolt: megállj, szoknyás, bejössz te még az én utcámba, csak beszegődhessek a gazdádhoz! István éppen a tyúkok és a kacsák vályújába öntötte a friss vizet, amikor hazaérkezett a gazda. Lábán fényes szárú esizma, fején fekete plüss kalap, kezében zsoltáros könyv. — Ki öntóge'ti ott hátul a vizet? — kérdezte a gazda a konyhába lépve Erzsitől, a feleségétől. — Kocsis István... az új arató. — Felfogadtad? — Fel. — Nofene! — mondta Deák Gábor a homlokát törölgetve. — Eggyel kevesebb a gond. Biztos, hogy megfelel, Erzsi? — Olyan, mint a jegenye. — Olyan, de attól még lump lehet. — Nem az a fajta. — Rendiben van, tudom, hogy te mindenhez értesz, Erzsi. Miben állapodtatok mag? — Semmiben. Az már a te dől-; god ... Különben a legtöbb helyen tizenkettedikért aratnak — koszttal. Akad olyan is, aki tizenharmadikért is elvállalja. Egyez meg vele! Deák Gábor a feje bú'bjá't vakargat- ta, 'körülményesen rágyújtott, hüm- mögött. — A jó arató nem vállalja tizenharmadikért, Erzsi, azt te is jól tudod. — Egyezz meg vele! — mondta az asszony határozottan, parancsolón. — Anélkül ki ne ereszd az udvarból! — És ha csak tizedikért vállalja? — makacs.koidott a gazda a cigaretta parázsát nézve, pislogva. — Megmondtam már, hogy megegyezés nélkül ki ne ereszd az udvarból! — Az asszony most hatalmasnak, ellemállbctatlannaik látszott, és keménynek. — Értem, értem, csak ne kihűlj — mondta Deák Gábor —, nem vagyok süket, se buta. — A tányérja fölé hajolt és evéshez látott. Az asszony kilépett a tornácra, nagyot kiáltott. — István, István, jöjjön ebédelni! — Kiabálsz, Erzsi, mintha a ház égne — mondta István és a tornácon álló asztal mellé ült. Jő étvággyal kanalazta az aranysárga tyúkhúslevest. A bor is fűtötte. Homlokát kiverte a ve rí Sík. A leves után tyúkeombot, két szár- nyatövét meg uborkasalátát tett elite. Rávillantotta a fogát. — ízlett a leves? — Ha a húsod is ilyen ízletes, mint a főztöd ...! — Egyen, ne marhaságon törje a fejét! — mondta megjátszott haraggal és besietett a konyhába. Kis idő múlva sótaTtóval a 'kezében visszajött. — Elfelejtettem. — Az előbb csak bolondoztam, ne haragudj, Erzsi. — Nem haragszom. — Szóltál a gazdának? — Szóltam. — Mit mondott? — Ebéd után megegyezhetnek. — Akkor helyben vagyunk! — villant fel Istvánban a reménysugár, ami megragyogtatta a szemét. —i Meglátod, megszolgálom én ezt ne-, ked, ha sikerül beszegődnöm. Majd egyszer hozok neked mézeákálácsszívet a vás miskodhats del... Mej a határból stiglincet, tód, milye; ledbe tavi mezei bök got? ... A: kor jó ... égről, bis: — Mindez togva mc „gazdáék“ — Az áss Deákné utolsó fflO nékem. Is kozás, öl keveréke Erre az mesék vll öngúnnya lemondöa ság, Erzs: mint a te hatok én világon s< most is Ennyi a Inkább e hát most Azért mi szer ... 1 régen ett — Vál István tott. Elv Azért ha rállyal s majd elk hová a 1 uradalom hőség vo hozta az pirosított gény, álc míg felé zött, has tarn, hog után ten sát, oda] dód, Erz lé kitört ta... a kivittük. gyök én, re, nem csak a ■ Most m< gyök ad jel-mapp. bessern, nincs. 1 Csslédso Van egy rek, nag kor h áz szőlőre valamire ne jobb bér gye héz a emel k ét! világ, e élet, ak lami, de ikodik h kell őt asszony leite kö csinálja1 az én b egyik n marháéi be nevt g yell1 je Az as lett. Kijött kezet r gettek tárgyra gődni? — Sz — És — Ti — Ti gazda, dés vol Kissé ránkoz1 éhen fa — N üljön 1 konyha dik-e i nyelve, kért. — A nem k — T tudom tort, Is val azl Kocs a ciga bort, < gazdur erömm szolás vát dij dett lt
